Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-04-02 / 14. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Mindennemű ruhanemüek, csipkék, felöltök, függönyök, teritök, szőnyegek legtökéletesebb festése. Bőrkabátok, keztyük festése. ! ! Minta után való festés ! Haúffe! Sámuel villany- és gőzerőre herendezett ruhafestő és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz A rom. kath. templom mellett. Műhely: Petöfl-utca 59. Bármely kényes színű és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. sw Plisé-gouvré. Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek / nemhogy eltaszitanák maguktól, de fölemelik magukhoz és megadják neki az igazi eszközöket az igazi műveltség elsajátításához. Ezért van ott oly nagy intelligencia, ezért becsületesebbek, muu- kásabbak és boldogabbak az ottani emberek. Az igaz, hogy ezen eszméket ott már az iskolákban szivják magukba, mig nálunk nem egyszer az ellenkezőre lehetne rámutatni. Lehetetlen el nem szomorodnunk, midőn társadalmunk jelenlegi állapotát és irányát tekintjük. A helyett, hogy a korszellemmel karöltve járnánk és közelednénk a demokrácia felé, nyögünk a megtestesült arisztokrácia járma alatt. A címek és rangok osztogatása a józan demokrácia terjedését a legnagyobb mérvben gátolják. Mely demokratikus érzelmekkel biró ember nem háborodik fel fel lelke mélyéből, valahányszor olvasnia kell azon hivatalos kinevezéseket, amik, s amelyek társadalmunk tömörülése elé gátat vetnek ? S miután velük különböző kiváltságok és előjogok is járnak, nem sértik-e a polgári jog és önérzetet! ? Nem teszik-e társas életünket még ziláltabbá, midőn osztálykülönbségeket teremtenek elő és ennek következtében osztálygyülöletét. Nem elég a népeket a szolgaság bilincsei alól felszabadítani, hanem szükséges is egyszersmind, hogy bennük a jog érzete feléhresztessék és neveltessék, annálinkább, mivel ugylátszik, az ember vérében fekszik már, hogy megkövetelje az őt megillető társadalmi és politikai jogokat es azok tiszteletben való tartását és mi sem képes lenne a gyülőletetet olyannyira felgerjeszteni s táplálni, mint a — jogegyenlőtlenség. És méltán. Ma már minden honpolgár osztozik az ország terheiben, — tehát a jogegyenlőségnek a megkövetelése, nem lehet egyébnek, mint egészséges gondolkozásmódnak és férfias önérzetnek kifolyása. Minden szellemi és anyagi vívmány az önérzet ingerének tudandó be és minden hátra- menés a civilizáció terén, az öntudatot elnyomasztó kasztok győzelme. Tehát haladásról csak akkor lehet szó, ha a társadalomban az osztályok eltöröltettek és az állapotok egyenlőkké levének í ellenben kasztok uralma alatt a figyelem elfordul a köz ügyektől és a tevékenység a jólétnek feltétele megszűnik. De az erkölcsök sem szelídülhetnek, miután a kiváltságos osztályok érdekeik megóvása céljából az eszközökben nem válogatván — erkölcsi hanyatlásnak kell be- állania. A címek és kitüntetések támogatói azt szokták felhozni, hogy általuk az igazi érdem nyer jutalmat. Az igazi érdem jutalmát önmagában leli fel és nem keresi azt kiváltságos jogokban, legke- vésbbé pedig külsőségekben. De kárhoztatjuk a kitüntetéseket nemcsak azért, minthogy társadalmunk demokratizálását akadályozzák, hanem mivel előteremtik a csábot a fényűzésre,: mely szülőanyja az erkölcsi sülyedésnek.: Rangok, címek még nem képesek kielé-1 giteni a hiúságot, az táplálékát keresi a külsőségekben, pompában, pazarlásban. Mindezekhez pedig szükséges a pénz. Hogy ennek megszerzése nem tartozik a legkönyebb dolgok közzé, hogy legtöbbnél nem tarthat egyenlő arányt a 'fényűzéssel a bevétel, azt fejtegetni szükségleien. Tehát előáll a gyors meggazdagodási vágy, mely felhasznál minden alkalmat, minden eszközt, hogy célját elérhesse, aminek aztán legszoníorubb következményei : a bűnök és vétkek különböző nemei. Hogy ez állítás nem légből kapott, utalunk társadalmi életünkre, melyben oly nagy lábra kapott a pazarlás, mind étkezés és viseleteinkben, mind szokása? inkban. iNincsenek-e napirenden csalások, fortélyok, váltóhamisítások, vesztegetések, szédelgések, az erények áruba való bocsátása ! ? Ezek mind természetes fejleményei a korrupciónak, melyet a telhetetlen pénzszomj és a gyors gazdago- dási vágy időz elő. A túlságos jólét után való epedés veszélyezteti nemcsak az erkölcsöket, hanem magát a jólétet is. Mig régebben a társadalom jelszava ez volt: „A haza minden előtt!“, addig a maié: „A pénz minden előtt!