Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)

1913-09-17 / 38. szám

I

A legjobb és a legtartósabb drótszálas lámpa. Húzott drótszállal 75% árammeqtakaritás.

Kapható villanyszerelési üzletekben, villanytelepeken és a MARYAR SIEMENS-SCHUCKERT-MÜVEK-nél, Budapest, VL Teréz-kerut 36, Gyár-iiteza 13.

mai tudatja, hogy a legjobb férj, testvér, sógor és rokon Rooz Samu ügyvéd, Szatmár- vármegye törvényhatósági bizottságának és Nagykároly r. t. város képviselőtestületének tagja f. hó 12-én reggel fél 9 órakor, életének 63-ik, boldog és megelégedett házasságának 37-ik évében hosszas szenvedés után elhalálozott. A megboldogult hűlt tetemeit f. hó 14-én délután 3 órakor helyezzük egy emberöltő áldásos munkája után a helybeli izr. sirkert- ben örök nyugalomra. Nagykároly. 1813. szeptember 12. Áldás emlékére! Béke poraira! Özv. Rótt Sámuel né sz. Rooz Iza, testvére. Dr. Blum Ödön, Blum László, Blum Gizella sógorai és sógornője.

A „Nagykárolyi Polgári Takarékpénztár rt.“ a „Zár-, Lemezáru és Faipar rt.“, valamint a Szentegylet szintén gyászjelentésben tudatták veszteségüket.

Nyugodjék békében !

A halál-kaszinó.

A fiam, aki benne él a nyugateurópai kuliura eszmeáramlatában, sajnálná, hogy az édes anyja szegény, teljesen belevesszen az édes — bár mostanában na- gyonis fanyar — magyar irodalom seké- lyes árkába. Azért gyakran küld haza a világirodalom újabb termékeiből összeválogatott könyveket, újságokat, folyóiratokat. Egy. ilyen idegennyelvü küldeményből kihalászotf, ötletes hírlapi cikk különös hangulatkeltő erejével kapja meg az olvasót. íme a hevenyészett fordítása :

„A föld mélységeiben, ahová minden vulkánok kíáterein és a földgáz-csatornákon keresztül vezet az ut, van a halálkaszinó. Köztudomásúvá vált immár, hogy az emberiség pusztításáról nemcsak egy Halál gondoskodik. Egykor talán úgy volt, de a munka összehalmoződása itt is épp ugv szükségessé tette a különböző szakokba való beosztást, mint egyéb gyári üzemeknél szokás.

A halál-kaszinóban találkozik a végelgyengülés-halál, a baleset-halál, az öngyilkos-halál, á gyermek-halál, az éh-ha- lál, a járvány-halál s a törvényszéki-halál, mely utóbbi a kivégzéseknél működik közié.

Amint igy, éjféltájban együtt ültek s kénköves füstöt fújtak, észreveszik, hogy egy valaki még hiányzik közülök, akinek éppen a megtisztelő főhely van fönntartva. Végre az az egy is becsörtet: a háború-halál.

— Tizenkétezerhatszáztizenöt; ez a köszöntése, a mindennapi jelszava. A Balkán csatatéréin ennyi ember esett el e napon.

— Kegyelmes uram, szólt a kaszinó előkelő tagjához egy kisebbrangu halál, az már nem szép, amit te művelsz. Az

emberek joggal fognak irántunk ellenszenvet érezni. Abba a gondolatba, hogy egyszer meg kell halniok, már csak belenyugodtak ; de az ilyen tömegpusztulás, ez már sok.

— Fiam, válaszolt a kegyelmes ur, a világot csak igy lehet megjavítani. Amit teszek, nekem is dolgot ád és fáradságot okoz, sőt már meglehetősen undorít. De tartozom evvel az emberiségnek.

— Nem értjük, hangzott fel kórusban.

A háború-halál magyarázta:

— Kiirthatatlan a népek hatalomvágya és irigysége. Békében élhetnének egymás mellett s mégis mindig újra megpróbálják a szomszéd birtokát magukhoz kaparintani. Ha ez olyan könnyen menne, örökös rablás és fosztogatás folyna közöttük. De én elibük állok s a hatalomvágy, a győzelem, a siker árát követelem. Az ára: ezerek meg ezerek halála. És minél drágábban fizetik meg az országukhoz csatolt föld rongyocskát s a hadjárat után rendezett diadalmenetet, annál jobban meggondolják mitévők legyenek, ha újra idegen birtokra támad kedvük.

— Szóval, te tulajdonképen Suttner bárónőnek vagy a titkos apostola, a hires béke-Bertának . . .

— Vájjon összekalapálom-e a világbékét, azt persze nem tudom. Egy bizoEZÜST ÉREMMEL ÉS OKLEVÉLLEL KITÜNTETVE !

// la^lÁlUTÁsS© A /W ÍZLÉSES

§ JÓ MUNKA |)j] \\ «VERSEMYKÉPESSÉeSr ,

Fog- és gyökérbuzás, fogtömés (blomb), arany-, ezüst-, platina-, porcellán- és cement fogak fehérítése, fogkövek eltávolítása, egyes fogakat és fogsorokat arany- és kaucsuk-betéttel vagy szájpadlás nél- :: :: :: kül arany koronákat és csapfogakat művészies kivitelben készít

VALIIRA AITAL, vizsga zott fogtecliuiltus.

