Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-06 / 10. szám
Nagykároly, 1912. március 6. XXIX. évfolyam. 10. szám. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. tJ£ 8 j Előfizetési árak: Egész évre ..............................8'— kor. Fél évre . . . .....................4-— „ Ne gyedévre.........................2-— , Eg yes szám.........................—'20 „ Kö zségi jegyzőknek és tanítóknak egész évre 6 kor. Keieiös szerkesztő: Rédei Károly. Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Fömunkatárs: ifj. Somossy Miklós. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon T. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. Tehát leszerelt... Már mint t. i. a függetlenségi Kos- suth-párt. Az a párt, mely a nagy Kossuth Lajosnak, a „legmagyarabb magyarnak“ nagy nevét viseli s igy annak szellemében is kellene munkálkodnia. Ám itt — ugylátszik — csak a név a fontos és nem a szellem. A nagy Kossuth egész életét és politikai működését a vaskövetkezetesség jellemezte, az ő életében és működésében az ingadozás, vagy éppen a „leszerelés“ teljesen ismeretlen sző és fogalom vaia. Bizony-bizony nagyon változnak az idők és abban az emberek. Ezt eklatánsán bizonyltja épp a Kossuth- párt magaviseleté. Fenhangon hirdette még csak az imént is, hogy az annyi vér- és anyagi áldozatot követelő véderő- reform megvalósítása ellen megingathatatlanul, szilárd hűséggel küzd, részt is vett a politikai harcok tüzében méltóképpen — s ime egyszerre csak — nem is sok töprengés után, a nemzet nagy ámulatára és bámulatára otthagyja az oly nemes hévvel folytatott küzdelmet. Szóval „leszerelt.“ És ugyan miért? Fontos nemzeti vívmányok megnyeréséért? Dehogy isi Bár a kormány nyal kötött egyezség teljes egészében még most is ismeretlen | — hiszen újabban épp a titkolózás egyik fontos dolog a politikai élet mezején — nagyjából ismerjük a kormány azon feltételeit, amiket a Kossuth-párt elfogadhatóknak talált. Vegyük csak sorjába e feltételeket s lássuk: érdemes és méltó volt-e ezekért „leszerelni.“ Legelsősorban megelégedett a harcias Kossuth-párt a miniszterelnök azon kijelentésével, hogy a cimer- és jelvénykérdés rendezése a kormánynak párt- programmja. A kormány állását köti ehhez. Ha nem sikerül rendeznie — távozik helyéről. De hogy e pártprogramul milyen rendezést akar — arról mélységesen és bölcsen hallgat. így tehát bármily fonákul történjék i. meg egykor — akkor e kérdés rendelése — bizonyára az felel majd meg a pártprogramm- nak — hogy ne kellessék helyéről távoznia. Amennyiben pedig mégis netalán nem a pártprogrammnak megfelelőleg rendeztetnék e kérdés s ama büszke önérzettel hagyná el a helyét kormány, hogy ime fontos nemzeti kérdéshez való állhatatos ragaszkodásáért távozik — tehát nem dicstelenül, sőt dicsőséggel — jön majd egy másik kormány, amelyet a miniszterelnök kijelentése és Ígérete már egyáltalán nem köt. Mi lesz akkor a cimer- és jelvénykérdéssel ? .Megkezdődnek újra a végtelennek látszó s Ígérkező újabb tárgyalások? — Érdemes volt-e hát leszerelni a Kossuth-pártnak ? A második nagyfontosságu kérdés: a póttartalékosok benntartásának illetve behívásának kérdése azon esetben, ha az országgyűlés az újoncokat meg nem szavazná. A miniszterelnök beszédében hozzájárult azon határozati javaslathoz, amely szerint „a kormánynak ne legyen joga ezentúl az 1888-ik évi XVIII. t.-c. alapján a tartalékot és póttartalékot behívni akkor, ha az ujoncjavaslat a képviselőháznak be nem nyujtatott vagy a ház által nem tárgyaltatott avagy annak megszavazását a képviselő ház megtagadta.