Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-12 / 2. szám
/ $-> / / /fW >■ Ih \ i i !£ m l ; F; / / / // M’l XXXII. évfolyam. / Nagykároly, 1916. január 12. 2 ,szam. F T Á R S A D AL M I_H E T I E A P. Nagykároly varos hivatalos hirdetéseinek közlönye. (Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre ............................8-— kor. Fé l évre................................4-— . Ne gyedévre........................2- — „ Eg yes szám........................—-20 „ Ta nitéknaTc egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő : Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykarolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság1*. Szerkesztőség: Kossuth-utcza B. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széehenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron kőzöltetnek. Nyiláéi' sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. Kultur nemietek. Mikor ez a világháború megindult s: olvastuk a hírlapok tudósításait a francia, belga és angol kormányok drákói intézkedéseiről, melyekkel internáltjainkat majd a halálba üldözték, hallottuk a künnrekedt nők, gyermekek és aggokkal szemben elkövetett becstelenségeiket: aztI irtuk eme nemzetekről: „kultur bestiák.“ Ma sem sem vonjuk vissza szavunkat! Sőt oda sorozzuk negyediknek az olaszokat is, kik Görz békés városát, templomait, kórházait, műkincseit romhalmazzá lőtték a kultúra nevében. Ének a nagy kultur nemzetek irtó háborút folytatnak ellenünk s hűséges szövetségesünk a ,,német-barbárok“ ellen. A világ sajtója hallgat e bestiális cselekedetekről s egyetlen kárhoztató szót nem ejt ellenük. A mi repülőink egyike a ködös időben célt tévesztett s ahelyett, hogy a pályaudvaron veszteglő katonai vonatra dobta volna bombáját, az kissé odább, a szomszéd templomra esett s egy oltárképet rombolt szét. S akiket egy virágzó város jólétének, békés tűzhelyeinek szét- rombolása nem érdekelt, azok telelármáz- lák Európát a kultúra nevében. így cselekedtek a franciák is Reims bombázásáért! De azt már elhallgatták, hogy a reimsi dómot ágyutelepnek és megfigyelő állásnak rendezték be. Szerbiában első hadjáratunk idején Valjevóban virággal, mosolygó vendég- szeretettel fogadták csapatainkat a szerb lakosok: de amint az utcán elszéledtek, a bájosan mosolygó aszonyok, lányok és gyermekek az ablakokból, padlásokról, pincékből bombával, puskatüzzél támadtak orvul csapatainkra. Katonáink — í '?ú'észetesen — a bájos hölgyeket ártalmatlanná tették, mire ismét felzugott az európai kultúra zászlóvivő hadserege s bennünket orgyilkosoknak nevezett. Párisból, Londonból fizetett tollak által gyártott röpiratok szállnak szerteszét, melyekben a legenyhébb titulus a ,,barbár“ de a leggyakoribb az „orgyilkos.“ Normális körülmények között komoly jelentőséget tulajdonítanánk és a rólunk külföldön terjesztett hazugságokat megcáfolnánk • a hirterj esz tökkel leszámolnánk. De most igazán nincs miért felháborodni, zokon venni ellenségünk rágalmait. Hogy mi is elknröpiratokat adjunk ki? Igaz, hogy az ilyen megnyilatkozások, ha közvetlenül nem is módosítják minden esetben az események alakulását, de némi nyomot mégis hagynak a lelkekben s hatásuk majd annak idején érvényesül, ha igazukat fegyverrel megvédve elérkezik újra a zöld asztal mellett mérlegelt európai érdekek egyensúlyozásának napja. Ám mi azt mondjuk: e kullurbes- tiákkal szemben a mi röpirataink hatástalanok. ök csak tovább is rágalmaznak s tisztjeinkről, katonáinkról a leszennye- sebb