Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-19 / 20. szám
XXIX. evtolyam Nagykároly. 1915. május 19 20. szánfflf Vj® TÁRS AD A_L M I__H E T I L A P. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre ..................... . . 8-— kor. Fél évre.......................... . . 4 — Negyedévre ................. . . 2-» Egyes szám................. . . —-20 » Tanítóknak egész évre . . 6 — T) Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Njilttér sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak vissza Jövel Szenlélek Ur Isten . . . Bűbájos emlékek ragyogó varázsa tartja fogva a lelkem. Szivem is meg van teljesedve a tavaszi természet szinpom- pájának rózsás gazdagságával, madarak dalával, vágyak, ifjúi remények megújulásával. A bimbók fakadása azt a nagy tavaszt hozza emlékezetembe, hol a lelkek, a szivek magasbatörő reményeinek hervadhatatlan virágai nyilnak; a madarak dalára a csillagos ég magas seregei körül fehér ruhába öltözött angyalok zengő zsolozsmája csendül meg lágy zengzetü hárfaként szivem, lelkem rejtekén. A vágy is magasba szállni készt. Túl a felhők borongó ködén. Túl a kék ég mosolygó virányira! A végtelen határtalan sikjaira. A remény rózsás ujja pedig „a jövendőnek sivatag homályát“ is színesre festi. Ködök fátyolán, reszkető fényű csillagokon át egy boldog hazára mutat, hol a szem nem fürdik könnyek özönében, hol az ajak panaszló jajt nem kiáltoz. S egyszerre érzem, hogy szivem gon- ! dolatának nem kell szárnyat ölteni, s túl repülni az azúrkék egen. Hiszen ünnepi érzés hatása alatt áll, ünnepi lélek suha- nását érzi közeledni . . . Még látja lelki szemem az áldozócsütörtöki fényes felhőt . . . Még lélekben ott állok az Olajfák hegyének dombos lejtőjén ... Ott állok búcsút venni, búcsút látni! . . . Búcsút venni az elválni készülőtől. Szemébe nézni mégegyszer; hallani a szavát mégegyszer; áldását venni mégegyszer; jóságos kezét megfogni utoljára mégegyszer. S búcsút látni a sziv szorongó érzésének fájdalmával. Búcsút látni a sebzett lélek fel-felsirő sóhajával. Búcsút látni a viszontlátás édes reményében ! S amint szállongva messzeségbe vész, érzem, nem lettünk árvák távoztával, de i gazdagabbak. Egy országgal, melynek útja nem rögös; egy országgal, hol tö- vistelen a rózsa; egy országgal, hol a tavasz télre nem változik. Gazdagok lettünk a Lélek által, me- ilyet Ígéretéhez híven elküldött Pünköst- nek csodás ünnepén. Az Ur lelke, mi után Mózes epedve vágyott, miről Jóéi,, ímint égi látományról jövendölt, kitöltetett az apostolokra. „Mint sebesen zúgó szélnek zendülése, eltelő az egész házat, a melyben ülnek vaia. És látának kettős tüzes nyelveket és üle mindenikre azok közül. Megtelének pedig mindnyájan Jöhet ellen, egyre száz ... Az én hazám, hogy nem áll meg, Ki meri ezt mondani?! Hogy e százszor szentelt honnak Most ősszé' kell omlani ? Erős a kar, mely védi őt, S jöhet ellen, egyre száz: — Él az Isten, fent az égben, A magyarra Ö vigyáz! Volt már része tenger vészben, Elfolyt sok jó honfivér . . . Melyért mindig dicsőséges Megmentése lett a bér; Megállt mindig, megáll most is, Jöhet ellen egyre száz: — Él az Isten, fent az égben, A magyarra Ő vigyáz! Drága hazánk! Hiszek benned, Hiszek erős népedben ; Nem lehetsz te soha másé, Mig magyar lesz életben ! Mig honfi sziv dobog érted, Jöhet ellen, egyre száz; — Él az Isten, fent az égben, A magyarra Ő vigyáz ! Molnár Ferenc. TÁRCZA.