Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-21 / 16. szám
XXIX. évfolyam Nagykároly. 1915. április 21. 16. szám. NAGYKÁROLY és VIDÉKE TÁRS AD. ALMI HETILAP. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. NüegjeSenik minden szerdán. V vfc Előfizetési árak: Egész évre .............................8-— kor. Fél é vre......................... 4-— .„ Ne gyedévre..................... . 2- — , Egyes szám.........................—'20 Ta nítóknak egész evre . . 6-— ^ Főszerkesztő : Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő : Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Rérnientetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyiltier sora 53 fill. Kéziratok; nem adatnak vissza. Nagykároly, 1915. április 20. I. Lapunk múlt heti számának vezércikkére visszhangként levelet kaptunk, amellyel lapunk e helyén foglalkozunk, s, nem a szerkesztői üzenetek rovatában. Azért nem ott, mert hiszen nemcsak a levél szives beküldőjének és lapunk szerkesztőségének ügyéről, hanem az egész város lakosságát általánosan érintő és érdeklő ügyről, tehát közügyről van sző. Közügyét pedig illik is és kötelesség is a lapban is vezető helyen tárgyalni. A beküldött levélnek természetesen csak azon részeit közöljük, amelyeket mi jónak, idő- és alkalomszerűnek látunk, de azért úgy ehhez, mint a nem közölt, hanem csak felemlítendő részhez hozzászólunk /tárgyilagosan. Személyeskedni nem akarunk, amint hogy nem is szokásunk és — szerintünk — noha soha, j de most különösen nem alkalmas erre „az idők járása“, amely nagyon is „megnehezült fölöttünk.“ Végre is ezzel — valljuk csak meg igazán — az elmúltakon — vagy ha úgy tetszik — az elmulasztottakon nem segíthetünk és javíthatunk, de sőt azzal talán a nekibuzdulás szent hevét lelohasztanók. Ez pedig kinek lenne most célja? Maradjunk tehát csak a tárgynál, s a tárgyilagosságnál ! . . . A beküldött levél első része igy szól: „Helyesen van! Gondolkozni kell! Tanácskozni kell! Hiszen Nagykároly népének nem szabad: nem volna szabad éhezni . . . Csak egyre vagyunk kiváncsiak. Hát eddig nem látták a vezetők, hogy ez a baj elkövetkezhetik, hogy ez a sárga rém itt ólálkodik már régesrégóta a kertjeink alatt, a városháza előtt őgyelgő, lisztért, fáért kolduló polgárok képében, a segélyt kérők karavánjában, minden háziasszony ijedt sopánkodásában és kéztördelésében; hogy lehetetlen kibírni ezeket a szörnyű állapotokat? Hát miért nem lépett az erély, a hatalom előbb sorompóba, hiszen mit lehet megmenten ti most? Bizony nagyon keveset . . . Ezekről az ajtókat döngető hiányokról rég kellett volna gondoskodni“ .. . . Tagadhatlanul sok igazság van ezen erős kézzel és kemény tollal leirt szavakban kifejezve. De hát hogyan is lehetett volna csak azt a „már régesrégóta kertjeink alatt ólálkodó sárga rémet“ idejekorán elűzni, s távoltartani? Szerintünk ez nemcsak a vezetőségnek képezte volna egyedüli, s legelsőrendii kötelességét — mint a levél többi része nagy általánosságban fejtegeti — hanem édes mindnyájunknak. Igen, édes mindnyájunknak! Mert nézzünk csak körül, mit látunk mindenfelé; nézzünk csak magunk körül, mit látunk közvetlen környezetünben. A béke biztos, áldott (?) ideje elkényeztetett gondtalanná, könnyelművé tett bennünket, ügy éltünk, mintha a gondok sötét fellege minket föltétlenül