Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)

1913-12-31 / 53. szám

2

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ

üthiumban legdu- Qzlatvini,, Anna“ gyógyforrás, sabb ásványvíz a ^ j

A legkellemesebb üditö, a legjobb hugyhajtó és hugy savoldó gyógy viz !!

Nyákhártya megbetegedéseknél, hólyag, veselob és tüdőhurutnál, valamint kösz vénynél kiváltképen hasznos. — Kutkezelöség: SZEPESOLASZI. Forrástulajdonosok: MÁJUNKÉ GÉZA UTÓDAI. Központi iroda: RÓZSAHEGY. Kapható minden jobb füszerkereskedésben.

Nagykároly! főraktár Ifj. MATOLCSI SÁNDORNÁL. Nagykároly! főraktár

részre osztják gondolatainkat, érzelmeinket : egyik résznek sötét forrása az aggodalom, másiknak fényes kútfeje a reménység.

Pál apostol szavai egész erővel ostorozzák fel a szunnyadni szerető aggodalmak fekete seregét: „Ami idő még hátra vagyon, igen rövid.“ Mint fekete holló ül oda ez az intelem a bölcső szélére s a benne nyugvó édes reménységnek, a mosolyogva álmodó ártatlanságnak homlokára oda jegyzi az enyészet fekete jelét. Mint haragos szó kiált bele a gyermekek játszi zsivajába s a kis pajtások közül egy-kettő kidől. Végig suhan a mulatságok termein s a rózsaszín derűbe beletüzdeli a hervádás ha- lovány rózsáját, Villámmal környékezi a büszke tölgyeket, családok fentartő oszlopát. Halotti nyoszolyát kinálgat édes anyák szeretetben fáradozó tagjai felé. Vagy jön: az aggastyánokat figyelmes váratlansággal szenderiteni át a túlvilág honába.

De még ha mindezekkel nem jönne is: csak jönne pusztán a maga igazságával, úgy, ahogy ez a néhány szó röviden, szárazon jelenti: „ami idő még hátra vagyon, igen rövid“ : elég volna ólomnak a lélek szárnyaira. Vigság szerző ujesztendö, mégis mosolyogva köszöntünk. Veled is rövidül az élet, közelebb jön a sir; mégis öröm ünnepnek tartunk! Talán elszeded tőlünk adóba mindazt, ami kedves a szivünk előtt; talán diadalszekered kerekei alatt ott maradunk mi

is a porban: de azért büszkén, örömmel megünnepelünk. Mikor Róma cirkuszaiban halál-tusára készültek menni egymással a gladiátorok, tisztelgésre emelték kardjukat a császár előtt őzekkel a szavakkal: „Üdvöz légy császár, a haldoklók köszöntenek.“ Mikor Dárius király az' oroszlánok vermébe vettette Dánielt, a próféta onnan, a halál torkának mélységéből bátor örömmel üdvözölte a királyt: „Király, örökké élj!“ Mi, a mának haldoklói, a holnapnak (alán halottjai, magasra tartjuk az élet küzdelmeinek fegyverét; mi a bűnök és veszélyek vermében vergődő rabok, bátor örömmel intünk köszönést a megkoronázott uj király, az ujesztendö felé. Mert amint az a gladiator és az a fogoly zsidó tudták, hogy Róma császára, Perzsia királya csak helytartója a császárok császárának, királyok királyának, az Istennek, akinek nevétől győztes lesz a kard s az oroszlánok körme erőtelen, úgy mi is az uj király koronázása ünnepén az idők királyára tekintünk. Nem azt látjuk, akinek fején a diadém ragyog, hanem azt, akinek a hatalmától fénylik a diadém; nem azt látluk, aki a trónon ül, hanem azt, akire a trón támaszkodik. Futó füstön keresztül a tündöklő napot; tengert a siető habok fránya felé s a homály felett, amit lelkünk tükörére a földi múlandóság hideg gondolata lecsap, az örökkévalóságot, melynek Atyja Jézus által a mi Atyánk.

De távol legyen, mintha Pál apostol

mondásából azt akarnám kimagyarázni, hogy nem kell az időnek semmi jelentőséget tulajdonítani; távol legyen, mintha az idő becsét, értékét akarnám leszállítani, akkor, amikor az Isten hatalmát az időé fölé, az Isten méltóságát az idő fontossága fölé olyan messze magasságba 1 felemelem. Hiszen az idővel mérjük a legnagyobb értéket, az életet; vagy tán még azonosítjuk is. Amennyi időnk van a földön, annyi a földi életünk. A halál kezével markolja ki a vért szive közepéből s az élő Isten tagadásának sötét bálványa elé dobja áldozatul, aki az időnek nem tud örvendeni. Ugy-e örvendezünk is mindannyian az időnek ? — Ha

nem örvendenénk, nem is siettetnénk, hogy jöjjön egyik esztendő minél gyorsabban a másik után; jöjjön újabb és újabb vágyaink teljesültének rakott hajóival. Építjük a hajlékokat; pedig lassanként kifelé költözünk belőlük. Haladásunk minden emelkedő létrafokát örömmel ko- szoruzzuk, pedig felülről nézve, a sir felé szállunk alá mindegyiken. A kikelet nyílásán vigadunk, pedig minden kinyílt virágkehely egy-egv sötét vonalnyit tágít a temetőn. Siettetnénk az éveket gyermekeink növekedéséért, hogy láthassuk leányainkat menyasszony koszorúval, fiainkat diadalmas küzdelmek babérjával I ékesítve minél előbb ; pedig koszorúikkal, babérjaikkal csak a magunk kopor- i sójára szerzünk díszeket.

