Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-30 / 26. szám

2

NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ

Mndennemü ruhanemüek, csipkék» feilöltök, függönyök, teritök, szőnyegek legtökéletesebb festése.

Bőrkabátok, keztyük festése.

! I Minta után való festés ! I

Haüffel Sámuel

villany- és gőzerőre herendezett ruhafestö és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz. A rom. kath. templom mellett. Műhely: Petőfi-utca 59.

ármely kényes színű és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. «•- Plisé-gouvré.

Plüsh és bársonyok gőzölése.

Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek

A búza bősége naggyá, erőssé, kielé- gültté teszi a testet és a kielégült test alapja a lélek szabadságának.

Könnyű a gazdának jónak lenni.

És a búza bősége megőrzi a boldogságot.

Ahol nincsen szükség, ott nincsen ci- vódás s szinte öntudatlan boldog élet folyik ott.

Búzát, sok búzát adj a népnek s meglásd, megszűnik a rabszolgák hörgése, szenvedők sirása, lehanvatlik a gazdag ütésre emelt keze.

HÍREK

Nem én akartam, hogy így legyen.

A „Lokalanzeiger“ egy nyugati harctéren küzdő katona levelét közli, melyben a beküldője azt írja, hogy Vilmos császár azokon a helyeken, ahol hevesebb harcok folytak, térdreborult és imádkozott. Egy helyen igy szólott a császár: Nem én akartam, hogy igy legyen.

Kinevezés. A „Pannónia“ kendergyár részvénytársaság Kovács Samut a börvelyi kendergyár penztárnokát és intézőjét a börvelyi vállalat igazgatójává nevezte ki.

Eljegyzés. Dr. Székely Eduárd szatmári kir. törvényszéki biró jegyet váltott Unger Ullman nyugalomba vonult gyógyszerész leányával Ibolykával Szatmáron.

Csaba Adorján — főgondnok A nagybányai ref. egyházmegye szavazatszedő bizottsága tegnap délelőtt ülést tartott, mely alkalommal a Helmeczy József halálával megüresedett főgondno ki állásra beadott szavazatokat bontották fel. Beérkezett 41 érvényes szavazat,

melyből 38 az egyházmegye eddigi kiváló és buzgó tanácsbirájára, Csaba Adorján főispánra I esett. E választás következtében megüresedett I egy tanácsbirói tisztség, melyre jelöltkent Boros Zoltán aranyosmegyesi földbirtokost emlegetik.

Kitüntetés. Dániel Sándor helybeli vezetö- járásbiró íiát Dániel Belát a 12-ik honvédgya- iogezred hadnagyát a hadseregparancsnokság az ellenséggel szemben tanúsított vitéz magatartása elismeréséül az első osztályú vitézségi éremmel tüntette ki.

Újabb adományok. A Magyar Szent Korona Országos Vöröskereszt-Egylet nagy károlyi fiókja részére újabban a következő adományok folytak be; Lochmájer Márton gyüj- tőivén 7 K 30 f, Berenczei Kovács Miklós adománya 50 K, Soltész Imre kálmándi plébános adománya a hősi halált halt Dr. N. Szabó Albert halála alkalmából koszorú megváltás címén 10 K, Zoboki Vincze kegyesrendi tanár, plébánossegédnek ajándéka az általa szerzett egyházi ének értékesítésének tiszta jövedelme gyanánt befolyt összege 42 K 52 f, összesen 109 K 82 f.

Hősi halált halt katona temetése.

Annak idején mi is közöltük a szomorú bírt, hogy mándi Mándy Elemér pénzügyi tisztviselő, hadapród a kárpáti harcokban nyert súlyos sebesülése folytán meghalt. A gyászoló család, hősi halált balt kedvesök tetemeit hazahozatta, s hétfőn délután helyezte nyugalomra a nagykárolyi reform, temetőben. Á gyászszertartás a ref. temetőben folyt le. A koszorúk özönével elbontott ravatalnál Kürthy Zoltán s. lelkész tartott mélyen megható gyászbeszédet és imát. A pénzügyigazgatóság nevében Nagy Gábor p. ü. tanácsos vett búcsút a kedves tisztviselő- társtól. Végül a sirnál Rédei Károly ág. h. ev. lelkész mondott búcsúbeszédet. Hősi halált halt férfiút hitvese, kisgyermeke, nagyanyja,

