Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-21 / 8. szám
v yoj NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE gozta, hogy egy köaösen aláirt memorandumban tiltakozzék az uj püspökség felállitása ellen! Mit jelent ez? Az oláh klérus tiltakozik egy olyan tény ellen, amit diadallal üdvözölt 8 évtized előtt, mikor az az ö javára történt. Bezzeg nem tiltakoztak, mikor a nagyváradi román püspökséget hasították ki a munkácsi egyházmegyéből. S ugyanazon eljárás ellen üvöltöznek mostan, mikor arról van szó, hogy az uj . püspökség utján a magyarság visszakapja némi csekély töredékét annak, amit annak idején elkaparitottak. Hiszen, hogy csak közvetlen közelben maradjunk, itt van: Nagykároly, Szatmár, Domahida. Érkörtvélyes, Szentgyörgyábrány; Nagyvárad, Nagylétu, Vértes, Makó nem is említve. Világos, hogy ezek a községek — s talán nem is kell hozzá 90 esztendő — magyar érzelmű, magyar nyelvű egyházi főkormányzat alatt szépen visszahajolnak majd az elhagyott anyai kebelre. Hiszen fajmagyar nép lakja valamennyit, melyet csak az oláh pópák rendszeres aknamunkája tudott kiforgatni ősi mivoltából. Dehát, méltóságos és főtisztelendő román püspök Urak ! Ki hitette el önök1 kel, hogy e földön csak a románoknak s más nemzetiségieknek szabad hódítani, terjeszkedni, foglalni ?! Akármilyen rosszulesik dákoromán kebelüknek, nyugodjanak bele. Most az egyszer — kivételesen — a magyarság akar, nem is terjeszkedni, nem is nyerni, nem is hódítani, csak visszavenni azt, ami az övé volt s ami 80 esztendőn keresztül csak, mint elnyomott mostoha- gyermek sanyargott a dákóromán egyházi kormányzás kínos terhe alatt. Mi, nagykárolyiak, épp oly jól tudjuk, mint az elnémult harangok erdélyi falvai, mit jelent az, hogy egy szinmagvar községre ráteszi a kezét a nemzetiségi ábrándokon hízott egyházi fökormányzat. Annak az erőszakos keze nyomán ugyan, nem nő több fü a magyar mezőkön. Fájó szívvel, borús lélekkel szemléltük sokáig, hogyan hódit a vallás köntösével álcázott nemzetiség a kezére bízott két hatalmas, sőt mindenható eszköz : a templom s az iskola segítségével, szinte ellenállhatatlan két tényező a lelkek hódítására ! Az első lebirja a felnőtt lakosságot, a második — még fontosabb — megnyeri a fogékony gyermeki lelket. Mi is tudjuk ezt s igy Uraim, nincs mást mit tenniük, legyenek jó keresztények : nyugodjanak bele. Mert a pápa mondta : a magyarok örvendeni lógnak . . . 1 § 1 f 1 i 1 § I 1 " ------------ —■—— f« f i * * * * « I Ha sználjuk a KÍNÁL féle bajusz] >edrőt Egy nagy doboz :: 24 fill. :: Kapható a készítő Kínál Jánosnál I i Szinhaz. Február 13 tói — február 20-ig. (ifj.) Régi igazság, hogy vidéki szintársula- | toknak leghalásabb feladata volna a sok örökös csinadratta-bum-bum mellett irodalmi ér-; tékü darabokat is, különösen a finom szalon- vigjátékot, kultiválni. Színművész és közönség kölcsönhatással vannak egymásra. Amilyen szívesen fogad az intelligens közönség egy igazán | jó — ha nem is épen uj — színmüvet, olyan nagy hasznára van az ilyen szerep a színész | művészi értelmének és alakitó készségének fej-! I lődésére. Ilyen darabokat láttunk a héten s kérünk ! minél sűrűbben. És tessék ezeket komoly, szerető műgonddal alakítani. Operetteben megjárja a rögtönzés és a kiszólás. De számba- vehető darabokban annak helye nincs s aki ezt nem tudja, tanitsa meg rá a rendező. Múlt héten látott darabok: