Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-03-19 / 12. szám
Vf' 2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ Mindennemű ruhanemüek, csipkék, felöltők, függönyök, teritök, szőnyegek legtökéletesebb festése. Bőrkabátok, keztyük festése. ! ! Minta után való festés ! ! Haüffel Sámuel villany- és gőzerőre herendezett ruhafestő és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz. A rom. kath. templom mellett. Műhely: Petőfi-utca 59. Bármely kényes szinü és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. W Plisé-gouvré. Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek hogz a világon el *em vész semmi anyag, semmi erő, csak átalakul, hat, él, működik megszűnés nélkül; a magból lesz fa, a fából tűzben fény kő, hamu, a hamuból növény, a növénytáplálékból vér, izom, ideg, ezekből erő, az erőből tevékenység, élet, az életműködésből küzdelem, a küzdelemből siker, kudarc, ezekből öröm, bánat. Hogy történik ez az örökkétartó körforgás, enyészet, tenyészet, halál, föltámadás ? Nem tudom, nem is fürkészem ; csakhogy, kétkedő, te sem tudod ám voltaképpen, lényegében, pedig ugyancsak kutatod a tudomány minden eszközével ; azonban a tényt magát még sem tagadhatod. Én viszont azt kérdem : csak az embernek kellene-e egészen semmivé lennie lelke egész világával együtt ? ! Az az Isten, aki kölcsönözte teremtményeine k a tulajdonságokat és az erőket, éppen csak az embert, akit a maga képmása gyanánt teremtett, azt kárhoztatta volna teljes megsemmisülésre ? ! Krisztus föltámadt. Hogyan ? ezt sem tudom ; nem is fürkészem ; csakhogy, kétkedő, te sem tudod ám voltaképpen, lényegében; pedig ugyancsak fáradozol benne a tagadás minden eszközével! Én viszont azt kérdem: nem elég bizonyi- ték-e a sok tanú, akik a hirt először mind kétkedve fogadták, azután pedig mind vallották s hirdették, a pogány katonák, zsidó ellenségek ; hitetlenebb legyek Tamás apostolnál, aki úgy erős- ködött tanitványtársai előtt a hir hallatakor : „ha csak nem látom kezein a szegek helyét, ha csak nem bocsátom ujjamat a szegek helyébe, ha csak nem bocsátom kezemet az ő oldalába, a dárda ütötte sebbe: semmiképpen nem hiszem“ — mégis mikor megjelent Jézus s azt mondta neki: „hozdd ide ujjadat és lásdd az én kezeimet“, — a meggyőződés csudálatával rebegi: ,,Én Uram és én Istenem !“ Konokabb legyek-e a tagadásban Pál apostolnál, aki ádáz rajongással halálra kereste eleinte Jézus híveit, később mégis meggyőződve igy nyilatkozott: „feltámadott és megjelent a tanyitványoknak, azután megjelent ötszáz atyafinál többnek egyszerre, kik közül sokan élnek e mai napig“. Csaltak avagy csalódtak volna ezek mindnyájan ? hiszen életüket áldozták ezen hitükért és meggyőződésükért, önként, örömmel! Kétkedő, ezek ellenében mered-e a tényt tagadni ? Kószahirre, mondára ilyen átalakulás nem képzelhető, csak tényre és meggyőződésre ! Ennek a föltámadásnak ünnepét üljük 'Husvét nagy ünnepén ! Diadalmasan hangzik föl az angyal szava a sírnál: „Nincsen itt, föltámadott! Diadalmasan harsogja világgá a nagy megtért, Pál apostol : „Hol vagyon, halál, a te diadalmad, hol vagyon koporsó, a te fullánkod ? de az Istennek legyen hála, aki adott nekünk diadalmat ami Urunk Jézus Krisztus által!“ Győzött ugyan Krisztus keresztjénél az emberi gazság, de martalékát kiszabadította hatalmából az isteni igazság : „Krisztus föltámadott s azoknak, akik elhunytak, lett első zsengéjük!“ Hogyan? nem tudom ; nem is fürkészem ; elég tudnom azt, hogy „elvettetik rothadandó test, föltámad rothadatlan“, elég megbíznom abban : aki egykor életre hivott s a bölcsőben vigyázott rám, ha majdan az életből kiszólit, a koporsóban sem felejt el, „ott is elszórt csontjaimat kezei takarják.“ Az apostolok tanúsága, a kertársak meggyőződése, az isteni igazságszolgáltatás követelménye, a lélek óhaja, a hit ereje azt hirdetik e mai ünnepen, hogy Krisztus föltámadott! A világ összes civilizált népeinek ezer meg ezer templomában hálaimára gyűlnek a milliók, s a természet újjászületésének napjaiban zengő nyelven hirdetik a föltámadást! Hiába a kételkedés ! Hiába a positiv tudomány : milliók szive érzi, milliók ajka hirdeti az Alkotót di- csőitő zsolozsmákban, a hit erejét és hatalmát, a hit szentségét és örökkévalóságát ! Husvét, áhitatos szivek husvétja, köszöntünk hittel, szeretettel, örömmel és édes reménységgel! Képviselőtestületi közgyűlés. Nagykároly, 1913. márc. 17. Városunk képviselőtestülete vasárnap délelőtt rendkívüli közgyűlést tartott, mely rendkívül gyéren volt látogatva. A gyűlés elején 24 képviselőtestületi tag volt jelen, kik lassanként 56-ra mégis felszaporodtak. Bizony nagyon szomorú dolog az, hogy a város ügyei iránti érdeklődés oly lanyha, hogy akkor, mikor a város életében nagyfontosságu ügyekről van szó, egy harmadrésze jelenik meg a képviselőtestületi tagoknak. A gyűlés lefolyása a következő volt: Debreczeni István kir. tanácsos polgármester d. e. 10 órakor üdvözölte a megjelenteket a közgyűlést megnyitván előadta, hogy egy néhány ügy sürgősége szükségessé tette a mai rendkívüli közgyűlés összehívását. Áttérve a tárgysorozatra bemutattatott és tudomásul vétetett a belügyminiszter leirata az 1910 évi városi gyámpénztári mérleg'megvizsgálásáról. Ugyancsak bemutattatott a belügyminiszter leirata a városi gyámpénztári szabályrendelet mint először ahhoz, „aki diadalmat adott nekünk az Ur Jézus Krisztus által!