Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-25 / 52. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE és hallgatott, a kisasszonyka meg folyvást sirt s azt beszélte, hogy a Dunába öli magát, ha nem talál rá többé a papára. Hát bizony minden buzgó szaladgálás mellett is csak késő délután s már csak a hajóállomásnál találtak rá a kétségbeesett atyára, aki éppen a leánya keresésére ki küldött emberek jelentéseit hallgatta, hogy a kisasszony nincs és nincs sehol. A papa oly igen uras formájú, aranyláncos férfiú volt,..hogy Ábel nem mert vele megismerkedni. Örült, hogy a kisasszony odaszaladt a tekintélyes alakhoz s míg apa és leány a viszontlátás örömébe merült, ő maga elillant s a hajóhídon a közelgő gőzösre várakozók közé vegyült. A hajón azonban hiába bujt. Megmentette ráakadt s apjával elébe állt. Az apa leereszkedő elismeréssel, de nagyon szépen köszönte meg neki a szivessé- gét s meghívta, hogy külön kajütjében ürítsen velük egy pohár bort. Ábel gondolt ugyan egy pillanatra Da- moklesre, de azután nagy szomjában s iruló piruló zavarában mégis hamar engedett a csábnak. Az ital nagyon jó és nagyon hideg volt. A kisasszony és a tekintélyes ur,szívesen kínálták. Pohár ürült pohár után. Ábel arra már csak homályosan neszeit, hogy mit is beszélnek vendégelői. ügy tetszik, azt mondták, hogy budapestiek; hogy az urnák Dunává) ott hivatalos dolga van s hogy leánya azért utazik vele, mert meg akarta nézni útközben a romot, az erdőt, a hegyeket. Az erdőalji állomásig vasúton jöttek délelőtt, tudván, hogy a kiránduló-hajóval este, harmadfél óra alatt beérnek Duna várra. Ábel érezte, hogy szeme már k eresztbe áll s hogy még egy pohár — és ő menthetetlenül énekelni fog. S ekkor a kisasszony biztató mosolylyal azt mondja neki: — No, tisztelt megmentőm, még egy po hárral az én egészségemre. Ábel nem tudott ellenállni. Lehajtotta . . . S aztán ? Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen: Abel énekelt. Az első hangjai neki magának úgy rémlettek, mint egy csörömpölő zuhauás. Aha, j most esett le a Damokles-kard! Most már ő úgyis agyon van ütve, most már úgyis mind-1 egy, minden. Énekszava nem fért a szűk kajüttbe. Ábel azt kívánta, hogy, ha ő énekel, minél j többen hallgassák. Mit szólt hozzá a tekintélyes ur, meg a kisasszony, azt nem hallotta, nem látta, nem tudta. Mint egy dalisten, lelkes elragadtatással rohant ki a fedélzet közepére s ott a zsúfoltan üldögélő utasok nem kis bámulatára olyan énekelőadást rögtönzött, hogy csak úgy zúgott a „hogy volt“, meg a taps. A második helyről az énekszó három vándor cseh muzsikust csalt át — s ezek menten harmonika, hegedű- és hárfaszóval kezdték kisérni a kifogyhatatlan éneket. Közben a csehek tányéroztak is. A hajó utasai pedig szent.tül azt hitték, hogy a kellemes, tréfás, jóhangu dalnok valami komédiás és egy csapatba való a csehekkel. Hogy Dunavárott ki szállította őt lakására, azt sohasem tudta meg Ábel. De bizonyos, hogy másnap reggel szobájában az ágyon dalolt, mikor hivatalából egy’ szolga lelkendezett hozzá, s azt mondta: ne daloljon most, hanem siessen az irodába, mert a főigazgató ur megérkezett Budapestről s szigorú vizsgálatot tart. Ábel énekelt tovább. Énekelt egész estig, amikor betelt a huszonnégy óra. Főnökében mindazonáltal volt annyi becsüiet, hogy a vizsgálatot tartó főigazgatónak nagyot hazudott Ábel tisztviselőnek komoly betegségéről, mely ezt a jeles munkaerőt egyelőre távol tartja az irodától.. Harmadnap reggel Ábel rekedten s iszonyú szégyentől és félelemtől porig lesújtva jelent meg a bankfiókban. Inkább csak azért ment be, hogy a felmondás felől megbizonyosodjék. Lapulva ült a helyén, kivált mert hallotta, hogy a főigazgató még nem utazott el, hanem folytatja a vizsgálatot. Tíz óra felé belépett a főigazgató. Ábel felugrott helyéről