Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-07-30 / 31. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ természetes ásványvíz gyógyhatása hurotos bántalmaknál páratlan. — A legutóbbi termésű savanyu uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. Kapható mindenhol. Árjegyzéket kívánatra kii d a bikszádi fiirdöigazgatóság. 4 BlkÜKA»! iskola és a tudós középiskola közt foglal helyet. Ezt a feladatot teljesítette a törvényhozás, amidőn az elemi iskola IV. osztálya fölé egy 6 osztályos iskolát emelt — a polgári fiúiskolát, a melynek tehát az a feladata, hogy „a középosztályt gyakorlati irányban az általános műveltség magasabb színvonalára tömegesen emelje.“ — Hogy ezt a feladatot megoldhassa, 6 osztálylyal szerveztetett és olyan tantervet kapott, amelyben az általános képző tárgyak mellett (amikből a természettudományi tárgyakhoz azt az utasítást fűzte a terv, hogy tekintettel legyenek az iparra, gazdaságra és kereskedelemre), könyvvitel, köz-, magán- és váltójog alapvonalai, statisztika és a vidék szükségletéhez mérten a gazdaságtan és ipartan elemei is előfordulnak. Az uj iskola, vagy amint Csengery gyakran nevezte, az ,,uj középiskola“ célszerűségi okból helyeztetett a népoktatási törvény keretébe és pedig „csak ideiglenesen addig, amig a középiskolák rendezéséről szóló törvény oly értelmezést nem ád ,,a középiskola“ fogalmának, amely a polgáriskolákra is alkalmazható lesz.“ Ilyen felfogással, ilyen reménnyel illesztette bele ezt az iskolafajt közoktatásügyi szervezetünkbe Csengery és a vele egy nézeten levő huszonötös bizottság és a törvényhozás. Azóta 45 esztendő telt el. A közép- osztály, amelyről Csengery 1868-ban gondoskodni kívánt, nemcsak számban, hanem súlyban is meggyarapodott. Politikai és közgazdasági értéke folyvást emelkedett és még most is emelkedőben van. Ehhez az osztályhoz tartoznak első sorban, akik tőkéjükből (lehet a tőke üzlet, műhely, birtok) élnek. A város lakosságának iparos, kereskedő elemei, a vidéki kis- és középbirtoku gazdák és szőllőbirtokosok. A nemzet társadalmának ez a része — ,,a jobbmódu polgárság“ — mint természetes áthidaló kapocs a nép- műveltség és a felsőmüveltség közt, mint a felső műveltségű rétegnek kiegészítő forrása, kulturális és nemzeti egység szempontjából ép annyira fontos, mint amily nagy jelentőségű közgazdasági szempontból. Ha ez a réteg hijjával van az őt megillető műveltségnek, ez ép olyan károsan hat vissza a nemzeti kultúra egyetemességére, mint a nemzet közgazdasági állapotára. A középosztálynak második fontos rétegét teszik az állam s közgazdasági élet fejlődésével számban megszaporodott nem diplomás, főiskolát nem végzett alkalmazottak. És végre a harmadik réteg: a gyárak előmunkásai, munkavezetői, sőt munkásainak is egy része. E rétegekből összeverődött középosztály megfelelő műveléséről gondoskodni ma a demokratikus gondolkozás, a politikai jogok kiterjesztése, a gazdasági küzdelmek idején még sürgősebb, égetőbb feladat, mint 1868-ban volt. Erre a közép- osztályra ma még inkább illik, mint 1868-ban, hogy kulturális igényeinek az elemi oktatás kevés. És ha akkor Csengery az elemi iskola IV. osztálya fölé szervezett „legalább“ 6 osztályos iskolát tartott szükségesnek, hogy ezt a közép- osztályt tömegesen a nemzeti általános műveltség magasabb színvonalára emelje, akkor ma, midőn az ö kulturális igénye és a vele * szemben támasztott igények emelkedtek, kevesebb osztályos iskola bizonyára nem elégséges. És végre, ha 45 évvel ezelőtt, amidőn a kulturszükségletek az akkori viszonyokból kifolyólag nem differenciálódtak any- nyira, mint ma; mikor annak a közép- osztálynak speciális szerepköre nem domborodott annyira ki, mint most, 100!