rágalmakat igyekeznek közönségükkel elhitetni. Mily más hangon írnak a mi lapjaink ellenségeinkről! Még ahol nyilvánvaló gazságok történtek is, csak mint a háború sajnálatos mellékjelenségeiről emlékezünk meg. Nekünk nincs is szükségünk gya- lázkodásra. A magyar katonát csodálattal nézi a világ. Ahová lép, ahonnan az ágyutiiz tovább vonul, ott kulturmunkát végez: épit, dolgozik s kenyeret ad azoknak, akiknek fiai, apái, testvérei künn a fronton ellen ne küzdenek. _ß. IARCZA. Az emlék. — Irta: Asztalos Aladár, — Álmatlan éjszakák, hervadt virágok, El nem hangzott szerelmi vallomás . . . Meggyötör a mult! S mégis mily csodás, Felejthetetlen emlékek közt járok. Voltam boldog: de csak pünkösdi király. Emléke fáj . . . De néha azt hiszem, Hogy gyógyulni kezd mar szegény szivem, És a múlt ... az feledésbe száll. De olykor, csendes, holdsugaras este, Ha szunnyad az erdő, a rét és virág, Megcsendülnek régi, bus melódiák S forró könyek szöknek a szemembe. Felszakad szivemben a begyógyult seb, özazedulva ismét a csendes magány. Ki tette ezt? Egy szőke leány; Áldom érte . . . Gyakran keres . . . s mindig megtalál. Kovács Gáspár honvéd-tizedes. — A „Nagykároly és Vidéke“ eredeti tárcája. — A sok-sok háborús kaland közül ime egy: Kovács Gápár 9. honvéd gyalogezredbeli népfelkelő tizedes (szül. Apátiban, Csanád vm. kassai lakos) orosz fogságból való hazaszökését hiteles adatokkal, sőt részben okmányokkal igazolva, néhány nappal ezelőtt mondotta el. Elbeszélésének kivonata akar e pár sor lenni. Nem szükséges történetét kiszínezni, sem kibőviteni, mert minden belecsusztatott frázis csak hamis lehet a hazaszeretet és honvágy igaz megnyilvánulása mellett. Przmysl várában m. évi március hó 20-án várparaucs jelent meg, hogy ugyanazon hó 22-ik napjának délelőtt 6 órájára, tehát két nap alatt az összes erődök, katonai épületek, hidak, ágyuk, fegyverek, lőszerek, jármüvek, esetleg megmaradt élelem és állatok — megsemmisítendők. Kovács Gáspár több társával Siedlicskáról Krivuik községbe ment át, mert az előbbi helyen a robbantások miatt nem lehetett tartózkodni. Március 22-én délelőtt 11 órakor érkeztek meg ide az oroszok és itt került fogságba. Rögtön megkezdték az elszállításukat, ami igen nehézkesen történt. Úgy látszik az oroszok ir.aguk sem remélték a várnak fegyverrel való elfoglalását, mert a hadifoglyok elszállítására nem rendezkedtek be. Első éjszakájukat egy istállóban töltötték, amelyben kevéssel azelőtt háromszáz kolerás katona volt elhelyezve s akik mindnyájan még ugyanezen istállóban meghaltak. Ez az istálló azóta fertőtlenítve nem volt. Gsodálatosképen ami embereink a szörnyű betegséget nem kapták meg. Kovács Gáspár már ekkor elhatározta, hogy mindenáron megszökik. Kétségbe esett attól a gondolattól, hogy a Przmyslnél felszabadult orosz erők csakhamar egyesülnek a kárpáti haderőkkel és keresztül gázolnak Magyarországon. Első szökési kísérlete nem sikerült, de nem is büntették meg érte, mert kivágta magát azzal, hogy eltévedt. Grodek és Lemberg között újra megkísérelte a szökést, ismét sikertelenül. Egy kozák járőr, melynek az volt a hivatása, hogy a fogoly szállításokat szemmel tartsa, az erdőben elfogta és a vezető tiszt, ha véresre nem is, de alaposan elkardlapozta. Szállítása közben nem is gondolhatott többé szökésre a szigorú őrizet miatt. Elbeszélése szerint az oroszok a przmysli foglyokkal elég jól bántak. Panasz csupán az élelmezés ellen szólt, mert abban a fogoly szállítmányban, amellyel együtt öt szállították,
