Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-12-03 / 49. szám
3 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE A legjobb ét a legtartósabb drótszálas lámpa. Húzott drótszálial 75•/• iramneetakarttä«. Wotan lámpáink Nagykárolyban Singer Márton és Társa üzletében kaphatók. Kapható villanyszerelési üzletekben, villanytslepeken 4e a MABYAR SIEMENS-SCHUCKERT-MÚVEK-MI, kdaput, VL, T«féz-Mf«t M. SfáMtUl tt. Hiszen tudhatják, illetőleg tudhatták, hogy ez az eltolás csak napok kérdése. A plenáris ülésnek oktvellen el kell következnie és akkor úgyis meg fog történni a leszámolás. Az obstrukció — mint véljük — nem volna olyan gyűlölt fogalom a hatalomhoz ragaszkodó többség előtt, ha nem dokumentálná fölfelé a munkaképtelenséget. Az obstrukció is csak ezt dokumentálja, mert mindegy az. hogy a többség azért nem dolgozik, mert ebben a kisebbség akadályozza meg, vagy azért, mert a maga akaratából szánta rá magát arra. Föltehető tehát, hogy a kormány nem fogja folytatni az amerikázást, ha mégis megtenné, akkor fölülről ejtik el. Mert ott olyan kormány kell, amely permanens és mindig kész szállítani, nem olyan, amely önmagát obstruálja meg. Az ellenzéknek különben nagyon mindegy, hogyan taktikázik a túlzó tábor; olyan taktikát nem tud az kiravaszkodni, hogy az ellenzéket harci kedvében elfárassza. Itt, vagy ott, az ellenzék tovább harcol és ha ma nem, hát holnap, vagy holnapután fog a többséggel szembeszálni az utolsó leszámolásra. De szembeszáll vele, az bizonyos. A drágaság. Két dologgal vesződik manapság a háziasszony a legtöbbet. A drágaság, meg a cselédkérdéssel. Mind a két kérdés egzisztenciális és a kisemberek, a középosztály családjainak lét-, vagy nemlét kérdése. A drágaság alapjaiban döngeti a közép- osztály háztartását. Az élelmiszerek, a lakás, a ruha árai szinte elviselhetetlenek és egészen bizonyos, hogy előbb utóbb belepusztul, megromlik, lezüllik a középosztály. Valósággal nemzeti veszedelem az, hogy ez az osztály ma már adósságaiból él, s hogy nemsokára már adósságot sem fog tudni csinálni. Egyre összébb és összébb huzza igényeit, de még igy sem tartható az állapota. Egy tisztviselő beszelte, hogy ő és családja hetenkint csak kétszer eszik húst, de még min dég jobban él, mint másik kollégája, akinek — más aligha marad hátra — le kell mondania a husevésről. Hallatlan és szinte hihetetlen állapot ez, de sajnos igaz, s van még ennél szomorúbb is, mert a középosztálynak nem ép pen a szóban levő tisztviselők a legrosszabbul fizetett tagjai. Hogy az igy táplálkozó, folytonosan anyagi gondok közót nyögő ilyen osztálytól lassan-lassan odaadó, értékes, rendes munkát sem lesz lehető megkövetelni, az természetes. És hogy az ilyen középosztály nem nagy kedvet fog érezni á házasságra, s a családalapításra, az is magától értetődő. De nincs és nem is lehet köszönet az ilyen házasságokban, mert hogy á nyomorgó, elkeseredett családok létesítése, a rosszul táplált és hiányosan nevelt gyermekek nem a köz, nem a társadalom érdekeit szolgálják, s hogy a nemzet szempontjából mindez nem kívánatos, az igazán nem szorul magyarázatra. Az alsóbb néposztály helyzete, — persze — még lehetetlenebb és nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy mindenki elképzelhesse, hova vezet mindez. Mi várható az anyagi gondoktól földre