Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1914-07-22 / 29. szám

2

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE

£

'é

%

4

1

1

I

%

$1

&

S,

Til

fflSn

i

1

í

I

Mindennemű ruhanemüek, csipkék, felöltök, függönyök, térítők, szőnyegek legtökéletesebb estéss.

Bőrkabátok, keztyük festése.

t H

! ! Minta után való festés ! I

Haúfíel Sámuel

villany- és gőzerőre herendezett ruhafestő és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz. A rém. hath, templom mellett. Műhely: Petöfi-utca 59.

Bármely kényes szinü és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. Plisé-gouvró.

Plüsh és bársonyok gőzölése.

Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek

pihenő időt jelenteni, hanem megfelelő ipari vállalatok az egész földmives munkásságnak megadják a megélhetés lehetőségét, ami igen sok földinivesrj nézve a mai pénzviszonyok közt lehetetlen, vagy legfölebb olt, ahol helyes beosztással a földet kereskedelmi növények termelésére és kertgazdaságra is felhasználják. Csakhogy ez nem mindenütt lehetséges.

Mindebből az következik, hogy a mezőgazdaságot igen is erősíteni kell, hogy az országra váró még súlyosabb pénzügyi terhek viselését minden válság nélkül lehetővé tegye. Mert azt senki sem fogja megváltoztatni, mig valami óriási nemzetközi fordulat be nem következik, hogy a katonai terhek ne szaporodjanak. — Ezzel számolnunk kell. De nagy áldozatot követel éppen az az akció, mely a mezőgazdaságot mentesítheti, t. i. az ipar fejlesztése. Egyelőre ennek a befektetésnek költségeit is jórészien a mezőgazdaságnak kell fedeznie. És ne feledjük azt sem, hogy sok kultúrái és társadalmi költekezésre kényszerit bennünket nemcsak költekező hajlamunk, hanem nemzeti létfenntartásuk érdeke is. Ezek a terhek jórészt a mezőgazdaságtól várják megválthatásukat.

Az idei eredmény azonban, noha azt mondhatjuk, hála Istennek, csakhogy igy is van, nem tölthet el bennünket vérmes reményekkel. Azt a nagy hiányt, amelyet a nemzetközi bonyodalmak pénzpiacunkon okoztak, épen nem fogja betölthetni. Fokozott gondoskodásra van tehát szükség; fejletlen gazdasági ágak növelésére, intenzivebb gazdálkodás céljából meddő j területek bevonására, a birtokviszonyok rende- [ zésére és főleg nyugalomra, rendre és b ikes- j ségre, amely lehetővé teszi a konszolidált munkát minden téren, az ipari éleiben épugy, ; mint a mezőgazdaságban.

Értesítés!

Szives tudomására hozom a n. é. közönségnek, hogy köztisztasági vállalatra iparigazolványt nyervén, s igy

Nagykárolyban Tompa-utca 29. sz. a.

Köztisztasági vállalatot

nyitottam, hol elvállalok minden e szakba vágó dolgokat, u. m.: szemét, ürülék stb. kihordását, a szemét kihordását jutányos árban alku szerint, ürülék kihordását 516 literes hitelesített hordóban 3 koronájával s minden egyts nállam eszközölt munkálatokért teljes felelősséget vállalok. — Jelentkezések személyesen vagy levél utján nállam eszközölhetők. —- A n. é. közönség szives pártfogását kérve, maradtam tisztelettel

Szaloó G-áloor

Tompa-utca 29.

Tanintézeteink működése az 1913—1914-ik iskolai évben.

