Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-08-27 / 35. szám
3 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE ból és Afrikából is eljártak a rabszolgakeres- kedok. Még Zrínyi, a költő írja a XVII. század közepén, hogy egy-egy német fogoly olyan olcsó volt a budai piacon csak kevéssel az ő ideje elölt, hogy egy meszeiy mézért vagy vajért lehetett egy németet kapni örök áron, de ugy sem igen keltek szegények. A mai emberkereskedelmünknek tehát nem is oiyan nagyon regen törvényes formája volt, onnan szállott át jelen korunkra. Legismertebb kiviteli cikkünk e téren a leány, — a külföldi piacon „Hungara“ név alatt ösmert áru, inelylyel Európa kelete, Kís- ázsia és különösen Del-Amerika van elárasztva. A leánykereskedelem igen jövedelmező üzlet sok embernek, kik abból meggazdagodtak. Elméletileg sokat harcolnak ellene, gyakorlatilag semmi se történik e téren. Ha a barbárnak kikiáltott középkor példáját követve, a rajtakapott leánykereskedönek az arcára valami eltörölhetlen bélyeget sütnének, melyről mindenki fölismerné, hogy ez az s azt már az elemi iskolában megtanítanák a lányoknak, mint ahogy az Írást és olvasást, akkor talán lehetne eredményesen hareolni a leánykereskedelem ellen. De mikor mindössze annyi történik, hogy egy ilyen rajtakapott cudart 100 korona birság kirovásával bátorítanak föl a további működésre, akkor ne várjunk védelmet a szegény eladott és eladásra kerülő fehér rabnők számára. Angliában arra gondolnak, hogy a leány- kereskedőket meg kell korbácsolni, hogy elmenjen a kedvük attól. Hát majd kiállják s a porkoláb megvesztegetésével az is ki lesz csinálva, hogy a korbács mézeskalácsból legyen. Másik ágazata emberkereskedelmünknek az Amerikába szóló Határidő üzlet kivándorlókra. Addig, amig ez a fiumei kikötőre szólott, még j áltathattuk magunkat azzal, hogy van befolyásunk a kivándorlók sorsának további irányítására. Mikör azonban ezt a külföldről induló [ hajóstársaságoknak is megengedtük, kicsúszott | kezünkből minden eszköz, . melylyel hatályos ellenőrzést gyakorolhattunk volna az ember- j vásárrá vált kivándorlás felett. Eredménye ennek az, hogy a külföldi kikötőkből az Eszak- amerika ipartelepeire igyekvő kivándorlókat elviszik ugyan Észak-Amerikaiba, de nem a keleti államokba, hanem Floridába és Dél-Caroli- nába, hol terpentin-telepekre, petroleumkutakba rekesztve, fehér rabszolgákká teszik őket, kiket az őrök könyörtelenül lelőnek, ha kínszenvedésük helyéről menekülni akarnak. Való adatok alapján irt igaz történetet mondott el az amerikai magyar rabszolgákról egy ott járt magyar .iró, ki a zörgést ismeri. A füzet pár fillérért kapható, cime : „Magyar rabszolgák Amerikában.“ Nem oda akartak e szegény nyomorultak menni, ahova őket a lelketlen kufárok eladták, de a csábításul hirdetett aranybányákba, — ámde az idegen nyelvet nem tudó szegény magyar csak baromszámba megy ott, ahol adják és veszik őket, mint az — állatokat. Nem akarunk most a kivándorlás hasznos vagy káros 'voltáról elmélkedni: a mi álláspontunk az, ami Széchenyié, a „legnagyobb magyar“-é volt: oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kell kegyelmezni, csakhogy többen legyünk, S évenként mégis elvesztünk 60—70.000 embert, akik örökre itt hagyják az országot. Ennyi szaporulatot nem mutat löt népmozgalmi statisztikánk. Embermérlegünk tehát lassacskán épp oly passzívvá válik, mint a franciáé, hol egy aggódó hazafi kimutatta, hogy egy emberöltőn a jelenleg 32 milliónyi francia le fog 10 millióra szállani s a faj is csakhamar kivész. Ott a hiba a csupán mindig élvezni vágyásban rejlik, a nők nem akarjak a gyermek-szülés fáradtságát magukra venni, a férjék pedig a két tagnál nagyobb család eltartásától iszonyodnak. így aztán kipusztul a faj — a kenyeleinszeretet és csupa elvezetvágy miatt. Kötelessége a magyar közvéleménynek ezekkel a kérdésekkel behatóan foglalkozni, annyival inkább, mert a csatornákat nem elzárják, hanem megnyitják ennek a kereskedelemnek. Az osztrák kormány a Canadian Pacific Raiway- nak adott engedélyt kivándorlók szállítására Triestböl, a magyar kormány meg az osztrákamerikai hajóstársaságnak adott szinten Triestre szóló engedélyt és így egyszerre két vonal nyílik az emberkereskedelemnek. Nem érünlE rá? Hírlapirodalmunk