-mmFerenc haza jön. Irta: Fehér Áko*. — A „Nagykároly és Vidéke“ eredeti tárcája. — A Bánki Ferenc portája a legszebb, a leg- rendezettebb, a legtisztább a soron. Á kicsi, nádfedelü lakóház szelíden bámul bele a nagy mindenségbe, s a délre néző ereszes oldalán nagy, terebélyes eperfák tartják vissza a nyári verőfényt és árasztanak jó, üdeárnyat és enyhet. Most ismét rügyeznek a vénehdt, sok idő mulását-látó öreg eperfák. Csakhogy — tudja Isten miért, — most olyan nehezen bontakoznak ki a már feszülésig duzzadt rügyek. Vájjon miért? miért, hát mégis, mikor már a napheve olyan izzóvá vált, mintha csak a nyár derekán járnánk. — Talán még éreznek valamit, talán még valami távoli vihar szelét érzik gondolta Örzse, a Bánki Ferenc szelíd, dolgos, mindent rendben tartó élettársa, aki egy maga vezéti a kis gazdaságot, mióta a jó élettársa valahol a galíciai halálmezőkön néz szembe az ellenséggel, a halállal. Vagy, — ki tudja — talán már csendes, sokalta csendesebb emberré vált, mint mindvégig is volt és ott álmodik valahol az annyi vihart látott, átokverte, Isten sújtotta idegen földben — a szép, rendes kis portájáról, a jó, a hűséges Orzse asszonyról, az ártatlan két szép virágszáláról: a két kis csöppségről, maroknyi kis lányáról, kis fiáról, akiknek gügyögő ajkát már annyi idő óta nem csókolhatta. Ki tudja, ki tudhatja ezt! Talán Örzse asszony el sem hiszi, amiről a faluban titokban és már nyíltan is suttognak az emberek, hogy: kár bizony, kár a derék, jó, szorgalmas Bánki Ferencért. Olyik már tudni is véli, hogy bizonyos írás is jött volna a községházára és Szentpéteri jegyző ur be is irta, el is könyvelte, el is parentálta az élete teljében lévő Bánki Ferencet és Örzse asszony, immár özvegy asszony és két szép kis csemetéje árvaságra jutott. De azért Örzse asszony mind erről nem látszik tudomást venni. — Bizonyosan mást szeret — suttogták a faluban. — ügy kell lenni, mert ha nem úgy volna, nem hordaná azokat a szines, virágos keszkenőket, világos rekliket és a kötője sem lenne olyan csontkeményre vasalva, hogy bármelyik hajadon leányén túl tesz. — A’ biz’ a! Persze, hogy úgy kell lenni 1 —Meglássátok—mondta a vasorru Puliszkáné, — akinek főelleme a szószátyárkodás, a másokat való szapulás, beáztatás. — Be sem fogja e’ várni a végét ennek az ördöngős emberirtásnak, gazdát visz a házhoz, mert ha nem úgy lenne, fekete keszkenőt viselne a fején és ha nem is mindég, de néha-néha illene is, — ha mindjárt világ bolonditásból is tenné, —- hogy ki lenne sírva a szeme. És ahelyett úgy tessz,-vessz, mintha soha sem is lett volna a portáján férfi ember. Szántani jár, megfogja az eke szarvát, s szánt, vét, maga lát a gazdaság után. Bizonyos, hogy nem jóban töri a tejét. De Örzse asszony, ha hallott is valamit a sok szóbeszédből, nem igen áj üldözött, nem igen jajveszékelt. Ha néha-néha sirt is egy kicsit, a könnyei nem voltak éppen valami keserűek, mert valami mindég azt súgta neki,, hogy haza jön Ferenc. — Ferenc haza jön! — súgta ágya fölé hajolva valami titokzatos lény, amikor álomra zárta a szemét és két kis csemetéje mellette feküdt az ágyon. — Ferenc haza jön! — köszöntötte a mosolygó hajnal, s ilyenkor sietve, szinte jó kedvvel szaladt az ólba, hogy a két jámbor tehenét megfejje. Mert mire az a két gyönyörűséges gyermek felnyitja a szemét, a tejnek bizony már fel is kell forrni; aztán meg sok dolga akad egy ilyen gazda nélkül maradt asszonynak a háznál és szégyen lenne, ha. csak akkor döcögne ki a két jámborral a mezőre, amikor már magasan jár a nap az égenA két kis csemetét aztán bebugyolálta jó meleg nagy kendőkbe, s a nagy füles fonott kosárba olyan puha fészket készített a szá-