“ Alapige : I. Kor. 15,51—58. A felolvasott szent igék alapján jelen ünnepi elmélkedésünk tárgyát képezni fogja ezen tétel: A hitnek gyözedelmi éneke a feltámadottnak sírjánál: „Halál! hol vagyon a te diadalmad? Koporsó! Hol vagyon a te fullánkod ?“ Melylyel: 1. Elrabolod szeretteinket, 2. Fenyegeted öntestünket, 3. Ilettegteted lelkünket, s 4. Kezeink munkájátmegsemmisitenitörekszel. I. Az volt a tanítványoknak legnagyobb szomorúsága, hogy a halál elrabolta tőlük lelkök hü barátját: a drága Mestert. Ezek általában az első sebek, melyeket a halál okoz. Mielőtt ami testünket és életünket megsemmisíti, hatalmát a kedves mieinken mutatatja meg, kiragadva a kedves körből az édes atyát, a hű hitvest vagy a kedves gyermeket. És mindazon sok szív között, mely most itt e szent helyen dobog, valószínűleg egy sincs, mely a halál fullánkját már ne érezte volna valamelyik kedvesének elvesztésekor. Oh bizonyára némely szív még most is hevesebben dobog, ha visszaemlékezik az őt ért csapásra, s igy szól: Én már tapasztaltam a halál hatalmát, mely nemcsak mint fullánk, hanem mint egy kétélű kés, mint hegyes tőr hatotta át szivemet. És ha netalán volna közöttünk oly szeren- ; esés halandó, aki még nem érezte a halálnak hatalmát, másoknak szomorú tapasztalata élénken figyelmezteti őt is, hogy csak egy napig, csak egy óráig sem lehet biztos a saját maga vagy kedves öveinek egészsége és élete felől. A légynek csípésétől vagy a darázsnak fullánkjától megvédheted— oh anya —gyermeked, mely édeskeden alszik kebleden, oh de a halálnak fullánkjától a legodaadóbb ápolással sem mentheted meg, mert az láthatatlan szárnysuhogással repked feje felett vagy ágyacskája körül, sőt ha védő s biztosnak hitt karjaidban tartod is, mire észreveszed — már holtat ölelhet karod. Oh de nem azért mondjuk ezt, hogy Hus- vétnak vidám reggelén megszomoritsuk a sziveket, oh nem! hanem azért, hogy mindenkit: a vidámakat úgy, mint a szomorkodókat odavezessük a feltámadottnak sírjához, ahol egyedül hangzik a hitnek gyözedelmi dala : „Halál! hol vagyon a te diadalmad ? Koporsó! hol vagyon a te fullánkod ?“ — azért, hogy a szivekben felkeltsük a vágyat a hitnek édes vigasztalása s a Husvétnak ama örömteljes szavaira, mit ünnepi szentigénk is hangoztat: „mert szól a trombita akkor és a halottak feltámadnak /“ Igen! hiszen az volt Jeruzsálemben az első Husvétnak drága öröme, hogy a drága Mestert, kit meghalni láttak, kinek keresztje alatt szo- morkodva állottak, s a kiről a tanítványok Emmáusban igyen panaszolkodának: „Mi pedig azt reméljük vala, hogy ö volna az, aki megszabadítaná az Izraelt" (Lukács 24, 21), hogy a megfeszített, meghalt, eltemetett, s elveszettnek hitt Mestert ime újra láthatják. S az első Husvét boldog örömének utócsengése, a viszontlátásnak édes érzete, kell, hogy áthassa ma is a hivő keresztyének szivét. Hogy tehát a halál meg nem semmisíthet, hogy csak ideig és nem örökre választja el azokat, akiket Isten egybekötött, s hogy ama könycseppekből, melyek Istennek szántóföldjére hullanak, egy mennyei aratásnak boldog örömei sarjadnak minden jámbor lélek számára, erről énekelnek ma „az igazaknak sátoraikban", az e feletti örömnek kell ma az özvegyek és árvák magános kamrácskáját is áthatni, s mindazoknak szivét, kik bús sirhantok felett keseregnek. Igen! eme boldog örömnek és édes reménynek kell édes mindnyájunk szivét betölteni Husvét reggelén, mely lelkesült örömben igy kiálthatunk a nagy apostollal, Pállal: „Halál ! hol vagyon a te diadalmad ? Koporsó! hol vagyon a te fullánkod ?“ II. Oh de a halál nemcsak szeretteinket rabolja el tőlünk, hanem öntestünket is fenyegeti. Hogy édes mindnyájunknak meg kell halnunk, arra nagyon komolyan figyelmeztetett bennünket Nagypéntek ünnepe, midőn a ke- resztrefeszitettnek keresztfája alatt álltunk, s eme tudatot Husvét vidám ünnepe sem képes megsemmisíteni. Oh mert hiszen, ki nem érezné a halálnak fullánkját, ha önmaga halálára gondol? A természeti ember természetesen védekezik a halál fullánkja ellen. Ama pogány királyról — Agagról — az amalekiták királyáról V