U -A DEBRECZEN! • /)

! AKEÍltSKEDEimS IPARKAMARA^ \ • KITÜN ETÖ ÉRMEy/

Közben a karmester újra odaült a zongorához és játezani kezdeti. A szelid, jói ismert melódia bátorította a leányt és hirtelen, egy verssor közepén belekezdett az énekbe. Roppant tiszta es nagyon kellemes szopránja volt, minden iskola nélkül, bátortalanul rettenetes hangsúlyozással énekelt, de mindehhez hozzá voltak szokva a többi vizsgákról. Az ének minden hibája mellett is tetszett nekik és a végén az igazgató bekiáltott a színpadra:

— Kisasszony, énekelne még valamit ?

A leány nagy zavarba jött.

— Jaj, nem tudok mást, : nem készültem másra.

— Az nem baj — bátorították. Akármit.

A főrendező magyarázta neki :

— Énekeljen valami vidám kis dolgot. Nem kell nekünk operaária ! Valami kis sanzont vagy kupiét, amit odahaza szokott dúdolni. Abból többet látunk mi is.

A leány maga elé nézett, habozott, aztán mosolyogva kezdett egy népszerű kupiéba:

Gyerünk csak. gyerünk csak, te huncut csaló,

Ez a kicsi kávéház nem nekünk való.

Ez a vidám kis nóta sokkal inkább illett a hangjához, az arcához, a temperamentumához. A pajkos refrénnél szinte táncszerü mozdulatokat tett, a teste imbolygása, a karjának mozdulatai, szeméből kitörő ártatlan kacérság oly kedvessé tette, hogy a vén színházi rókák előresiettek, odaállítottak egészen melléje, úgy biztatták, tapsoltak neki és gyönyörködtek benne..

Ez a zsáner volt az, amit ők kerestek,

I amire vártak. Nem művészetet, nem foneme-1 nális hangot és istenludja még mit, hanem ‘ egy kívánatos fiatal leányt kerestek, akinek éppen nem betegek a hangszájai és aki mikor a | szerelemről, csókról dalol, attól piros legyen j az aica. Most úgy érezték, megfogták a sze- | rencsét. Baj is az, hogy hamisan énekei, hogy nem bírja egyenletesen hanggal, hogy dilettánsán túloz az arcjátékával, a fő, hogy egy nagy- j szerű anyagjuk van, szűz talaj, amiben csak |

' az ambició forr, amit nem formált, nem rontott még az iskola. Majd munkába veszik ők, tanítják énekelni, egy dalt hetekig próbálnak vele, egy operett betanulására két-három hónap ideje lesz, az ország első balettmestere tanitja meg lépni, minden figurájánál krétával 1 rajzolták ki a helyét, hova és hogyan lépjen, a legötletesebb rendezők, a legügyesebb kar- > mesterek, a legzseniálisabb szabók, fodrászok veszik majd kezükbe ezt a fiatal leányt és úgy j átgyurják, kiművelik, hogy fél év alatt az édes mamája sem ismer majd rá. Spóner most a neve '? Majd adnak neki valami kellemesen csengő, művészies finom nevet és a nevétől a 1 cipője sarkáig uj lesz rajta és benne minden. Aztán ha csak egy kicsit bevált abból, amit ' igy, első látásra igér, akkor biztos a siker. Az ő kezükben, az ő birodalmukban nem is olyan j nagy dolog az. Amikor a buja zene szól, a szinpad pompája, a környezet nagyszerűsége, a kóristák és statiszták kíséretében nem kell) azon kívül már sok, hogy valaki fiatal legyen és szép és ő az volt, uj érték, színpadra való j palánta, aki még izgatóan karcsú, bájosan félénk és megfizethetetlenül eredeti. Még nem elhízott, nem elbizakodott, nem majmoskodó,

ratfinált, mint a többi, akik csak azért nagyok még most is, mert valamikor nagyok voltak, de a nagyságuk csak addig tart, amig jön egy félénk, valamit akaró, de semmit sem tudó ismeretlen, aki egy évig készült egy operaáriával, hogy majd meghódítja a bírálóit és végül egy kis kupié árán kap bebocsátásba tündérálmok birodalmába.

Az igazgató magánkívül volt örömében. Intett a karmesternek, elég volt a próbából és össze-vissza ölelte a leányt.

. — Édes kis gyermekem, magának itt a helye. Maga a miénk.

— De milyen kedves! Micsoda szubrett- anyag ! — lelkendeztek a többiek és közrefogták a leányt.

— Most majd fölmegyünk az irodámba édesem — mondotta az igazgató. Csinálunk egy kis kontraktust. Taníttatni akarom.

Jóságosán és ravaszul mosolygott, a többiek is dörgölték a kezüket, a menet megindult visszafelé az utón és a vasajtónál az ideges, izgatott Spónerné csodálkozva látta őket kilépni. A leánya hangosan, boldogan és nevetve kiáltotta oda:

— Művésznő leszek, mama ! — és ebben a pillanatban meg volt győződve, hogy a művészet berkébe tartja bevonulását, mialatt mellette négy ravasz róka mustrálta a formáit és azon gondolkozott, hogy micsoda lenge pillangót fogtak, amelyik az ő olcsó és könnyen eltanulható eszközeikkel az érzéki gyönyörűségek biztos sikerével fogja a közel jövő nagy kasszabevételeit meghozni . ..

Vajda Ernő.