Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-21 / 16. szám
2 NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ életünk közepette aztán egyszerre csak jött a háború rémes vihara, s nyakunkba zudutt lassacskán minden szomorú következményeivel. De mi még ekkor sem tértünk észre; az első lelkesedés kitörő máit'oiában ki gondolt volna a mesz- szebbi jövőre — az immáron bekövetkezett mostani nehéz időre ? ! . . . Éltünk továbbra is gondtalanul a mának. Most azután, mikor mir a gyomor lázad fel, s emlékeztet korogó szavával a „nincstelenségre“, az ínséggel fenyegető bajra — egyszerre fölocsudtunk sjajveszékelünk, s keressük a „bűnbakot“, akinek „gondatlansága“ miatt nem tudjuk úgy, mint azelőtt lecsillapítani a lázadó gyomort. A takarékosság nekünk magyaroknak soha sem volt nemzeti erényünk. A külföld is ennek ellenkezőjéről ismert, s magasztalt bennünket „kincsespénzes magyarokat.“ Éppenséggel nem dicső dicsőség ! S ime most iszzuk meg eme dicsőségünknek a keserűen keserű levét. Hányán űzhették volna el házuk tájáról azt a „sárga rémet“, a mostani súlyos gondot, ha idejekorán, amikor még volt bőven, s normális áron minden, gondoskodtak volna a legszükségesebb, a nélkülözhetetlen cikkekről. És hányán nem tették ezt ? Talán ujjainkon tudnánk megszámlálni ama bölcs előrelátókat, s gondos családfőket, akik ekként cselekedtek. Pedig ha igy jártunk volna el, ma nem lenne oly nagy a zugolódók, jajveszéke- lők száma az „éhínség“ miatt; ma „Nagykároly népe“ jórészének igy valóban „nem volna szabad éhezni.“ Talán ennek a rémes világháborúnak a jövőben e téren is áldásos hatása lesz, megtanít a takarékosságra, az egyszerűbb életmódra, a gondosságra. Természetesen a fenntiekben nem azokról van szó, akik a normális viszonyok közepette is szerényen, szinte szegényesen éltek, mivel csekély jövedelmük vagy fizetősök folytán akkor is a megélhetés nehéz gondjával kellelt küzdeniök. Ezeknek ajakán a panasz most, amikor kétszeresre sőt háromszorosra emelkedett mindennek az ára, teljesen jogos. Ö róluk, az ő jövőjükről, az ő megélhetésök- | ről gondoskodni — igenis kötelesség, nemes és szent kötelesség lett volna, mert ők méltók elsősorban arra, hogy a hatóság „a szükség és veszedelem idején segilőleg a hónuk alá nyúljon.“ Hogy ez megtörtént-é, s mily mértékben, s ha nem, miért nem, szóval a vezetőség ily irányú munkájáról és tevékenységéről legközelebb szólunk. Most még csak egy körülményre szabadjon rámutatnunk. Vannak közöttünk oly szerencsés anyagi helyzetben élők is, kik a megélhetés nehéz gondját most is talán csak hírből, s mások keserves panaszából ismerik, s akik most is, mint mindig, csak önmaguknak élnek, akik nem törődnek senkivel mással, polgártársaik súlyos gondjával, bajával. Amint a boldog időkben nem tettek soha jót senkivel, most sem segítenek senkin. Zárva a szív, zárva a zseb, zárva a segítő kéz! De sőt talán közülök egyesek a legkeservesebben panaszosodnak, szinte jajveszékelnek vagy erélyesen követelődznek a közérdekében — de elsősorban önmaguk javára, — talán azért is, hogy elvonják szükkeblü- ségükröl a szives figyelmet. így teljes a világ — még e háborús világban is. lm a levélben említett „igazi tükör“ ilyen „nem szép“ képet is mutat nekünk. Lehet, sőt tudjuk, hogy igénytelen soraink talán sokaknak nem tetszenek, mert igazságot mondanak. Az igazság kimondásáért pedig ma is csak a régi — közmondásszerü — jutalommal fiz' t a világ. Ez azonban minket nem akadályoz abban, hogy a szomorú igazságra is rá ne mutassunk — akár tetszik akár nem, — a közérdekében, mindnyájunk javára és okulására. Ép ez, egyes egyedül csak ez a célja az elmondattaknak. Vajha sokan megszívlelnék ! Néhány szó a közegészségügyről. A közegészségügynek első és íőfeltétele a tisztaság. Hasztalan állított fel a város jáiványkör- házat, hasztalan fertőtlenít a városi bacillus az ő masináival, mindez nem sokat jelent, ha a város a piszok fertőjében úszik. Naponként merülnek fel panaszok a köz- tisztaság ellen. A város főutcája sár és piszoktengerben úszik. Sok ház udvarában garmadában hever a piszok és szemét. Az utszéli árkok különféle hulladékokkal vannak telítve, eltakarításukról hónapok óta nem gondoskodik senki. És ez igy van utcáról-utcára. Szinte hihetetlen valami az, hogy most kell szóvátennünk ezt a kérdést, mikor a rémesen fenyegető járványok elleni védekezés a legfontosabb kérdések egyike. Nagykároly egészségügyi rendőrségének e bajok megszüntetése az első kötelessége, mert ha e kötelességet elmulasztja, a város lakosságát érhető minden veszedelemért első sorban őt terheli a felelősség. A pénzt nem szabad sajnálni. az ártatlan ember ne bűnhődjék. Ö volt a koronatanú. Régen fájt a foga a virágzó vállalat után ... Miért ne tenné ? 1 Haszna lesz belőle. Jól hitte. A sors az ő kezére játszott mindent. Dúskálhatott a javakban, cserébe a koldusbotot kapták a kijátszott örökösök. Azután már csak tengődtek. Mikor a gyerek nagyocska lett, ipari pályára szánta az anyja, jó, szorgalmas, vallásos legény emberré fejlődött a fiú s amikor a háború kiütött, már szép fizetése volt egy gyárban. A keresményéből még félre is rakhattak egy pár rubelt havonta. Ám az átkozott háború közbe jött s a szegény jó asszony magára maradt a nagy szegénységgel együtt. Ha elfogy a kis megtakarított pénzecske, miből fog élni? —j gondolkozott a fiú, amikor Radomnál nagy puskaropogás szólt bele a gondolkozásába. Nagy pánik volt az orosz oldalon s mire az orosz katonák a nagy meglepetésükben széjjel néztek, már foglyok voltak, Alexej csak arra emlékezett, hogy a fején tompa ütés érte s azu- j tán elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért és széjjel nézett maga körül, csodálkozva | látta, hogy valami idegen világba cseppent.! Idegen emberek forogtak körötte és jóságos, vigasztaló tekintettel bátorították megszeppent lelkét. Fájdalmat nem érzett, csak valami különös bizsergést a testében. És mintha olykorolykor a fejében valami szúró, de cseppet sem i kellemetlen nyillalást érezne. A kórházvonat kerekeinek szabályos, egyforma taktusa nem- j sokára újra álomba ringatta s mire fölébredt, már Magyarországon vitte a mozgó-lazarett; j csakhogy Berlin helyett, Boldogasszonyfalvára tartott vele a vonat. Éppen a Duna mellett mentek, amikor Alexej annyi erőt gyűjtött össze, hogy a fejét felemelhesse a puha vánkosáról és kitekinthessen a világba. Csodálkozva nézett körül, amikor megtörtfényü szemének tekintete a folyó szelíd ringásu hullámaira esett. EznemaNéva, sem nem a Volga, gondolta magában és most minden gondolata a szerény kis Beresina folyócskához szállt, amelynek evyik kis mellék ága éppen Miuszknél folyik a Zachariew-skája alatt, ahol most Alexej anyjának a szeméből, az arcáról nem száradnak fel a könyek soha ! Van-e még a pénzecskéből, sóhajtotta magában és keserűséggel