Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-12-03 / 49. szám
2 NAGYKÁROLY ES VIDÉKE Ü\ Mindennemű ruhanemüek, csipkék, felöltök, függönyök, térítők, szőnyegek legtökéletesebb festése. Bőrkabátok, keztyük festése. ! ! Minta után való festés ! ! Haüffel Sámuel villany- és gőzerőre herendezett ruhafestö és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz Arom. kath. templom mellett. Műhely: Petöfi-utca 59. Bármely kényes szinü és gazdag KJ díszítésű ruhanemüek vegyileg Sg tisztittatnak. Plisé-gouvré. In Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek || még vérezve is fölemelték az igazság kegyetlenül lesújtó éles fegyverét. Ezeket kellett megölni végleg. Ezeket, melyek haldokolva is harcoltak a nemzet nagy igazságaiért, melyek minden reggel keserűvé tették a nagykaliberü panamisták habos kávéját. Hát a csonka parlament, a munkapárti országház uj sajtótörvényével megölheti a magyar sajtó szab tdságát ideig- óráig, de el fog jönni az idő, midőn a magyar sajtó újra össze fogja törni rabbilincseit, m )rt a testet meg lehet ölni, de a szellem, az örökké él. Hiába akarja tehát a hatalom kiütni kezünkből a tollat, hiába akar beletemetni a sírba, a temető kapuján ott áll a bizlató, a megnyugtató felír is: Feltámadunk ! a gyakorlati élet általános ntmutatója MEGJELENT 1914. ÉVRE A M I fi 0 8 VMS HALEKDÁBIOM Ára kötve 2 kor. XVIII. évfolyam. Kapható Csókás László könyvkereskedésében Reflexiók a delegációról. Nagykároly, 1913, december hava. A mostani korrupt politikai rendszer szinte kínálja témául: elmélkedni a delegacionális uj l akti káról. A delegáció múlt heti plenáris ülése olyan obstrukcióba fűlt, minőt meg eddig nem látott poü'ikai szemlélő. Ezt az ülést ugyanis a delegáció ellenzéki tagjai hivattak össze, hogy támadásaik igazságával és újabb leleplezésekkel ostromolhassák inog a kormányt egesz Európa előtt. A többség meghátrált ettől az elementáris szembeszállástól es otthon maradt ; elbujl. A falc elbújtak ' az erdő mögé, hogy ne lássa őket senki és hogy — a vihar se erhesse őket. Ez az a bizonyos löbbseg, mely bűnt bűn után vállalt macára hatalomért, a létéért, s amely most gyáván még létezését is letagadta. Ez a tényük a többség egy újabb vívmánya, passzió erőszak. Milyen gyönyörű kilátás a jövőre ? A többség, amely azzal kevélykedett, hogy letörte a kisebbségi obstrukciót, önmagát obstruálja meg. Eszményi szájkosárral szijazza meg a száját, a saját becses száját, hogy nobeszélhessen az ellenzék. Ez aztán világrekord, I Neki ne beszéljen a kisebbség, mert a több ! ségi jog nem tűrheti el a kisebbségnek azt az egyetlen jogát sem, hogy beszélhessen. És mit tesz ez a derék többség, hogy a kisebbséget jogától megfossza ? Ez a derék többség egy- J szerűen otthon marad, sutba vetve egyetlen1 képességét: a határozatképességei. Megható szerénység valóban. Hát helyes. Tudomásul vesszük, hogy a többség rálepett az önobstrualás terére és uj jogformával szaporította eddigi joglalanságait: azzal, hogy határozatképtelenséggel béníthassa meg a parlamentet. Nincs a világon parlament, ahol a többség tett volna kiscrletet a passzív rezisztenciára, mert a harcnak ezzel a fegyverével elismerten csak a kisebbség élhet. A túlerő nem élhet a gyöngék fegyvereivel. A túlerőnek az a kötelessége, hogy mindg aktiv legyen. Ha nem érzi elég erősnek magát, hát legyen erőszakos. De valami: muszáj lennie. Amikor létezését az utolsó törvényes jogcímtől is megfosztotta, megmaradásának egyetlen ürügye a cselekvés. Az a kormány es az a többség, amely a cselekvés helyett amerikázásra adja magái, önmaga mondja ki maga fölött a ha álos Ítéletet. Az a többség, amely a kisebbség vádjait nem visszaverni, de meghallgatni sem meri, az a löbbség nem igazi többség és az élete nem igazi élet. Hiszen valószínű: a többség nem hiszi, hogy ezzel a trükkjevel csak magának ártott, a kisebbségnek ellenben igen becses szolgálatot lelt. De azért mégis igy van. Kimondatlan igazságokat juttatott nem várt szankcióhoz, kimondatlan vádak alatt hajtotta meg fejét. Ez a meghuzódkodása a többségnek : beismerés. Ezután a meghunyászkodas után csak még lelkesebb kíváncsisággal vár,uk és várhatjuk az ellenzék újabb leleplezéseit. Micsoda bűnök nyomhatják umg ennek a többségnek és ennek a kormánynak a lelkiismeretét, amelyeknek a leleplezésétől annyira fáznak, olyannyira elbújni Lörekednek ? Fog- és gyökérhuzás, fogtömés (blomb), arany-, ezüst-, platina-, porcellán- és cement fogak fehérítése, fogkövek eltávolítása, egyes fogakat és fogsorokat arany- és kaucsuk-betéttel vagy szájpadlás nél- :: :: :: kül arany koronákat és csapfogakat művészies kivitelben készit U - A DEBRECZELNI • JJ \kiresmhim! VALUKA ANTAli, vizsgázott