özvegy édesanyja, testvérei, s nagyszámú rokonság siratja es gyászolja. Életrajzi adatait a róin. kath. főgimnázium értesítőjéből a következőkben közöljük: Mándy Elemér született 1887. május 25-en Borzovan (Szatmármegye). A középiskola alsó négy osztályát intézetünkben végzi (1901—902. be.i a IV. oszt.) azután bárom évig a n gyváradi hadapródiskolának növendéke. Később más intézetben folytatja gimnáziumi tanulmányait. Az érettségi vizsgálat után a jogi pályára lép. Máramarosszigeten befejezvén jogi tanulmányait, leteszi az államvizsgálatot, majd Budapesten a pénzügyi fogalmazói vizsgálatot is. A háború kitörésekor mint póttartalékos kiképző tizedesi rangban teljesít szolgálatot Egerben március 15-ig. Menetszázadba kerül, mint hadapródjeiölt vonul a Kárpátokba, ahol előléptettek hadapróddá. Több súlyos ütközetben vett részt, kitűnt, bátorságával. Az ellenséget maguk előtt szorították Teiepócz községig, ahol a községen túl nagyobb elsáncolt orosz erőre bukkantak. Heves csatába ereszkednek, melynek lolvamán súlyosan megsebesült mellén. A szinai (Zemplén vm. Dégenfeld-kastély) kórházba vitték, ahol 9 napig végtelen türelemmel, bízva felépülésében, állhatatosan viselte kínzó fájdalmait. Mindhiába I A gondos orvosi és bajtársi ápolás nem tudta megmenteni az eletnek. 1915. április 10-én balt meg, s az ottani köztemetőben helyezték nyugalomra a boldog feltámadás reményeben. Elbulltauak legjobbjaink a hosszú harc alatt! Egyike ö a soknak, kik a honfiúi erények legszebbjét a hazaszeretet teltei gyakorolta, vere hullásával tette termekennye a talajt a szabadság rózsái számára. A hazaszeretetért fogadd szeretetünk piros rózsáit emlékül, utolsó üdvözlésül. Isten veled!

Az állami óvodák ünnepélyei. Városunk területén a négy telepen levő állami óvodákban, kedves és lelket gyönyörködtető évközi

Tetszésem szerint járok-kelek, s oda mehetek, ahova éppen jónak tartom és azt tehetem, amit tenni akarok. Tudom, Verácska, s ezt magának köszönhetem.

— Az az a papának, — mondta a leány — ha köszönet járna érte. De nem jár érte köszönet. Nem. Evvel ne terhelje a lelkét. Gyarmati. Ismerésen a maga, a maguk gondolkodását, tudom, hogy mennyi büszkeség, menynyi makacsság . . .

— De Verácska . . ,

— Ne szakítson félbe, kérem, hallgasson meg; magával szivesen szóba állok, szivesen beszélek. Hiszen tudja, hiszen látnia kellett.

— Köszönöm Verácska.

— Már ismét köszöni. Hagyja csak, hogy udvarias, azt úgyis tudom. De a köszönet sohasem fakad őszintén a leikéből. Ez imponál

'nekem. Szeretem a szilárd, akarat-erős jellemet. Maga egészen magyar.

— De Verácska ... Az Istenre kérem, csak ne, csak most ne. Hiszen megkell tagadnom, el kell felejtenem. Hiszen rab vagyok Verácska, rab vagyok. Igen, nyomorult féreg, akinek nincsen ereje, nincsen bátorsága hozzá, hogy elnémítsa a szivét, a lelkét. Gyáva voltam, ha mindjárt félholtan is, hogy ellenség kezére kerültem. Keserű a kenyér, amit itt eszem, mert az orosz cár kenyerét eszem; méreg a viz, amelyet itt iszom, s az elnyomottak fájdalmas jajját hallom a levegőben . . .

— De Gyarmati, halkabban, kérem csas halkabban. Hiszen az apám katona. A cár katonája, Gyarmati. Orosz ember, nem tagadom meg soha, mert az apám. Mert jó, nagyon jó ember, a lelke arany. Az anyám, az édes jó anyácska, lengyel leány volt. Érti? lengyel! Tudja, hogy mi ez : lengyel ?

— De, Verácska, hogy értsem ezt, hogy volt? Hiszen még ma is meg van.

— 0, bár meglenne I Nincs Gyarmati, ő már régen örök álmát alussza ott künn, a fehér hólepel alatt. Aki odabent van, szintén jó

asszony, de mostoha. Nincs rá pnasz. Orosz vér folyik az ereiben, s az apám felesége, Teodor öcsémnek az anyja, aki most a maguk hadifoglya.