Hétfőn és kedden: Elvált asszony. Fall Leo már szinte klasszikussá vált zenéjét hallottuk a színházi zenekar szabatos előadásában. Az operette-ensemble elismert, jó színvonalán állott. Szerdán : Hit és haza. Schönherr Károly népdrámája kifejezetten iránydarab. A nagy- igényű, de kevés értékű osztrák darab a legtöbb magyar színpadon megbukott. Világos az oka: elmúltak már az idők, mikor a néző- közönség együttérző rokohszenve kisérhette a rémes bonyodalmat, mely vallása, sőt feleke- zete miatt állít veres ellentétbe embert az emberrel, vagyis inkább hatalmat a hittel. A mai társadalom, mely közönbös a hit dolgában, nem hiszi, hogy egy — szerinte hazug — ten- dentia megadhatja a drámának a történelmi levegőt. Tényleg azonban megadhatja, de nem a hit és haza témájával, mely a mai hallgató felfogásától oly távolesően idegen. Hogy a császári hatalom nem egyszer indított véres üldözést jóravalő békés polgárok ellen, ez olyan rég megállapított történeti igazság, amelylyel visszaélni már aesthetikai szempontból sem szabad. S mert az iró ezt cselekedte s még hozzá vastagon felmázolt, rikító színekkel tette, azért éri utói a büntetés. Rokonszenvező tetszés helyett hideg idegenkedést ébreszt. Az ilyen komor hangulatú darab beállítása épen olyan nagy feladatot ró a rendezőre, mint az előadókra. De mindkettőről csak a legnagyobb dicséret hangján szólhatunk. Minden szereplő úgy játszott, mintha azon mód csak saját léikéből fakadna a helyzet sugallta beszéde. Parádés szerep nem igen van a darabban, mely egy-ket hős helyett inkább az együttesben keresi a hatást. Éppen ezért az előadás* ismét teljes fényben tüntette fel a társulat drámai személyzetét. Spóner Ilonka igaz és közvetlen volt s ezért egyetlen jelenetében is nagy hatást keltett. Rajta kívül gondos játékával három férfi tüntette ki inagat különösen : Gáspár, Stella és Faragó. Az említettek játékáért érdemes még egyszer megnézni a darabot. Pénteken: A medikus. E jdarabnak már- már irodalomtörténeti értéket ad az a körülmény, hogy oly rendkívül jellegzetes az Írójára nézve. A színpadi beállítás éles világításba Sí\ rejtette, kövekkel eltakarta; nem adta többet elő. Ezen összevesztek; a pajtás megverte miatta a Misót, akire gyanakodott, de az csak nem árulta el, hova lett a furulya. Pedig maga sem használhatta, — nem akarta elárulni magát. Mire szombat este haza hajtották a faluba a kecskét: gyűlölködő ellenség lett a két pajtásból, akik félték, kerülték gyűlölték, üldözték egymást, otthon, réten, erdőn. Misónak sem kellett több; keserű lett neki az élet, otthon a folytonos félelem és lelkiismereti furdalás miatt s minthogy éppen egy csapat gyerek került onnan „Magyarországba“, elhatározta, hogy velők megy ö is az Alföldre. Régi szokás a Felföldön, hogy a gyerek hamar elkerül hazulról messze földre, otthon a sovány, parányi szántóföld nem ad kenyeret, az Alföldre megy nyaranta az egész falu dologtehető népe, otthon ajtót, ablakot beszögeznek, ahonnan az egész család leköltözik, ősszel megint visszaszállingóznak a nyári keresménynyel télre s az erdőn kap keresetet a férfi, otthon főz, sző az asszony, hanem bizony sokszor ott ragad, ott marad a kövér Alföldön egyik-másik életrevaló legény, férjhez is megy a leány szépe-java s a felföldi tótnak igy két hazája is van: a girbe-görbe Felföld, melynek érces köve, édes füve, visszhangos erdeje, ragadozó vadja