sújtott, a napi megélhetésért küzködő, vergődő középosztálytól és a még nyomorúságosabb alsóbb osztályoktól? Mi más, mint teljes ambiciónéküliség, elkeseredettség, elégedetlenség. És miféle nemzet lesz az, amelynek ennyire betegek a lábai és a gerince ? Igen megszokott — látván mindezeket a bajokat, — azt mondani: hát persze, de segítsen az állam ! Szent meggyőződésünk, hogy Magyarországon éppen azért nincs komoly ipar, kereskedelem, éppen azért oly szerencsétlenek az állapotok, mert mindenki mindent az államtól vár. A nagyipar állami szubvencióra spekulál. Minden üzlet az államkasszával keresi az érintkezési pontot és mindenki minden bajára csak egy orvosságot tud: az állami segítséget! Ezt várják a nagy bankigazgatók, erre vár a leégett ember vagy a házából kiöntött árvízkárosult, a pap, a gyáros, a kereskedő. Itt mindenki úgy képzeli az államot és a saját életét, hogy adva van ő és az államkassza. Öle ketten egymásnak született ellenségei, Ő szemben ül az államkasszával, az pedig állhatatosan bezárkózik élőle. Ö dühös, toporzéko), mert az államkassza nem nyílik meg előtte, vagy pedig boldog, megelégedett, mert ostroma sikerült. Ez nálunk az életcél s másféle életpályák nem igen akadnak. A többi — amit az emberek itt napközben tesznek — a hivatalba járás, a műhely, a gyárvezetés —1 ez mind csak mellékfoglalkozás. Miután pedig az államkassza éppen azokból akar mogtömődni, akik őt kifosztani akarják, elképzelhetők és érthetők az itteni állapotok. Most olvastunk először egy vidéki lapban egy gyűlésről, amely a drágaság ellen tartódon, amely nem azzal végződött, hogy: irasr sék fel a kormányhoz a drágaság haladéktalan orvoslása végett! Nehány lelkes, derék uriasszony ült össze, Lithíumban legdu- Qzlatvini,, Anna“ gyógyforrás. sabb ásványvíz a ^ ^ ^ Nyákhártya megbetegedéseknél, hólyag, veselob és tüdöhurutnál, valamint köszvénynél kiváltk SZEPESOLASZI. Forrástulajdonosok: MÁJUNKÉ GÉZA UTÓDAI. Központi iroda: RÓZSAHEGY. Nagykárolyi főraktár KMBT— Ifj. WIATOLCSI SÁNDORNÁL. A legkellemesebb üditő, a legjobb hugyhajtó és hugysavoldó gyógyvíz!! kiváltképen hasznos. — Kutkezelőség: Kapható minden jobb fiiszerkereskedésben. Nagykároly! főraktár — Ebből a frakkból, kérem, ki kellene venni a pecséteket ma estig. A rokonaimhoz vagyok hiva kérem s mivel nincs jobb kabátom, hát ebben vagyok kénytelen elmenni . . . Fölnéztem a varrásom mellől s kacérul rámosolyogtam a pironkodó ifjúra. Láttam, hogy tetszik neki a vörös hajam és a pisze orrom ; az ilyesmit az ember nem a szemével látja, hanem a szivével érzi. Mikor másnap a lépcsőházban találkoztunk, — mert kiderült, hogy egyházban lakik velünk, — már szokott szemtelenségemmel megszólítottam. — Hogyan mulatott a vacsorán ? — Köszönöm, kisasszony, nagyon jól, — válaszolta szemlesütve s még jobban elpirult, mint rendesen. Ettől fogva mindennap találkoztunk, félóráig is elbeszélgettünk a sötét lépcsőházban s két héttel később a szegény kis uram már a színház hátulsó kapujánál várakozott rám. De ne gondolja ám, hogy magától merészkedett ilyesmire; én mondtam neki egyszer, mikor ebéd után elváltunk : — Tudja mit: jöjjön el estére a színházhoz . . . Legalább hazáig kényelmesen udvarolhat nekem. E naptól fogva mindennap hazakisért, komolyan, ünnepies arccal lépkedve az oldalam mellett, mig én gaminmódra