— Az idei értesítők alapján. —

A másik általános megjegyzésünk — bár erről csak . egy értesítő közöl pontos adatokat, de általánosan tudott és szóvá tett tény — hogy a magyar nyelvből aránylag túlsók magyar fiú kap elégtelen osztályzatot. Valóban sa-j játságos, érthetetlennek látszó tény ez. Magyar anyanyelvű fiuk, akik más nyelven nem is tudnak beszélni, halommal buknak el tulajdon í édes anyanyelvűkből. Mig az idegen (német) s a holt nyelvekből (latin, görög) nem kap „elég- i

| télén“ osztályzatot, addig ép a magyar nyelvből elbukik a magyaranyanyelvü s csak magyarul beszélő fiú. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: vájjon mi lehet ennek az oka ? El- annyira hanyag, hogy ép e nyelvet nem tanulja (bár ennek ellentmondani látszik az a körülmény, hogy az idegen nyelveket kellő szorgalommal tanulja!) vagy annyira elbizolt, hogy ezzel komolyan foglalkozni nem tartja szükségesnek, avagy végül a szaktanárok úgy adják elő, hogy a tanuló nem tanulja kedvvel, de sőt talán ellenszenvvel s igy tulajdon anya- nyelvenek tanulását negligálja ? E kérdés bizonyára komoly pedagógus komoly megfontolására méltó. Egyébként — s ez a vigasztaló e szomorú jelenséggel szemben — az életben igen sokszor azok a „gyenge magyarok“ még is csak magyarul elégge jól tudó embereknek bizonyulnak. Érdekes pl. az az eset is erre vonatkozólag, amit egyik barátom említett ép e tárgyról beszélgetve. Saját vallomása szerint — magyar fiú létére — a középiskolában a magyar nyelvből oly gyenge tanuló volt, hogy jóformán csak kegyelemből kapta meg az elégségest. S ime az újságírás térén és mezején oly neves pozíciót vívott ki, mely „vtrbeli újságírónak“ is dicsőségére vált volna s pompás tárcáiban s szinte Szabolcska lyrajával vetélkedő gyönyörű költeményeiben velem együtt bizonyára sokan gyönyörködnek e lap olvasói is. Ez igénytelen sorok egyszerű Írója is a gimnázium 7 osztályában örökösen „hadi lábon állott“ a magyar nyelvvel s annak tanáraival. Végre a Vlll-ik osztályban — amikor már bemagolt szabályok elrecitál.isával nem gyötörték a tanuló-ifjuságot — vette-észre az irodalom- történet szaktanára, hogy az alföldi születésű, tősgyökeres magyar fiú is — úgy látszik — mégis csak tud valahogy magyarul. S alig hogy kikerült a középiskola padjai közül s bekerült a főiskola padjai közé, két lap szerkesztésével is megbízták s azóta egy jó tucatnál több munkát-- közte tankönyveket is (de magyar nyelvLeg szebb ruhatisztitás

Vegyileg száraz utón

Uá ß In Jer

ruha/estő, vegytisztító és gőzmosó-gy árában

Felvételi üzlet:

N a g y k ti r o l y,

Széchenyi-utca 43. szám.

És a jövőt senki sem tudja, senki sem látja előre ... Ki sejthette, ki tudhatta, hogy az az akaraterősember, akire Szent István koronája várt — nem dolgozott-e már egy olyan terven, amely a nagy, boldog és erős Magyar- országnak megépítését, megalapozását tartalmazta. És nekünk jogunk volt ezt hinni. És csak most tudjuk, most látjuk ezt bizonyosan: most, amikor a nyomorult szerbbérenc kinyitotta szemeinket. Egy pillanat alatt szerte foszlott a szép álom, a szép remény s a tervez- getés akárcsak egy .pár évvel ezelőtt egy döbbeni álmunk, amelyből Genfben ébresztették fel a magyar nemzetet. Akkor ősz volt. Szép szomorú, de azért verőfényes ősz s az ezüst szinü nyárfák már tudták, hogy egy-két hét van még csak számukra s aztán leperegnek, lehullanak szépen. Le is hullottak; szemfedőnek kellettek a Glóriás-fejü, szelíd, jó nagyasszonynak a ravatalára. És a nóta akkor is nagyon szomorú lett. A bus, a szomorú járta csak s újra divatos lett a »Lehullott a rezgőnyárfa ezüst szinü levele.“ Valahányszor hallom ezt a nótát, valami különösen sajátságos érzés lopja be magát a lelkembe. Nem azért, mert van benne egy csomó mélabu, nem azért, mert szivettépő szomorú akkordjai vannak s a melódiák könyeket csalnak még a legelfá- sultabb szivü embernek is a szemébe : hanem talán azért, mert Glóriás fejű, szelíd, jó nagyasszonynak : Erzsébet királynénak szive is megérezte, megsejtette o dalban mindazt, ami fölött, különösen az aranyszívű lények gondolkodóba esnek. Magyar dalban, magyar zamat,