telt meg a szive. Hátha sohasem látjh viszont a jó asszonyt 1 És ha vissza is kerülne — ami csoda lenne, mert a néme- j tek bizonyára más világra küldik — életben találja-e a siró, szomorú asszonyt ? Ilyen és j ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatták a sze-! gényt s amikor a fogolytáborba értek, egészen j beletörődött sorsába. Legyen, ami lesz 1 És j amikor megtudta, hogy Magyarországon van, I nem tudta miért, de egy cseppet sem tudott j örülni neki. Magyarországról sohasem hallott, Németországról pedig, csak valamivel többet. Németországról csak azt tudta, hogy van egy; szép fővárosa s annak a legszebb utcája az : „Unter den Linden“, ahol az édesapja a ká-1 bitó illatárban sokszor fürösztötte a lelkét és talán — kitudja — kötötte is ahhoz a városhoz valami 1 Mindegy, elmúlt. Vége. Tehát belekellett hogy nyugodjék a sorsába. Ez nem ment éppen nehezen, különösen egy-két heti ittartózkodás után: A sok koplalás után végre legalább szerény, de meleg, tápláló ételeket kapott és volt kenyér bőven. Nem kellett már falevéllel s más állati eledelekkel teletömnie a gyomrát, hogy éhen ne haljon. A betegségéből is nemsokára fölépült s szabadon járhatott-kelhetett a fogolytáborban, ahol a cár országának sok-sok katonája áldja az Istent, hogy a Ferencz Jóska rabja lehet. És különös dolgokat észlelt nap-nap után Alexej s egyre jobban megszerette a sorsát. Csak az anyácska sorsa aggasztotta mindegyre jobban és sokszor szomorú bánat szállta meg a lelkét. Aztán vigasztalást talált a munkában. Látta, hogy többi fogolytársai mind foglalkoznak valamivel. Egyik agyagból gyúrt primitiv szobrocskákat, a másik kosarat font, a harmadik más valami munkát talált. Eszébe jutott, hogy régebben, gyönyörű fából faragott dolgai voltak.. Ez jó lenne. Eltölthetné az idejét vele. Aztán, ha majd újra szabadok lesznek s mehetnek haza, a fehér birodalomba, legalább valami emléket vihet haza az anyácskának, az ismerősöknek. És lelkében legelőször a szomorú asszony, az édesanyja képe bontakozott ki. Képzeletben megkonstruálta a szobrot. Másnap engedélyt kapott a munkára és a szükséges anyagot is megkapta készítendő dolgaihoz. Az első szobor csodásán sikerült. A szomorú asszony, a szenvedő, a gyászoló hitves, az édesanya megtévesztően hü mása meredt a a szemeibe. Örült a sikernek s boldog volt. Az első siker nem kábította éppen el, csak további munkára inspirálta. Már egész kis raktára volt az apró szobrocskákból s valósággal csodájára jártak a fogolytársai és büszkék voltak a honfitársuk nagy tudományára. Ö azonban csak dolgozott tovább. Éppen nagy munkában volt, amikor uj bámulója érkezett és müértő szemmel vizsgálgatta az apróságokat. Alexej föl sem nézett rá. Faragott tovább. — Megvenném ezt az apróságot — mondotta az idegen és a pénze közöttt kaparászott. — Nem eladó — vetette oda Alexej és föl sem nézett a vásárlóra. Nem volt kalmár vér. — De ugyan bátyuska, milyen nagy örömet szereznél nekem vele. Emlékül vinném a hu- goeskámnak, ha szabadok leszünk. Nem adhatom, felelte másodszor is Alexej. Kegyetlen vagy bátyuska — mondotta a tolakodó vendég. Ha tudnád, mit jelent e szó: hugocska; nem lennél olyan szívtelen. — Igazad van — gondolta Alexej. Persze, hogy nem tudom, mert nekem nincsen hu- gocskám és már nyúlt egyik szobor után s meg sem nézte, hogy melyiket adja. Boldog volt, hogy adhatott, pedig még csak köszönetét sem kapott értő.