az utolsó harminc esztendő alatt európai szinvona'ra emelkedett. Óriási fejlődés az ilyen rövid időközben. A „Budapesti Hirlap“ első részletes tudósításai óta, melyeket a tiszaesz- lári pörbeu hozott, „Az Est“ mai tudósítói rendszeréig csak három évtized múlt el és közönségünk a különböző árnyalatú és színvonalú kísérletezések fölött napiA legjobb és a legtartósabb drótszálas lámpa. Húzott drótszállal 75°/o áramnegtakaritás. Kapható villanyszerelési üzletekben, villanytelepeken és a MASYAR SIEMENS-SCHUCKERT-MÍÍVEK-nél, Budapest, VI., Teréz-körut 36. Gyár-uteza 13. Bonny vígan fölnyeritett és örömmel vette a versenyt karcsú nyakú kollégájával. Arthur nyugodt, hideg szive megremegett. Álmodik talán ? Ki ez a bűbájos, csodás szépségű leány? Ez az égből idelovagolt Walkür? Honnan lopta a szemének csodás fényét, a hangja muzsikáját, arcának hamvas szépségét ? Kibomlott haja mint arany fátyol lebeg utána és nyomában ibolyaillat leng a levegőben . . . Honnan jött — hová megy? Annyira égette az ismeretlen láz Arthur szivét, hogy amikor egy terebélyes fa tövében megpihentek, megkérdezte tőle. A leány mosolyogva hajtotta fejét lova nyakára és így szólt: — Ne kérdezze! Nem szebb, kedvesebb, romantikusabb, ha ugy válunk el, ahogy ösz- szetalálkozlunk . . . Jöttem az erdőből és újra eltűnők oda . . . Mondjuk én vagyok az erdő leánya — és maga ? — A mező fia . . . — felelte nevetve Arthur. — No lássa, szólt a leány — még kiderül, hogy rokonok is vagyunk ! Akkor talán még újra találkozunk!? Isten vele — a viszontlátásig ! Ezzel a nyeregbe szállt, kedves mosollyal kezét nyújtotta Arthurnak és elvágtatott. Arthur ugy nézett utána, mint egy tova- szálló álom után . . . Rajongó bámulatában lovftglópálcáját a földre ejtette.' Amikor lehajolt érté— a fűben egy csipkés zsebkendőt - ‘-f ' L>'. ’ v,: ; ... .................fii. .4 . .... pi llantott meg. Fölcsillanó szemmel kapott j utána. Finom illat áradt belőle és fehér csipkeszegélyén kívül más disze nem volt, csak a sarkába hímzett — fekete liliom. Arthur halotthalvány lett. — Alice 1 — suttogta remegőn és a kis zsebkendőt odaszoritotta vonagló ajkához. * Az „Erdő leányáénak igaza volt. Rokonok voltak. De milyen rokonok! Évszázados gyü- lölségben élt a két család. Kennsington egykori hercege lefejeztette unokaöccsét, lord Deuglast, Arthur szépapját. Azóta engesztelhetetlen a két család közti gyűlölet! A Douglast cimer ezüst rózsája örök ellensége lett a Kenn- singtonok fekete liliomának. A két család tagjai az ismeretlenségig kerülték egymást. Arthur sem ismerte őket, csak az Alice hercegnő szépségéről szóló legendákat hallotta. ... És mint az ember lelke ez elérhetetlen vágyat, oly mohón itta fel Arthur szive az Alice-ről szóló legendákat. Ezért volt annyira ideges, mikor reggelijénél a „Times“-t olvasta,-ezért vált különösen izgatottá, amikor nevét ostoba sajtóhiba következtében a hercegek estélyén jelenvóltak közt találta . . . . . És most a tavaszi napsütésben váratlanul, véletlenül rátalált — gyűlölve került és titokban' imádott ellenségére . . . , ■: Egész éjjel nem aludt, zúgott a feje, lázálmok gyötörték. — Kerülni fogom, eltemetem, mint egy lidérc-álmot! — susogta ezerszer és mikor megvírradt, nyergeltetett és egyszerre mégis a richmondi erdő szegélyének tartott. Az „Erdő leánya“ azonban nem volt ott. . . . Beszáguldottá lovával az egész parkot, a nap sugarai már biborszinüvé váltak — Alice nem jött. Harmadnap azonban megjelent. Arthur elhatározta, hogy férfiasán, nyiltan bevall neki mindent. Meg is tette. Alice arca egyre halványabb lett és mire Arthur bevégezte szavát, a szeme, a csodálatosan nevető szeme forró könnyel telt meg. — Látja megmondtam magának, amikor először találkoztunk: minek kérdi, ki vagyok, honnan jöttem!? És most már vége ennek a tavaszi álomnak is ... Én nem vagyok elég erős arra, hogy évszázados összetépett láncot összeforrasszak! A fekete liliom soha nem kerülhet az ezüst rózsa mellé . . . Korai volt még a tavaszi napsugár. — „Mező fia“ Isten vele! . . . * Az ascot-i versenyre özönlött a nép. A nagy tribün ugy ragyogott a tavaszi napfényben, mint ;egy hatalmas, pompázó, illatos virágos kert . . . Ott: Volt „egész“ London ... A bevezető két futamot lefutották, az első izgalom