„Ami idő még hátra vagyon, igen rövid.“ De azért sietünk a végére érni.-------------— EZÜST ÉREMMEL ÉS OKLEVÉLLEL KITÜNTETVE ! —------—

\ - A DEBRECZI^O I

MErasKBMÉs mitt/ttnw

/já^lÁLl |TÁS^\

(láS JÓ MUNKA \\Í^ERSENYKÉpES5Éc5r//

Fog- és gyökérhuzás, fogtömés (blombj, arany-, ezüst-, platina-, porcellán- és cement fogalt fehérítése, fogkövek eltávolítása, egyes fogakat és fogsorokat arany- és kaucsuk-betéttel vagy szájpadlás nél- :: :: :: kül arany koronákat és csapfogakat művészies kivitelben kószit :: .: ::

VALIIRA AiTAL, vizsgázott fogstecliifiikiis.

Egy zsák megint foltot talál.

Este nyolcra volt rneghiva Árnyosékhoz. Valami kis nyári mulatság volt ez, ahova ösz- szecsödilették majd az egész-város fiatalságát. Sós Károly is igy volt csak a hivatalos oda, bár neki a kis Ányos Gizi különösképen tetszett. Mégsem tudta, ehnenjen-e ? Délután öt órakor még nem határozott. És egyáltalában ma egy egészen különös, egész életére fontos, döntő és rendkívüli elhatározáson törte a fejét. Hat órakor pedig tollat fogott és levélben mondta le a megjelenését.

„Kedves Giziké, én ma este nem leszek önöknél, igen köszönöm, hogy reám is gondoltak, de ezentúl már csak nélkülem fognak mulatni. Mindig és mindenütt. Én magam visszavonulok a társas élettől, hogy miért és mit fogok csinálni, az maguknak úgysem fontos, a kezét csókolom:

Sós Károly.“

Kiküldötte a levelet, aznap már nem akart ismerősökkel találkozni, emberekkel beszélni: szépen lefeküdt az ágyába.

" — Most már igy lesz, mindig — gondolta,

mert mondani ezt máskép mondta volna.

Szóval elmondva, nála ez a kijelentés igy hangzott volna:

—, Moszt máj igy lesz mindid.

Mert selypítve beszélt ez a szép darab fiatal ember és ebben a furcsa beszédhibában volt az ő tragikuma. Különös kedvtelése lehetett ez a sorsnak, hogy éppen egy külsőre tökéletes férfinek, egyj erős, termetes, a szépségig rendes arcú, fekete hajú, bajuszos embernek a nyelvébe hibázott bele és a szép külső, a férfiasság úri díszpéldánya ha szólott, mint egy émelygős macskanyávogás, idétlen kis leányok nyafogása, hangzott a szó az ajkáról. Ha ez a beszédhiba egy szökefejü, karcsú növésű fiúban van meg, még talán kedvessé, érdekessé teszi, ha nem is férfiassá, de egy atlétának fejlődött legény, akinek az úri ruháján is átérezni az izmokat, akinek a lépése alatt nagy súlyt kap a parkett, akinek az arcában keménység, erő tükrözik, a szavak, betűk keménységével se tudjon megbirkózni, ez komikus, ellenállhatatlanul komikus volt.

Sós Károlyt, ha látták, mindenütt megnézték, de Sós Károlyt, ha beszélni hallottak, mindenütt megmosolyogták.

— Szósz Táloly vadok — ilyen bemutatkozásra ajkába harapott mindenki és Sós Károly hiába volt szép férfi, jólelkü úri ember, egy sehova nem helyezhető, egy komolyan nem vehető, legfeljebb szánalomból kedvelt alakja maradt a társadalomnak.

• Egy darabig nem vette ezt észre. Sokáig. A többi fiatal ember életmódját élte, miután a gyermekkorból férfivá nőtt. Mindenhová eljárt, a leányos szórakozások vonzották őt is leginkább és úgy képzelte, maga is úgy kívánta, hogy az ő legényóletének a végén is csak ott, van az a kis aranyhorog, amibe a kellő pillanatban belekap egy pompás fiatal leány. Mert igen, az asszony volt az ő problémája is, av- j

val foglalkozott “a legszívesebben és legállandóbban. És ebben a kalandozásában érték azok a szomorú tapasztalatok, itt, ezen az utján talált lépten-nyomon olyan tövisekre, ho^y I végül is észre kellett vennie: egy fuícsa | Cyrano szerepét játsza a többiek között, egy [jóakarattal megtűrt szalon-figura ő, akinek csak álmai, vágyai lehetnek, de komoly végcélja, boldog sikere soha.

Ez a ma esti mulatság is csak arra lett volna jó, hogy az ő pösze kijelentésein nevessenek a vig sokadaiomban, az ő külsőre korrekt, de igazában félszeg figurája hozzátartozott már az úri mulatságok kellékei közé, csakúgy, mint a jó muzsika meg az ezüstasz- taldisz. Nem bántott senkii, de elmulattatott mindenkit. Mennél komolyabb volt, annál többet nevettek rajta.

— Nadszád, ed tisz tomolysádot — szokta mondani, ha a mellette levő leány devajkodott vele.

— Dizite, nem szejet a szejejemről beszélni, — állapította meg az Ányos leányról, akit ha ez egyszer, egy percig, egy szóval komolyságra méltatta volna • őt, már igazán is meg tudott volna szeretni, de a leányok, mind mosolyukkal, tréfáikkal, csípős megjegyzésükkel távol tartották magukat tőle és őt maguktól.

Minden család szívesen látta, mert mindén család mulatni akart rajta. Minden leánynyal eltréfálhatott, de egy leány sem vette komolyan ezt a tréfát. Addig-addig, amig ő maga