elkerülne mindvégiglen ; megszoktuk a „jómódot“, a pompát, a fényűzést, s minderre áldoztunk, illetve pazaroltunk anyagi erőnkön felül, sőt túlontúl. Éltünk a boldog mának —ki gondolt a holnappal? Gondtalan, helyesebben gondatlan TARCZA. Alexej. Irta: Fehér Ákos. — A „Nagykároly és Vidéke“ eredeti tárcája. — Szürke, köznapi, de romlatlan, becsületes lelkű ember ez az Alexej, aki az Atyuska hadseregében tizedesi rangig vitte. Pedig nem valami nagy ambícióval indult neki az ismeretlennek a többi sok százezer testvérével együtt, mikor a fehér cár birodalmában nyilvánvalóvá vált: hogy mindenkinek kötelessége a kancsuka alá sorakozni, mert az Atyuskának emberre, jobban mondva: tömegre, birkatürelmű, engedelmes tömegre van szüksége, hogy bélpoklos gyomrát kielégíthesse. Alexej nem értette, de nem is igyekezett kutatni az okot, hogy mire kell ez a töméntelen sok ember az Atyuskának. Kell! És ennél a szónál megszűnik minden további okoskodás. És amire a Néva-parton kimondják, hogy kell: az szent. A próféta köpenyének, a szentirás szavának nem lehet olyan varázslatos hatalma, mint annak a szónak, amit az Atyuska mond. Mennie kellett, tehát ment ő is a tömeggel és sok viszontagságos, küzdelmes hét után arra ébredt fel, hogy nagyon is messzire jutottak í már. Két hét múlva Berlinben leszünk! hal- j iotta unos-untalan a tisztektől, akik nyilván azért, mert tiszta két kékes, szomorú szemé- J bői kissé többet kiolvastak a minski géplaka- i tosnak, vele szemben közlékenyebbnek mutat- ; koztak, ha a vihski, jobban mondva a vutki | megoldotta a nyelvüket. Mire nekünk Berlin ? — gondolta ilyenkor Alexej — mikor a cár országának akkora nagy üres, be nem népesített földterülete van, mint majdnem a Szahara sivatag. Igen, Berlin — tűzte tovább a gondolatait és ekkor ötlött az eszébe, hogy ő már hallott valamikor erről a városról beszélm. Hát persze, hogy hallott. Még pedig a tulajdon édesatyját hallotta beszélni Berlinről. Ott tanult elektrotekhnikát a jó öreg, ) aki most Szibériában alussza örök álmát a fe- 1 hér hólepel alatt és halvány sejtelme sincsen arról, hogy Alexej, az ő becézett fia, most éppen az ellen a város ellen indul harcra a nagy koloszussal, ahol ő hajdan annyi szép álmot szőtt Berlin legszebb utcájának virágos hársfái alatt. De mit tud erről Alexej. Ö . még kicsi fiú volt akkor nagyon, mikor a jó apát valahova messzire vitték és sohasem látta viszont. Csak annyit tudott gyermekésszel megjegyezni, hogy az édesmamája örökösen gyászolta a papát és sirt. Sirt egyre és szomorú, vigasztal atlan volt. Ha Alexej a nagy szomorúság, a nagy gyász miatt meginterpellálta az anyuskát, az csak annyit mondott, hogy minden bajuknak a szomszéd Robicsek az okozója. Mire aztán megnőtt a fiú, mindent megtudott. Csakhogy az öntudattal a nyomorúság, a szegénység szegődött hozzájuk, hozzá es a gyászoló édesanyjához. És a virágzó vállalat, a ház, a birtok mindmind régen a Robicsek Áron tulajdonába vándorolt át. Az apuska pedig ott sínylődött valahol a szibériai ólombányákban. Valami nagy zavargás alkalmával gyanúba keveredett s a Robicsek Áron jószívűsége nem engedte, hogy ' \ feszel el Iső rém líi m lin őség (I d isznózsirt bármilyen mennyiségben Pollák Zsigmondi Debreczenbe átvéve. — Eladó kötelező ajánlatát küldje be: Debrecxen, Deák Fcrenc-utca 9* szám*