-al ül marat tanain a Schicht „Asszonydicséret“ mosópor más, hasonló gyártmányokkal szemben. Az „Asszonydicséret“ ártalmas alkatrészeket nem tartalmaz. Az a mondás, mely szerint „Értéktelen“ áruk vásárlása a legnagyobb „fényűzés“, sehol sem olyan találó, mint a mosószerek, de különösen mosópor bevásárlása terén. — A „Schicht“ név mindenkor szavatol az áru kitűnő voltáért. Üdvösséges álmatagság ez nekem, habár érzem, hogy a testem minden izével neki szolgáló akaratom utoljára is önmagam ellen fog fordulni, s izzé-porrá zúzni, ha végre is más fogja előlem ajkának sziizi himporát a szerelem édes vágyában lecsókolni. Emberek, ne nevessetek ki, de szánjatok, ha elmondom nektek, szememben tán egy felszökkenő gyáva könycseppel, az én lelkem és szivem sarnyargató történetét . . . I Hogy mikép keletkezett? Hát kimondja meg miképen támad a nap, a csillagok a sötétlő égen, miként száll reám az est alkonya és hogyan ébred a hajnal bíbora ? Egyszer csak érezzük melegét a vörösen támadó, tüzes golyó sugarainak, ábrándozunk a csillag-miriád rezgő fénye mellett, bágyasztó melankólia lep meg az alkony beálltával és erőnk duzzadni érezzük a bíboros majd rózsaszínbe olvadó hajnal megszületésekor. így voltam én is. Nem tudom már hogyan, nem tudom hogy mikor, csak fájó, s azért mégis botdog tudattal éreztem azt a végtelen édes álmadozásra hajló érzelmet, melyet csak a szerelem szülhet. Megremegtem egy-egy visszaidézett szavára, egy hirtelen támadt képre, mely őt ábrázolta különös, bájos mozdulatban, csókjaimmal borítottam egy kis semmiséget, a keztyüjéről lefes- lett apróságot, s megcsapott az illat, mely az ő ruhájából áradt ki. Mily jelentéktelenségek a szerelem varázsát élvezni nem tudónak s mily megbecsülhetetlen epizódjai annak, kit az alkotó olyan szívvel áldott, ki mindezeket a maguk ideális értékében csodás rajongással megbecsülni tudja. . . . Egyszer a színházban — a szerelmes szívnek a sorstól kikönyörgöt véletlenje — épen melléje kerültem. Fura bolondos históriát játszottak odafenn, bár előttem tragédiát is imitálhattak volna, hisz a színpadon ide-oda mozgó alakok járása, a szerzőnek oly elmésen kieszelt, s oly pompásan eldeklamált bohókái mind-mind egy zugó khaoszszá bonyolódott össze szemem előtt. Magam mellett tudtam azt a leányt, kit egészséges, az élét ezer ingere között még sértetlenül álló lelkem rajongó ihlettel ölelt körül, kinek egy szaváért a félvilágnak is kész lettem volna és kész vagyok a keztyüt odadobni most is. Minek is fiigyeltem volna akkor, hogy az ott fenn elcsattant szavak melyikére kelljen kaczagni, mikor tán inkább sírni szerettem volna? . . . Két apró, keskeny keze ott pihent ölében. Tekintetem reájok tévedt, el se birtam onnan venni sokáig. Vágy, emésztő láz kezdte gyötörni egész valómat, megfogni, megsimogatni azokat a gyönge, csak csókra teremtett kezeket. És ekkor minden akaraterőmet összpontosítottam erre az egy gondolatra; kissé megdőltem, hogy blúzának dudoros ujja, s az én karom összesimult. Pillantásom merev tekintettel kapcsoltam összekulcsolt kezeire és suggeráltam a nékem való engedelmességet. Reszkedtem az izgalomtól., mert láttam, mint kezd befolyásom alá jutni. Összefonódott két keze lassan-lassan szétvállt, s az egyik óvatosan, szakadozott időközben siklott le az ülés bársony támlája alá, hol — akaratom hatalma alatt — megtalálni vélte kezem. S mikor már csak egy vonalnyi tér volt az ő és az én kezem között, átkapcsoltam idegesen remegő ujjaimmal keztyüs kezét, s lehu- nyot szempillákkal pár pillanatig élveztem azoknak lázas melegét, visszaadó szorítását . . . Aztán ránéztem az arcára. Szemében a fáradtság tompa fénye világlott, szája körül pedig ott vonaglott a tehetetlen, legyőzött akaraterő bágyadt vonása. Diadalittasan lélekzettem fel : — Enyém ez a leány, enyém ez mindenesügy esett, hogy ez után a lelkem büszke öntudattal eltöltő est után nem találkoztunk, csak három hétel később. Talán nem is három hét, de három év az, mely kegyetlen, irtózatos ékként közém és közé fúródott; talán három évszázad volt a szenvedélyek izzó árjában égő vágyakozó szeielmemnek. Végre mégis elmúlt. Mennyi boldogsággal, mennyi reménynyel indultam hozzájuk; boldogsággal, mert üdvöm teljességét reméltem, reménynyel, mert egy ; őletre való boldogságot véltem nyerni tőle. A boldogság tengere egyetlen keserű cseppé