“ Ez ellen a módosítás ellen egyszerre fel- zudult és tiltakozott az összes 'bécsi lap, élén az osztrák kormány hivatalos lapjával, kijelentvén ez oly „Felség-jog“, amihez nyúlni, de sőt szólni sem lehet. Ily nehéz körülmények közepette, feltéve, de meg nem engedve, hogy a jelzett javaslat — quasi deklaráció alakjában — közhatározattá lenne is, ez ismét csak a mostani kormányt és a mostani országgyűlést kötné, de a koronát nem. A kérdés tehát igazán csak ideiglenesen oldatnék meg s egy szép napon arra ébredne a nemzet, hogy ' az országgyűlés által megtagadott újoncok helyébe a hadvezetőség „Ö felsége nevében“ behivja a póttartalékosokat, hogy a létszám kilegyen. £Ti3n.cs xoT7-a,"b"to! TÁRCZA. Ravatalnál. Hagyjatok el, rémes gyötrődések, Mit akartok e megkínzott szívtől ? . . . Hagyjatok el. Szemfedöt készítek Fölhalmozott, kínzó szenvedésből. Üljetek el ma, ha csak egy pillanatra is, Hadd boruljak- le e gyászos koporsóhoz. Hagyjatok itt néma fájdalmammal, Hadd szállhassak le kissé — a múlthoz. Szép, színes térítővel vonom be a szivem, Gyötrő vágyaimat elhelyezem benne, Hogy uj vágyat ne szüljenek e vágyak S hogy számolhassak örökre vele. A bánátimból ravatalt rögtönzők, Csalódás virága is lesz rajta — özönével. S örökre leszegzem e gyászos koporsót Gyötrelmimnek szép, arany szegével. Auróra. — Földes Imre színmüve. — ügy tetszik, világteremtése óta meg volt Írva a végzet nagy könyvében, hogy Földes Imre társadalmi színmüveket írjon s én e helyen megbeszéljem azokat, mikor itt nálunk, először szinrekerülnek. Az már azután nem az én hibám, hanem a Földes érdeme, hogy egy- egy ilyen megbeszélés egész kis dramaturgiai értekezéssé növi ki magát. Az irodalmi divatok változásának következménye, hogy volt idő, mikor minden iró iránymüveket adott s más idő, mikor minden mü- biráló kegyetlenül elitéit minden iránydarabot. Sokáig az utóbbiak maradtak felül, úgy, hogy minden iró gondosan óvakodott magára vonni a vádat, hogy müve iránydarab. Földes Imre bátor kézzel szaggatta szét azt az előitéletszőtte gubancot, mely e tilalom- sujtotta műfajt terheli. Szikrát se törődik vele, ha társadalmi színmüveit egyről-egyig határozott iránydaraboknak nyilvánítja is a vaskalapos kritika. Jól teszi! A legaiacsonyabb műfaj, az alkalmi költemény is lehet emelkedett és értékes, hacsak a költő igazán átérzi az alkalomkeltette őszinte ihletet. Soh’se bánjuk, vájjon az uj színmű irány- darab-e ? Hanem nézzük : ió darab-e ? Úgyis ezen fordul meg a dolog: a darab sorsa és az iró sikere. Sok mindent rá lehet olvasni a mai színházi közönségre, de bajosan lehetne ráfogni azt, hogy naiv és szigorú erkölcsű. Irgalmatlanul megbuktatná azt az irót, aki jámbor egyszerűséggel akarna neki leadni ilyen becsületes tételeket: Magyar fiú, ne légy a császár katonája ! Szerény hivatalnok, ne terjeszkedj túl a takarón ! Senki emberfia, ne nyúlj a kártyához ! És lám, Földes csupa ilyen, előre meghatározott tételekkel dolgozik. Bizonyára nagy irói képesség kell hozzá, hogy a mai közönséggel elfogadtassa az effajta darabot. Milyen könnyen utolérhetné a végzet, hogy müvét a középiskolai ifjúság erkölcsös olvasókönyveinek sorába utasítják. Szó sincs róla, magasabbrendü művészet az, mely drámát alkot, látszólag mitsem törődve a belőle mintegy önként folyó tanulsággal. Kevesebb művészet, inkább csak technikai készség, előre felállítani a tételt s azután illusztrálni megfelelő alakokkal s végigönteni az érzelmes mese irodalmi generalsaftjával. Elvégre is: nem költői munka, hanem mathema- tikai dolgozat az, aminek az a végső szava: Quod erat demonstrandum. De ha egy színmű életeleven alakok forrongó cselekvéséből jószólván önmagát fejleszti ki, ha az ismert tár-
