Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1916-04-19 / 16. szám
V X v \ ' \ 2 V \ NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ Alig találok szót, amellyel érzésemet \ kifejezhetném. Amit mondani akarok, az ' a szivemnek oly hatalmas, annyira megrázó érzése, hogy nincs szó annak kifejezésére, csak egyet tudok: meghajtom fejemet néma fájdalomban nemzeti gyászunk miatt, azután magasra emelem az egek Urához, hálát adva néki, hogy velünk van és kérve, hogy mindig velünk is maradjon. S amint az ég felé nézek, valami megragadja a lelkemet s viszi messze, nagy határtalanságok felé. Mintha a falak kitágulnának s a mennyezet felemelkednék a csillagos égig. Mintha valami nagy, csodálatos helyen volnék: a világtörténet óriási épületében, melyet Isten keze emelt évezredeken át. És itt megértem, hogy ily nagyságos dolgoknál, amikor egy nemzet létéről, igazságáról és becsületéről van szó, felette kell állani az emberi fájdalmaknak, aggodalmaknak és gondoknak, kétségbeesésnek es halálnak, egyéni gyásznak és múlandóságnak. Az egyéni lét fölé kell emelkedni és hinni, kétségtelenül hinni nemzeti létünkben, az igazság örök erejében, abban, hogy a seregek Ura velünk van és velünk lesz. Azért hát sursum corda! Fel a szivekkel ! Fel a bánat mélységeiből, oldjuk le a gyász sötét lobogóját, tüzzük ki az igazság és a hit ragyogó zászlaját! Sursum corda! Fel a szivekkel, el a, könyekkel! Halottak másfél esztendején ünnepeljünk feltámadást, mert lesz feltámadás, feltámadása a halottaknak, lesz újjáéledése a hitnek, a magyar nemzet dicső múltjának. E sajgó világseb begyógyul újra és a háborúságban megszületik a békesség lelke! Sursum corda! Fel a szivekkel, van segitség! Jézus jár a tengerek felett, az egek felhőin, a háború hullámzásának véres taraján. Van segitség! A seregek Ura velünk van. Elő, elő angyalok légiói, vértanuk szelleme, Luther hite, erős Isten, — segítsetek! Sursum corda! . . . Hallga! A távoli időkből tompa dübörgéssel zug a diadalmi dal, a győ- zedelmi ének: „JSrös várunk nékünk az Isten!“ Ad astra, fel a csillagokig lélek! Te föld és ég minden seregi tekintsetek reánk; borulj reánk örökkévalóság, örökkévalósága a hitnek, az igazságnak, a szeretetnek és a békeségnek! Fel a csillagokig lélek s a csillagokon túl Istenig és Istenhez! K. K. Emlékezés a Halál Hegyéről. Elszorult szívvel veszem kezembe toliamat, hogy néhány szerény szóban megemlékezzem a szomorú nevű és jelentőségű „Halál Hegyéről“, mely Toporuc és Raraucze között fekvő síkság testéből meredeken emelkedik ki s döbbenetes zordonságával s színtelen kopár- ságával már előre eljegyzi magát a halál fogalmának. Gyarlónak vélem magamat, hogy e mélységes szomorú képhez megfelelő keretet illesszek. De úgy érzem, | hogy ezzel tartozom a honfiúi kegyeletnek s azoknak a sziveknek, kik elvesztett kedvesükért gyászfátyolt viselnek, ki nem apadó könyhullással keseregnek. Valahányszor, — mint a csernoviczi kórházak református honvéd tábori lelkésze, kedves betegeim és sebesültjeim között megfordulok s a „Halál Hegye“ említésbe jön, forró könnyek csillognak a hősök szemeiben, miket a szeretet és vigasz szavaival is alig tudok letörölni. Katonáink emlékéből kitörölhetien e név, melyet hü szivek, hü kegyelettel emlegetnek. A klasszikus kor gyöngéd szeretettel ápolta hőseinek emlékét. Monumentális kőbe vésette ez örök szép szavakat: „Die hospes Spavtae nos Te hic vidisse iacentes. I Dum sanctis patriae legibus obsequimur.“ 400 spártai nyílt ellenséggel küzdve meghalt a termopilei szorosnál hazája szent törvényeiért. A krónikás szava visszazeng. A herotikus múlt ismét visz- szatér. Legendák újulnak fel l Az uzseki szorosnál néhány ezer hős katona tízezreket vert vissza. Kalapján, keblén honi virággal, ajkán zengő magyar nyelv- I vei s menyegzői mosollyal meghalt boldogan, hogy vérével védje a Kárpátot, mely hazája homlokát körülkoszoruzza. Termopilének itt volt a pendantja, mely a klasszikus kort meg is koronázta drága vérnek pirosló gyöngyszemeivel. Nép, faj, nemzetiségre való tekintetet nélkül emeljünk emlékkövet az uzsoki szorosnál, hiszen ott tört meg a reánk zudulő xerxesi özönhad. A hálás szeretet s kegyelet virágaiból fonjunk koszorút, mely