a karjába kapaszkodtam. Három hónapig volt a lovagom, anélkül, hogy csak egyetlenegyszer is a keresztnevemen szólított volna. Mindig oly cerimóniá- san bánt velem, mintha legalább is az udvari bálon lettünk volna. Csak egy Ízben vetemedett arra a hallatlan merészségre, hogy a sötét lépcsőházban a kezemet megcsókolta . . . Most lesz öt esztendeje, hogy az uram egész sereg idézést, pecsétes levelet kapott, melyekből kiderült, hogy a Sziléziában elhunyt Ráhóy Antal minden vagyonát rája testálta. Ekkor tudta meg, hogy a nagybátyját micsoda szerencse érte: a tönkrejutott ember bátor szívvel más pályára lépett, húsz évvel ezelőtt rajzolónak szerződött a hires Worms-féle kartongyár mintaosztályába s buzgalmával később annyira vitte, hogy Worms feleségül adta hozzá testvérhugát s társul vette maga mellé a gyárba. Az öreg ember egész haláláig nem adott magáról életjelt, de az utolsó perceiben megemlékezett öccséről s amit gyűjtögetett, minden vagyonát rája hagyta. És a kis ügyvédi írnok egy őszi napon arra ébredt, hogy annak rendje és módja szerint milliomossá lett . . . Elképzelheti mi történt: Elemér kiköltözködött a hónapos szobából, Sziléziába utazott s mikor hazajött, már nyolcszobás lakás várta egy kis belvárosi palotában. És én, könnyes szemmel sirattam meg bolondos álmaimat, mert bizonyosra vettem, hogy a hűséges lovagomat sohase látom többé . . . Gondolja el már most, micsoda nagy szemeket meresztettem, mikor vagy két hót múlva a színház kapujánál ismét megpillantottam Elemért. Félénken, alázatosan köszönt s mikor látta, hogy nem karolok bele, mint máskor, szomorúan igy szólott: • — Haragszik rám? Semmit se válaszoltam és amikor elváltunk, nem szorítottam úgy meg kezét, mint máskor. És az ágyban, mikor a lámpát eloltottam, bánatosan fölsóhajtottam magaban: hiszen most már nem igen van leány, aki ellen állna neki . . . — Azt akarja, hogy legyek a szeretője, Szegény, jó, télónk és becsületes kis uram! Csak később, évek múlva tudtam meg, hogy milyen nagy harcot vívott értem a lelkében! Az ő puritán agyveleje még csak gondolni se mert afféle szörnyűségre, hogy ilyen alávaló ajánlatot tegyen. Ellenkezőleg : egyszerre megszólalt benne a gentleman, a jó papok által nevelt, nemes gondolkodású férfi, akinek lelkét minden szenny érintetlenül hagyta. És elgondolkodva, lehajtott fővel sóhajtotta: — Nem hiszem, hogy szerelmes lennék a kis vörös leányba, de mit tehetek most, jó Isten, mit tehetek ? Ha szegény maradok, sohase jut az eszembe, hogy feleségül vegyem, de igy? . . . Kisérgettern, belém is karolt, azt hihetné, hogy a vagyon tett gőgössé. Ezt pedig, mint gentlemannek, nem szabad tűrnöm. Most már kötelességem, hogy feleségül vegyem, mert különben hitvány embernek tartana. Most már a becsületem kívánja, hogy a kis vörös leányt megkérjem . . . így lörtént, hogy Ráhóy Elemér egy napon kérőképp állított be a folttisztitó műhelybe. Két hónap múlva feleségül vett és — nem bánta meg; ha akkor nem is szeretett valami nagyon, hát később helátta, hogy tisztességes kis perszóna vagyok. Belátta és bünbánólag megvallotta, hogy csak gentleman-kötetességből kérte meg a kezemet. A menyecske szerelmes pillantást vetett az urára, aki szemérmetesen pödörte a bajuszát. Hogy zavarát leplezze, egy százasbankót du- dott elpirulva a cigány kezébe. \