bőviben, de kenyérnek valója nincs ; másik hazája az Alföld, melynek viszont kenyérnek valója van bőviben, de embere nincs elég arra, hogy betakarítsa. Semmi feltűnő nem volt tehát azon, hogy Misó lemegy Magyarországba. Felballagott mégegyszer a hegyoldalba, vé- gigjártatta tekintetét a felhőbe nyúló sziklaormokon, megolvasta a völgyekben meghúzódó falvak tornyait, fohászkodott a völgyből felhangzó harang szaván, előkereste az elrejtett furulyát s a virágos fűbe heveredve, elfujt rajta egy bubánaíos dalt, mégis összeszorult a szive, mikor elgondolta, hogy néhány nap múlva messze lesz mindezektől, idegen földön, ahol még csak beszélni sem tud majd, csak a furulyát viheti magával, pedig az az oka minden bajának, a miatt furdalja a lelkiismeret, a miatt üldözi régi pajtása, a miatt kell elhagynia ezt az égbe nyúló hegyet, ezt a zugó erdőt, ezt a virágos rétet, ezt a kedves szülőföldet ! Az indulás napján elbúcsúzott mindenkitől. A falu széléig elkísérték testvérei is. Apja szálas, erős ember, sokszor aratott már az Alföldön, ellátta útközben sok jó tanácscsal : hogyan viselje magát, szorgalmas, takarékos, becsületes, istenfélő legyen, akkor megáldja az Isten, az idegen emberek is megszeretik. Hej! Ha az a nem egészen igaz utón szerzett furulya nem nyomná a lelkét, de sokkal könnyebb volna most neki! Fölteszi magában, hogy többet nem tesz úgy soha ; szerez magának, amint a pajtása mondotta, de csak igaz utón ! Édes anyja is oktatgatta; végig-végig né- 1 zett rajta, igazított ruháján itt-ott, hogy* fia í szemrevaló legyen, meg ne szólják az idegenek miatta az édes anyját! Otthon készült a vászon, a halina, otthon saját kezével varrta ki a kék, sárga, piros virágokat, talán minden ! öltése mellett mondott egy áldást. Mire az a virág a ruhán elkopik, elrongyolodik: hol, ! merre jár az ő édes fia, tki viseli gondját, ha beteg lesz, ha éhezik, ki simogatja meg arcát, ha elcsügged? Régóta, titokban gyűjtögetett, félrerakott valamicskét a szűk keresményből; mikor egyszer vásáron bent volt a városban, tallérra váltotta be. Ritka pénz a szegény családnál! Fiának szánta már akkor, fiának adta most az utón s hozzátette : — Neked adom, tied, de el ne költsd! Csak úgy csillogott a gyermek szeme, mikor jól megnézte a tallért, egész vagyon már az neki, mi mindent lehetne rajta venni, az övé, az ő okosságára van bizva! Egyszerre önállónak, maga urának, férfinak érezte magát; egy egész tallért rá mert bízni az édesanyja. Meg is becsüli, megfogadta, nem költi el; zsebébe csúsztatta s attól kezdve sűrűn tapo- gotta: meg van-e még ? Oda érve a folyó mellé, összevárták egymást a fiatal bujdosók. Szálfenyöfákból összeállítva ott állt már a tutaj a parthoz kötve. Elhelyezték rajta a fiuk kicsiny batyujukat. Azután nagy sirás-rivással elbúcsúztak szüleiktől. A tutaj úszott simán a fiukkal, a sirás hangja messzebb-messzebb maradt tőlük, a zokogó anya is elmaradt a parton s egy kanyarulatnál eltűnt a tovább-tovább haladó tutaj a szülök könyes szeme elől s vitte őket magával, messze, idegen emberek közé, idegen vidékekre. Most azután megtapogatta Misó a tallért; elővette a furulyát s mig nesztelenül siklott az erdős hegyek közt, a falvak alatt a tutaj a folyó hullámain, szive fájdalmát vele mondatta el; hátha elviszi a szellő oda, ahová szánta, ahhoz, aki megérti s elsírta a furulya-dalban szive keservét, sóvárgását. (Folyt, köv.)
