Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-06 / 45. szám
XXIX. évfolyam. Nagykároly, 1912. november 6. 45. szám. KÁROLY ÉS VIDÉKE •• 4 Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre..............................81— kor. Fél évre...................................4-— „ Negyedévre .........................2-— „ Egyes szám ....... —-20 „ Tanilóknak egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76. Felelős szerkesztő: Fömunkatárs: Rédei Károly. ifj. Somossy Miklós. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykárolyi Petőfi-nyomda Részvénytársaság“. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 üli. Kéziratok nem adatnak Wza T. Egy vármegye jajkiáltása. Többször irtunk lapunkban arról a nagy veszedelemről, mely a magyar földet Erdélyben az oláh terjeszkedés következtében fenyegeti. Egyenesen a csodával határos az a szívósság, mellyel az oláhok a magyar földet megszerzik. Eltekintenek a nyereségtől, el még a föld valódi értékétől is, csak az övéké lehessen az a föld. Pénzintézeteik egész működését ezen cél vezérli. Kicsiny, kopár talajú, sziklás földre is szívesen adnak az adósságverte magyarnak kölcsönt. Mikor aztán a kamat a föld fölött tovaszálló füstöt is lenyomja s a szegény magyar gazdaember nem bírja el a sok terhet, akkor szépen megvásárolják maguknak. Néhány hónap múlva már oláh kézen van az egész birtok. így azután nemcsak számban, de erőben is folyton növekednek az idegenek Erdélyben, a magyarok pedig pusztulnak és vesznek. Mintha csak a költő szava TÁRCZA.-►SíS-tltéletidőben. Szelek szárnyán rút fellegek Rohannak át az éjszakában; A dörgedelmes förgeteg Riasztva verte fel az álmám; Cikkázó fényi vaksetétnek Rémítgetőn ölelkezének. Tévelygő lélek, idehallgass: Az Úr erős, az Úr hatalmas! Az ég a földdel igy csatáz, Villámokat szór szanaszéjjel; Ijedve talpon mind a ház Lakója és — lázveritékkél A testükön — végsőre készül A tehetetlen szenvedésbül. Tévelygő lélek, idehallgass: Az Úr erős, az Úr hatalmas! menne itt is tetjesedésbe : „mint oldott kéve széthull nemzetünk!“ Igazán úgy vagyunk ezzel az áldott szép Erdély földdel, hogy innen-onnan csak a magyar szegénység bizonyságára emlegethetjük. Fenn a minisztériumban gyönyörű magyar nevekre keresztelik el az oláh községeket, de akármelyikbe megyünk is be, mindenütt oláh szó, oláh érzés kiált felénk, mert saját hazánk földén idegen szellem veti meg a lábát. Mi pedig azt kérdezzük : mit ér a magyar név, ha a föld idegené s a nyelv, a szellem, az erő nem a miénk? . . . Most az az alkalom adja újból ajkunkra ezt a keserű panaszt, hogy Szol- nok-Daboka megye Wir. 'atban hívja fel erre a szomorú helyzetre az összes vármegyék és az országgyűlés figyelmét, Sürgeti, hogy a kormány, a nemzet, a vármegyék, az egész magyar közönség tegyen valamit ebben a kérdésben. Valóban ideje lenne, hogy felébredjünk és tegyünk valamit! Politizáló nép vagyunk, mindig az ország dolga miatt fő a fejünk. Emiatt hasonlunk meg egymással és gyűlölködünk össze legjobb embereinkkel. Beszélünk kormánypártról meg ellenzékről, de nem beszélünk magyar pártról, mely áldoz és dolgozik a magyar érdekért. Kétségbe vonjuk egymás hazafiságát, de amellett csak üres szavakon rágódunk. Nézetek a bérc-övezte Erdély-felé, mig az örökös politikai gyűlölködés tart, addig kihúzzák a földet magyar véreink lába alól. Mig a kormány az ellenzéket, az ellenzék a kormányt szidja, addig pusztul a magyar legszebb kincse: az ősök vérével szerzett haza földje! . . . Mondok néhány adatot is. Az utolsó öt évben Szilágymegyében 8813 kát. hold ment át oláh kézre, Szolnok-Dobokán 12549, Kolozsvármegyében 15000, Tor- daaranyosban 6199, Kisküköllővármegyé- ben 5456, Alsófehérmegyében 3774, Hunyadmegyében 2434, NagyküküUőben 3561, Maros-Tordában 3650 kát. hold magyar földet vásároltak meg az oláhok. És ez csak az utolsó 5 év adata. Oly nagy számok ezek, hogy nem is merjük összeadni. Szolnok-Doboka megye jajkiáltása odakerül minden vármegye asztalára. Akiknek van szavuk a vármegyeházakban, erősítsék a maguk szavával ezt a jajkiálA zápor megeredt, zuhog, Tarkítják villámcsattanások; Lelkem hivő, befordulok Mégis, mivel távolba látok Kigyult tetőkön lángpalástot Villogtató, fogant, nagy átkot. Tévelygő lélek, idehallgass: Az Úr erős, az Ur hatalmas! Az égi harsonáiul — óh! — Nyöszörg az ember s bőg az állat: Most idvességet kolduló, Ki a gazok közt eliilállhat. Reszkess, féregember!! Ne reszkess, Térj irgalmatos Istenedhez! Tévelygő lélek, idehallgass: Az Úr erős, az Ur hatalmas! Károlyi Tóth Lajos. A nimfa. Jason poéta volt. Órák hosszat üldögélt a tengerparton, nézve az apró hullámokat és boldogan, mámorosán szivta magába a mennybolt ezer váltakozó színét. Már gyermekkorában imádta a tengert. Ha vihar dühöngött a tengeren, óriási hullámok dübörögve csapódtak a sziklákhoz, szél fütyölt a kunyhók között, ő kiszaladt a partra, kitárta karjait, mintha magához akarná szorítani az egész tengert. Csendes időben sem tett mást, mint csak bámulta ... bámulta a tengert, az egész lelke a szemében volt. Néha, mikor nagyanyja befektette kicsi ágyába, becsukva maga után az ajtót, ott hagyta őt, Jason csendben, lassan kilopózott s mezítelen, apró lábacskáival fölmászott az ablak párkányára, hogy láthassa a hold ezüst fényét a csendes tengeren. Vele együtt nőtt a tenger iránti rajongása is. Az emberek kinevették, „álmodozónak“ csúfolták'. De Jason nem törődött vele, soh’ sem vegyült közéjük. Egyedül élt a tenger.