kifejezés, köny, fájdalom! Szóval: minden együttvéve . . . Akkor még a nagy-nagy legendának letört virágai nem száradtak el egészen ... Az elhervadl virágok fonyadó illata még ott terjengett a legben s az optimisták még hittek abban, hogy valahol, valamikor rátalálnak az igazi magyarérzelmü legendás alakra: Rudolf trónörökösre . . . Senki, vagy legalább is nagyon kevesen tudtak csak bizonyosat. Pedig bizonyos volt. A Glóriás fejű nagyasszonynak nem volt többé nyugta . . . Ment-ment egyre, űzte, kergette világgá a nagy szomorúság, ami a szivébe volt zárva. És amikor eljött hozzánk, jóságos szive megérezte, hogy itt rokonlelkekre talál, akik együtt éreznek vele fájdalmában . . . Valahol, valami ünnepségen, ahol a szelidlelkü nagyasszonyt szeretettel övezték körül, emléktárgyat kapott a lojális magyaroktól. Egy aranykorsó volt, amelyet ezen szavak kíséretében nyújtottak át neki:

Gyűjtsön ebbe Felséged örömkönyeket.

A jóságos nagyasszony szelid szép szemei egy pillanatra elborultak s egy aranykönycsepp hullott a korsóra. Aztán megszólalt ajka:j

— Ha örömkönyeket kellene gyüjtenem, úgy soha sem telnék meg e korsócska; bánat- könyeim részére pedig, igen kicsi lenne.

Lehet, hogy ez a könycsepp, ez az egyetlenegy az igaz szeretet spontán megnyilatkozása folytán, örömkönycsepp volt, amely csak az aranykorsó csillogó zománcát érte. Mélységes lélektani háttere volt ennek az egy köny- cseppnek s lehet, hogy az a momentum valami

felséges nagy perspektívát nyitott meg a Glóriás asszony aranyszivében. Aranyország kapui tárultak fel előtte s jóságos szemei már beláthattak tálán a messze jövendőbe is és érezhette a királyi asszony, hogy itt, e lelkes magyarhon minden egyes alattvalójának szive együtt dobban meg az ő szivével. A végzet azonban másként határozott akkor is, mint most a nagyon közel múltban a Miljacska partján. Máyerling, Genf és Szarajevó között egy emberöltő sem múlt el, csak a rezgő-nyárfa ezüst szinü levele hullott le egy jónéhányszor s csak ennek a szegény átokverte magyarnemzetnek lett a danája szomorúbb, a hite, reménye halványabb. Más világ jár, más a nóta ! Soha szomorúbb, soha szivettépőbb nem volt a magyar nóta ! . . .

A világ halad az idővel, Máyerlingre, Genfre s Szarajevóra a feledés fátyola borul s a véres foltokat, miket emberek érző, hozzánk közelálló nagyemberek vére festett az utcák köveire, lemossa az idő, felszántja a feledés. Csak a seb lett újra mélyebb a nemzet szivén, amelyet nem kiméi m8g a végzet. Mintha Salamon átka nehezülne még ma is erre az országra . . . Mondják, rebesgetik, hogy »Tetemre hívás“ lesz ez utóbbi esetnek folytatása. Csak mondják, csak rebesgetik. Ugyan hova gondol a monarchia? Nagyhatalom ugyan, melynek egy-egy csatahajója impozánsabb, mint maga a Karagyorgyevits dynasztia fészke, a hivalkodó Belgrád, de a kezei megvannak kötve. Ugyan hova gondol a monarchia, mondják kárörrendő ellenségeink, csak nem kezd ki