És Teodor is rabkenyeret eszik. A maguk kenyerét eszi, Gyarmati. Magyar levegőt szi a lelke, tüdeje. Lássa nem egészen ingyen kenyér, amelyet maguk itt esznek ; csak kölcsönbe megy, mert a mieinkből is sokan vannak ám ! ott, Magyarországon.

— Magyarországon, — ismételte Gyarmati ellágyulva és könybe lábbadt a szeme — Maí gyarországon Verácska, ahol szelid bércek között kígyózik a Tisza, s ahol most a szomorú | füzek kopasz ágai hajtják le csüggedő fejüket a vizbe. A hármas bércek halmán, vagy a Duna szögében, amelynek hömpölygő hullámai lágy, álomba ringató danákat ^egeinek ott, a I szabadság bölcsőjében, Verácska, s halkan, szinte átszellemülten súgta a leány fülébe:

— A maga ereiben részben lengyel vér fo- ' lyik, Verácska, s a lengyel vér nem válik ! vízzé soha! Tudom, hogy ebben a házban bűn, í amit beszélek, de maga más, egészen más,

Verácska. Nem tudom, miért mondom ezt, hogy i más; de érzem, hogy' egészen más. S talán ; ezért oldódott meg a nyelvem is. Ne vegye | bűnnek, ha kifakadok, de a levegő nekem itt fojtó. Az ólombányák szagát érzem az orromban mindég, s milliók jajját hallom a fülembe ; csengni, amikor itt zenét hallok. Mint most, éppen most, Verácska. Micsoda szivet tépő hangok azok, amelyeket, az a fehér fogú szomorú zongora sir? Nem értem, nem ismerem. Idegen melódiák, de érzem, hogy panaszosak. Mintha egy nemzet lelke sírna bennük, amelyet elnyom a zsarnoki önkény, mintha mintha milliók átkai szállnának a szivettépő akkordokban. Miféle muzsika ez, Verácska ?

A leány lángbaborult arccal felelte:

— Ez? ... ez a muzsika névtelen! Ezek néma akkordok, amelyek nincsennek szavakba szőve. Ne kérdezze. Nem ismerem. Tankovics

! hadnagy intonálja, neki tetszik. Különben amatőr munka, amilyen számtalan akad, különösen nálunk. Mi szeretjük a zenét, apácska is, én is, s ha néha szomorút játszunk, anyácska sir hozzá igaz könnyeket. Anyácska sírni nagyon tud. S most különösen, minden olyan szomorú nálunk. És maga is .. . . Maga, Gyarmati. Legalább tartsa maga bennünk a lelket, ameddig körünkben van. Apácska kedveli magát.

— Ó, az ezredes ur nagyon kegyes, nagyon kedves. De nézze, Verácska, nem az én hibám. Nem Verácska, bármennyire is igyekezem más lenni. — Nem tudok, mert a lelkem valami keserű érzéssel van teli, hogy ide vagyok kötve. Ne értsen félre, Verácska. Egyedüli vigasztaló ebben a nagy, gyászos rabságban, hogy maga áldott, jó leikével könnyebbé igyekszik nekem azt tenni. így tűrhető. Ne Ítéljen el túlságos őszinteségemért, sem . azért, ha nem vagyok eléggé gyöngéd.

Részben tán a zene teszi ezt. Mindég az a szivettépő. Sajátságos a maguk muzsikája. Mintha mindig vérfelleg lenne az égen. Valami rettentő átok, vagy a haldoklók keserves siráma sir ki az akkordokból. Sohasem vig, sohasem pajzán. Ugy-e, maguknál ritkán nevetnek lelkűkből az emberek?

— Maga túlságosan sötétnek lát itt mindent. Pedig mi majdnem örökös fehérségben élünk 1 Hiszen majdnem mindég tél van . . .

— És az embereknek nem melegszik fel a szivük, a lelkűk soha — mondta Gyarmati. Mondja, Verácska, hát sohasem érzik, hogy a lelkűkbe, a szivükbe valami melegség költözik ? Valami forróbb bő hullám sohasem suhan át a lelkükön? Mindég csak az a nagy, az a szomorú hallgatás ül ki az ajakukra. De az ember nem tudja, nem érti: mi lakik a szivükben, a lelkűkben. — Hiszen a mi danánk sem vig épen mindég. Akad, sőt van nálunk is szomorú. De más, ami lelkünk 1 Erős, s csak a végső esetben, vagy tán, még akkor sem haj-