Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-01-31 / 5. szám
I XXXIII. évfolyam. Nagykároly. 1917. Januar ¥ NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ TÁRS A D A I. \\ I_H E T I L A P. Na g y károly varos hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak : Egész évre........................8-— kor. Fél évre.............................4-— „ Negyedévre ....................“l- — , Egye s szám ....... —-20 . Tanitéknak egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Dr. Adler Adolf Rédei Károly. I.aptulajdonus és kiadó : a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. NyilHér sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak vissza „A közelismerés pálmaága!“ Nagykároly, 1917. jan. 30. Lapunk múlt heti számának vezető- cikkében foglalkozott a lap kiváló főszerkesztője a megyében megdöbbenő álmél- kodást, s országszerte méltó feltűnést keltett rendelettel, amely szerint az „Országos Közélelmezési Hivatal“ elnöke vármegyénk alispánját állásától felfüggesztette. Vezércikkünk a teljes elismerés hangján méltatta a vármegye alispánjának : „a kipróbált és kiváló munkaerőnek“ működését, megállapítva, hogy „az évek hosszú sora alatti minden oldalú tisztességes munkálkodással szerzett megbecsülést kiérdemelt becsületes hivatalfőnök“ felfüggesztésére ép „a vármegye érdekében bizony nem volt szükség.“ Lapunk e cikkével egy időben, egy napon jelent meg a „Szamosában is vezércikk, amelyben Szuhányi Ferenc országgyűlési képviselő ir a felfüggesztő „drákói szigoruságu“ rendeletről, s szintén az elismerés me-I leg hangján szól a vármegye alispánjának serény, de „szerény“ munkásságáról, ami talán szintén hozzájárult ahhoz, hogy a drákói szigoruságu felfüggesztő rendelet ép öt érte. A lapunk vezetőcikkében oly nyomatékosan s ismételten | hangoztatni vélt — szinte aláhúzott — j „munkáról“ és „munkásságról“ sióló szavak, s a „Szamos“ vezércikkében igazán nagy „nyíltsággal és őszinteséggel* felemlített tény alapján, mely ha kifejezetten nem is, de szintén csak a „munkára* és „munkásságra“ mutat rá oly erősen nyomatékosan — óhajtunk néhány igénytelen szót mondani, nem isuj dolgot, s nem is mint a közvélemény ostorai, hanem mint egyszerű szócsövei, mint az általános s talán nem merőben hibás nézetnek kifejezői — a nemes vármegye „munkásságáról.“ „Vármegyénk administrátiója bizonyára nem elsőrendű, sok kívánnivalót hagy fent . . .“ mondja vezércikkében a vármegye legbensőbb életét és működőiét közvetlen közelről jól ismerő országgyűlési képviselő vezércikkíró, s „vár- , megyénk reputatiója érdekében" szükségesnek tartja többek közt az alispán ; „ac ti vitását, ambitióját, hogy friss lüktető j élet költözzék a közigazgatásba.“ A cik- i kékből úgy valahogy nagy általánoságbar mintha az tűnnék ki, hogy tulajdonképpen nem is az alispán a hibás, hanem inkább a rendszer, nem „a becsületes munkában megőszült hivatalfőnök,* hanem talán inkább azok, akik őt a becsületes (értsd : szorgalmas!) munkában példaképül nem igen követték. S mivel ép e súlyos nagy időkben „az elkövetett mulasztásokért" valakinek bűnhődnie kell: a büntetés azt a hivatalfőnökot érte, aki munkálkodott, dolgozott serényen és sze rényen, talán mások helyett is, a helyett, hogy azokat is hasonló energiájú munkásságra serkentette, — nemi kényszeritette volna. Álljunk meg itt egy pillanatra! A munka korát éljük, a munka századában élünk. Valahára eljutott korunk a becsületes munka méltánylásának fönséges magaslatára. A munkában élő embert a koronás királytól a legutolsó napszámosig mi már tisztelni, becsülni tanultuk, tanítjuk és tudjuk. Ez immáron harmadéve dúló és zugó világförgeteg idején meg a sajátos háborús viszonyok és körülmények minden lelkiismeretes embert s tisztviselőt hatványozott mértékben serkentenek kötelessége, hivatása és hivatala hatványozott mértékben történő hűséges, gondos és pontos teljesítésére és elvégzésére. Ez a szellem és éraelem hatja át vájjon fönt és alant, mindenütt és mindenhol szerte az egész országban az összes intéző köröket és tényezőket, — tehát a megyeházakat is? Nagyon is közismert és köztudomású dolgot említünk, mindön azt mondjuk, hogy még a nem is olyan nagyon régmúltban senki sem, valóban egy árva lélek sem állította a nemqs vármegyét a szakadatlan „munka" és „munkálkodás" követendő fönséges példaképének, s a kötelességteljesités felséges eréjiye halasz- iást nein ismerő és tűrő élő megtestesü- ésének. Hiszen a pompásan találó köz- smert magyar kép: a sárban két rósz gebéjével elakadt parasztszekér fejétva- caró gazdájával — felirás és aláirás nélkül is — ép az oly lassan-lassacs- ián haladó-ballagó, egyre-másra el-elakadó cözigazgatást jelképezte és figurázta ki. lyen volt a nemes vármegye közigazgatása a múltban, amikor még a megyei nvatalokat nem a jogi és közigazgatási szakpályát kitüntetéssel elvégzett am biciós fjak és férfiak, hanem sokszor és sok -sethpn inkáhh csak a főldbirtokosi Dályát hulló csillag módjára nagy hirtelenséggel megfutott nemesek és nevesek nyerhették el — more patrio, — akik azután, mint tisztviselők, igyekeztek is a nemes vármegye ügyeit, úgy ahogy, jól megfontolt, de alapos lassúsággal intézni. Azóta változott a világ, változtak az idők és az emberek. Változtak a megyénél is. Nagyot fordult az idő kereke valahára ott is, de talán még sem eléggé nagyot. Ma már minden téren hozzá vagyunk szokva a gyors és alapos munkához, követeljük minden téren dolgaink, ügyeink sürgős elintézését a magas minisztériumban a kegyelmes miniszter úrtól ép úgy, mint a legeldugottabb kis faluban a tekintetes jegyző úrtól. Ebbe a modern milieube a vármegye mintha valahogyan nem tudna még beleilleszkedni, mintha csak a vármegye nem haladna — legalább is a ma emberének szemüvegén nézve — a kor kívánta módon és mértékben a korral, szinte némán vallva és mégis hangosan bizonyítva a leibnitzi elvet: „Non datur saltus in natura!“ ügy véljük, ezért „azok a sötét vélemények is, amelyek rósz adminisztrációnkról regélve, vármegyénk reputatióját ártőn körüllebegik.“ Ezeknek „szétrebben- tésére“ — szerény nézetünk szerint — csak egy mód vezet, csak egyetlen egy, a korral szint haladó ambiciózus és energikus munka kivétel és különbség nélkül minden ágban, minden hivatalban s mindenkinél egyaránt és egyformán. 8 ha az e szempontból szükségesnek vélt „kormányzó kéznek“ sikerül azt megvalósítani, „akkor alispánunk ahhoz a közszeretethez, melyben ma része van, még hozzá fogja fűzhetni a közelismerés pálmaágát is.“ A közérdekében szivünk mélyéből kívánjuk ezt néki! ra m