fogtecliuikus. proponálta, hogy lefekvés előtt még nézzünk be valahová. A férj mosolyogva engedelmeskedett, látszott rajta, hogy feleségét bájosnak és ellenállhatatlannak találja. Már vagy három hete kószálhattunk együtt, elválhatatlan barátokká lettünk, mikor egy este, valami előkelő étteremben, szokatlanul jókedvünk támadt. A jókedvnek az volt az oka, hogy a sors sárbogárdi Bogár Jóskával, a hirneves cigányprímással hozott össze bennünket. A közönség — köztük egy orosz nagyherceg, az amerikai elnök unokaöccse s valamelyik Rothschild — elismerőleg hallgatta a magyar cigányt, de a prímás csak a szép asz- szonynak játszott, aki csillogó szemmel ült a helyén. Éjfél felé Ráhóyné becsipett kissé, az ura is fölmelegedelt s igy történt, hogy bizalmasan beavattak házasságuk történetébe. — Akarja tudni, hogy Elemér miért vett feleségül ? — kérdezte a menyecske kacérul. Elmondhatom, bár én is csak nemrég tudtam meg, mikor az uram bűnbánó vallomást tett. Olyan jó barátunk előtt, mint maga, nincs okunk rá, hogy valamit eltitkoljunk. Ráhóy elpirult, de tovább szivarozott, a szép asszony pedig elmesélte a történetet. — Elemér nem volt mindig olyan gazdag, mint most; a szegénységből épp úgy kijutott a része, mint nekem vagy magánik. A család a nyolcvanas években tönkrement s jóformán nem maradt többje annál a csekély évjáradéknál, melyből az uram nevelésének a költségei kikerültek. Elemért a jezsuiták konviktusában taníttatták s később, mikor az egyetemre került, a nagyapja régi jogtanácsosa vette magához. Jogászkorában aktákat másolt s a bíróságokhoz járt, szabad idejében pedig néhány megyójebeii fiatal úrral vivott. A szülei akkor J már a szent-rahói családi sírboltban nyűgöd-! tak, egyetlen nagybátyja pedig, Rihóy Antal, aki a világtól elvonult agglegény volt, s akt egész fiatal korát egy falusi kastélyban töltötte a drága pénzen szerzett könyvei és ritkaságai között, tönkrejutása után, még a hetvenes években, kivándorolt Magyarországból. Mikor az Elemér öreg patrónusa meghalt, a szegény kis uram oly árván maradt, mint a kisujjam. Mit tehetett, mihez kezdhetett volna ? Ismeri, hogy milyen élhetetlen; talán szó nélkül éhen tudna halni az utcasarkon, anélkül, hogy valakitől segítséget kérne. Valami külvárosi hónapos szobában lakott, ebédre néha csak este ivott egy csésze kávét, de sohase jutott az eszébe, hogy egyetlen húgának panaszkodjék. Mert elfelejtettem mondani, hogy a húga férjnél van Zemplémmegyében, valami gazdag földbirtokosnál, aki még a család fénykorában állított be kérőképp a ráhói kastélyba. Épp a jövő héten lesz hat esztendeje, hogy az urammal megismerkedtem. Nehogy azt gondolja, kedves barátom, hogy én valami nemesi kúriában pillantottam meg a napvilágot, hogy fej- kötős dada vitt sétálni az évszázados park fái közé. Nem voltam ilyen előkelő perszóna; az apám folttisztitó volt a Dembinszky-utcában, a mama pedig fehérneműt varrt a Rákóczi-uti boltokba, őszintén megvallva, bizony nem igen emlékszem olyan időkre, amikor egyszerre öt forint lett volna a házunkban. Ha apa, keserves munkája után, olykor nyolcvan krajcárt, { vagy egy forintot haza hozott, mindig kétségbeesve tapasztaltuk, hogy a rengeteg pénz egy szempillantás alatt lobbot vet. Pedig az apám szemei aggasztóan rosszabbodtak s utóbb már : csak ujjnyi vastagságú pápaszemen át vizsgálhatta meg a jogászok és a pincérek zsirosfol- tos frakkjait. És mert nem jól látott, akárhányszor gorombán hozták vissza a kitisztított ruhanemüeket, hiszen a foltok legnagyobb része bennük maradt. Engem, hála Istennek, megsegített a gondviselés, mert tizennyoleóves koromban bekerültem egy operett-szinház énekkarába. Csinos hangom volt, a termetem sem volt éppen csúnya s egy újságíró, akinek a vörös hajam megtetszett, szólt az érdekemben néhány szót az igazgatónak. Emlékszem, eleimén mint valami kápráztató tündérálom tűnt föl előttem a különös világ: a zegzugós folyosók, az aranyos bútorok, az erdőket, kastélyokat, márvány- termeket ábrázoló díszletek, a cilinderes, fehér mellvértes urak, a dekolletált primadonna, aki néha egy szál trikóban csevegett az udvariéival, a kacagó leányok, akik jókedvűen ütöttek a bizalmaskodó gavallérok kezére, a zenekarból fölhangzó áriák, a súgó, aki káromkodva integetett felénk kis házikójából. Este dideregve mentem haza, egész éjjel vacogott a fogam — és lássa, — egy nap mégis elérkezett az idő, mikor magam is ráütöttem a bizalmaskodó gavallérok kezére ... Ekkoriban történt, hogy valamelyik délelőtt egy szégyenkező fiatalember állított be az édesapám műhelyébe. Karján egy frakkot hozott s félénken, majdnem alázatosan köszönt. — Kegyed a folttisztitó ur? — kérdezte az édesapámtól. — Igenis.