hervadhatatlan lesz ! Nagypéntek gyásza már előttünk borong. Menjünk tovább e könyfátyolos földön. Véres vállainkon hordozzuk mi is a nehéz keresztet s vigyázzunk, hogy össze ne roskadjunk. Sok Golgothánk van nekünk úgy is. Lépjünk fel a „Halál Hegyére“ szent kegyelettel. Hős Áldozatok feküsznek itt; annyi szépség, annyi jóság és reménység! Nem nyílt ellenséggel küzdve hulltak el, hanem a kegyetlen orosz furfang, rejtett helyen felállított telefon jelzése által zúdította reájok a srapnell s gránát tüzes poklát. Sokan feküsznek ott, talán mind, aki csak ott volt, de helyét csak egy is el nem hagyta. Nem hagyta el helyét még parancsszóra sem, mert ő csak egyet érez, egyet tud, ami szivárvány ragyogó betűkkel lelke mélyébe beíratott az első édes anyai csókkal, a ringó bölcső tündérmeséjével: „Szeretni és meghalni bátran a hazáért!“ Közeledik a golgotái gyászünnep s szomorú gonTARCZA. Bakalevél. A virágos fákon fülemüle dala . . . Százezer magyarnak szive vágyik haza. A virágos fákon elcsitul a nóta, Ezer magyar baka Borul véres holtan az Isonzó frontra. Édes anyám lelkem ne hullasson könnyet, A tavaszi fényben most a puska könnyebb. Sapkánk szélén virág illatozó fodra Győzedelmes daltól Immár telis-tele az Isonzó frontja. Büszkeség dagassza lelked, feleségem TJj magyar dicsőség gyulladt ki az égen A loveeni hősök törhetetlen sorja: A 2-ös népfölkelök Gyászt hoz a taljánra, az Isonzó frontra. A lövészárokban tiporjuk a sarat, De a puskánk hegyén égő rózsa fakad, Ha csak egyet szippant belőle a tálján: Szomorú hallgatva Holtan rogyik össze az Isonzó frontján. Űzenésem drága: a véremmel írom Rózsássá válik az arcom és papíron Isten átka rajta ki a békét rontja, S aki nem akarja Tanúm rá a világ, s az Isonzó frontja. Salcano, 1916. április 9-én. Kosztka Mihály. Az anyai szeretet. (Rebenwurzl Sára.) Irta: Lévay Mihály. Messze mögöttünk vannak már az októberi napok. Am1 akkor történt, olyan ma, akár az álom, régmúlt idő halovány képe az emlékezetben, mely mólyálmu, csendes éjszakákon vissza-visszatér. Itt jártam akkor is, ezen a tájon, ugyanezek a nyárfák bólogattak felém. az országút mentén. Ott az a földhányás, ott | ágyú állott s amott messzebb, hátul az a széthányt szalmakazal, tüzérségi megfigyelő állomás volt valamikor. Itt, a hegy lábánál, ez a falu, Dóra. Ott szemben a buján zöld domboldalon az a romhalmaz volt a dórái templom. Ma egymáson keresztül-kasul heverő füstös téglák halma Magunk robbantottuk fel egy napfényes novemberi hajnalon. Akkor, mikor az oroszokat kivertük Máramarosszigetről s akkor úgy látszott, megállíthatatlan erővel jöttünk erre felfelé a Pruth völgyén. A futó ellenség mindent elpusztított maga mögött. Csóvát vetett a házak tetejére, felpörkölte az istállókat, színeket, a népet meg, a koldussá nyomorodott népét, a jajveszékelő, siránkozó lengyel asszonyokat, s lengő szakállu kaftá- nos zsidókat hajtotta a tüzvonalon keresztül hozzánk: tartsuk el mi a magunk népét, a cár nem ad nekik kenyeret. Dóra leégett egyetlen éjszakán és a túlsó faluból nem maradt meg más, csak ott a domboldalon az a templom. Azt elkerülte a láng. Tornya messze elnézett a vidék felett, magasabb volt, mint a környék dombjai s az oroszok oda rakták fel a maguk tüzérségi megfigyelő állomását. Már napok óta kitünően lőttek, minden golyójuk talált: el kellett távolitanunk a tornyot. * Emlékszem, egy pénteken este volt épen- tüzéreink megkapták a parancsot, hogy löjjék, romokba a templomot. A parancsról tudót, mindenki. Már napok óta mondogatták egymást nak az emberek: — Látnak bennünket az oroszok a toronyból, azért céloznak olyan jól. Azon az estén azt felelték a tüzérek: — Holnap reggelre lepuffantjuk azt a tornyot. Ott a front mögött volt a menekülők tábora. Kocsikon, lovakon, éjjel-nappal jöttek utánunk, szekereken háltak. Ha előnyomultunk, követtek bennünket, ha vissza kellett mennünk, futottak előttünk két-három falunyira. De mindig ott voltak a közelünkben, hogy rögtön utánnunk behajthassanak a maguk falujába. Azok is tudták már, hogy a torony felett elhangzott a halálos ítélet. Az előző napokban közibük is odatalált már néhány eltévedt golyó, ők is sokat emlegették hát a dórái tornyot, s tudták ők is,