“ És emellett megfeledkezik legszentebb kötelességeiről: az önmaga vagyis a közjóiét iránt tartozó kötelességeiről. Ez elkor- csosodásnak oka rejlik az önzésben, mely a teluetetlen pénzszomj következtében a legelterjedtebb szenvedéllyé vált és mély gyökereket vert társadalmunk minden rétegében ! Nagy hibája közéletünknek, hogy nincs meg az emberekben a helyes megítéléshez szükséges elfogulatlan érzék. A magánélet sérelmeit átplántálják a közéletbe s a közhasznú munka tárgyait az egyéni indulat sugallata szerint veszik bírálat — Sárfayék jönnek . . . Lehotay Jenő azt mondta erre : — Ellát majd bevezetem én. — Ellát hagyd csak nekem, kedves Lehotay, majd én . . . Lehotay Jenő kissé elsápadt. Megfordult és egy lépést tett Rácbiró Élek felé; hangjáról ismerte meg, hogy ő volt. — Miért te? —- De ha kérlek ? — Nagyon sokszor kéred ezt. Miféle jogon ?-— Azon a jogon, hogy Ella a menyasszonyom . . . Rácbiró Elek kissé megnyomta a szókat, hallotta mindenki és a bámulat csalhatatlan jelei látszottak a körülállók arcán. Lehotay Jenő, mintha kétkednék a hallottakban, még- egyszer kérdezte: — A menyasszonyod ? Rácbiró Elek azt mondta: — Az. Ekkor már ő is sápadt volt. Sárfayék az ajtóba álltak már, mikor a frappirozott rendezők magukhoz tértek kissé. Sárfay Lórit Sándor Károly vezette be, mig Ellának Rácbiró Elek nyújtotta karját. Aztán megkezdték a valcert. Az első forduló után Rácbiró azt mondta Ellának: — Nagyon komoly beszédem lesz magával Ella. A keringő után majd magáért jövök. — Komoly beszéde ? Csodálkozóra nyúlt az arca s miközben gömbölyű karját egy táncos vállára tette, szemével Lehotay Jenőt kereste a teremben. Pedig az nem volt benn. Mintha szédülés fogta volna el. Ki kellett mennie a teremből, az édes, illaI tos levegő fojtogatta. A folyosó száraz hideg- i sége lehütötte lüktető vérét. Cigarettára gyuj- j tott, de nem tudott szivarozni, ideges mozdulattal dobta el a hegyes szopókás favoritot. Aztán gondolkozni kezdett. . . . Hát ez volna a vége ? Hát képes erre Ella ? De hát miért ne ? Mellettem miféle ! jövő várna reá ? Ezer forint egy évre, két év j múlva ezerkétszáz s talán valamikor ezerhat- | száz. Nagyon kevés ez annak a nagyratörő lelkű leánynak. Egyetlen álmát sem tudnám megvalósítani, pedig ő mindig álmodik . . . Újra próbált cigarettázni, most se sikerült. Annál inkább kínozták a gyötrelmes gondolatok. ... De ha ez volna a vég, miért kellett azt a komédiát játszani velem? Vagy csak lantverő apród voltam én s mikor a hatalmas ur jön, nem kellek már ? Keserű ébredés. S hogy űzte velem a játékot az utolsó percig. S éppen neki kell ezt a szemembe mondani, neki, aki elrabolta tőlem. Hiszen ez kieszelt terv. Szép kisasszony, erről még beszélünk. Most már tudott cigarettázni. Egyenlőtlen lépésekkel méregette a folyosót. Valamit tennie kell, azt tudta. De mit ? Először is a sze- I mébe akart nézni annak a leánynak, akit lelke I mélyéből szeretett, arcába nézni annak a leány- ! nak, kit még most is szeret. Á cigányok letették a vonót, Rácbiró Elek pedig meghajtotta magát Ella előtt. — Ha nincs ellenére . . . — Szívesen, mondta Ella s karját Rácbiró kezébe fűzte. — Talán bemennénk a téli kertbe, ott nyugodtan beszélgethetünk. Akarja ? Ella csak fejével intett, hogy nem bánja, aztán valami telepatikus erő kényszeritette, hogy visszanézzen. Szeme két izzó tűzgolyót látott, amely mereven, mozdulatlanul reá szeg- ződött: a Lehotay Jenő két fényes szeme volt az. Azután beléptek a téli kertbe. A téli kertnek két ajtaja volt; egyik a bálteremből nyílott, a másik a folyosóval összekötő előszobából. Mig Ella kényelmesen elhelyezkedett egy vörös bársony fotöjön, Rácbiró Elek kinézett az előszobába; üres volt. A másik pillanatban azonban mozdult a vastag függöny és Lehotay Jenő jött be az ajtón: hallani akarta mit beszélnek, tudni akarta mit csinálnak azok ott benn. Rácbiró Elek Ella elé állt és elkezdte: — Nem tudom, hogy észrevette-e már azt a határtalan hódolatot, a mely engem magához köt, de ha nem is vette figyelembe, meg tudja most.- Csodálatos erő van a maga nézésébe, hatalom a hangja rezgésében, mámor a mosolyában. Százszor idvezültem már én ezektől s ezerszer szenvedtem meg a gyötrelmek minden kínját miattok. Szeretem Ella magát a férfi szerelmével. Szeretem Ella magát azzal a szerelemmel, amely nem léha kalandot keres, de nőt, hitvest. Ebben a féktelen, zabolátlan szenvedélyben, a mástól való féltéstől elvakultan bűnt követtem el. Mikor ma valaki azt a jogot kérdezte, amely egyedül engem jogosít fel magát a terembe kisérni, azt mondtam: a menyasz- szonyom. — Én ? A menyasszonya ? — Azt mondtam, mert szándékom volt elmondani úgyis azokat, miket eddig is hallott. Nem volt igaz amit mondtam, hazudtam, de nem jellemtelenségből, csak szerelemből. Most már magán áll, hogy hazugnak mondjon a világ, vagy maga vőlegényének . . .