s érezte, a mint a végleg és utoljára lezuhant Damokles- kard szörnyű hegyével éppen a feje búbján hatol be s őt mindenestől kettészeli. A főigazgató is erősen szemügyre vette a halálsápadt kishivatalnokot és — elnevette magát. — Ah, tehát nálunk szolgál ez a derék mentő, ez a kitűnő énekes ? mondta jóakaró vidámsággal. — Nem! — hörögte bután és céltalanul Ábel. Olyanformán gondolta át akkor a helyzetet, hogy őt már kettészelte a Damokles- kard, tehát ő már egyáltalán nem szolgál sehol. A főigazgató nagy gonddal viszgálta meg Abel munkáját s úgy találta, hogy ahhoz fogható derék, pontos munka nincs az egész bank-fióknál. — Az ön hangja nagyon megtetszett a leányomnak is — ezzel a nyájas szóval búcsúzott el a felocsúdó s tulboldog kishiva- talnoktól. Ábelben ezután mindjárt nagy tehetséget fedeztek fel. Fizetése gyorsan gyarapodott, teendői vyorsan fogytak. Alig két esztendő alatt főhivatalnoknak vitték be a központba. A Damokles-kardra többé alig gondolt. S ha lesz annyi esze, hogy elveszi feleségül a főigazgató leányát, a kinek az ő hangja annyira megtetszett, akkor bizonyos, hogy mielőbb bankigazgató lesz belőle. A szegény anya reménye. Száraz volt a nyár, de annál nedvesebb | lett az ősz. Nap nap után esett. A szomjas föld egyideig csak győzte nyelni a vizet, de utóbb megsokalva a sok szennyes italt, megkötötte magát és nem vett be többet. A tenger sok eső mind ott maradt a föld színén úgy, a mint leesett. Legfölebb a levegőbe párolgóit el belőle, aminek következtében ködös, nedves lett az, annyira, hogy majd megcsordult. Az ilyen idő a melibetesrek legnagyobb ellensége. A ki állandó jó idő mellett elhúzta volna még néhány hétig, de talán néhány hónapig is, azt bizonyosan elviszi egy-két nyirkos, ködös nap. Az öreg Gyovai kőművest nagyon megviselte ez az egészségtelen idő. Már nagy ideje, hogy betegeskedik, de azért csak fön- járt; a nyár folyamán még dolgozgatott is, — az ősz elején azonban a baj leverte a lábáról. Most már nagyon lassan van szegény. A múlt éjjel azt hitték, hogy reggelt sem ér. Nagyon oda volt. Egy perc nem sok, de addig sem volt nyugta; egyre köhögött és hánykolódott. Csoda, hogy felesége, az a vékony don- gáju asszony, még bele nem betegedett a sok virrasztásba. Most is ott ül a széken a beteg fejénél. Nagyon meg van viselve. Egyik kezével a beteget legyezgeti, a másikkal a fejét támasztja, de hiába, az álommal nem tud megküzdeni, a szeme lecsukódik, a feje aláha nyatlik. Mély álomba merülne azonnal, ha meg nem szólalna a beteg. — Jöjj közelebb, édes. — Mi kell, öregem, — ugrott föl élénken a sovány asszonyka, hogy leplezze a bágyadt- ságát, — ugy-e megigazítsam a párnádat? — Hagyj d a párnát, nekem már mindegy; erőm elhagy, úgy érzem, hogy már nem sokáig nyomom az ágyat, — de legyen meg az Isten szent akaratja. Lelkem ügye már rendben van, hanem ti! — mi lesz veletek ? Laci fiunkat szerettem volna fölnevelni, de már nem lehet; nekem mennem kell. Csak arra kérlek most, hogy ki ne togd azt a gyermeket az iskolából; meglásd, még ember lesz belőle;-------támaszod lesz öreg napjai dra. . . — Légy nyugodt, dolgozni fogok köröm- szakadtig, de — kitanittatom. Mikorra megjött Laci az iskolából, apja már ki volt terítve. Laci apja halálakor még csak a negyedik elemit járta. Ügyes és okos fiú volt. Jól tanult, tanítói nem győzték dicsérni. A megboldogult erre építette reményeit, ezért igértette meg a feleségével, hogy a fiút iskoláztatni fogja. Szegény Gyovai nem tudta mit kíván, de az a törődött asszonyka sem, hogy mit i igér. Az ígéret beváltása sokkal több akadályba ütközött, mint azt egyenlőre gondolni lehetett. Igaz, helyben van a nyolc osztályú gimnázium, nem kell a fiúnak máshová menni, hanem évről évre az a sok könyv, iró- s rajzolóeszköz, a deákhoz illő rendes ruha — az miből telik majd ? Mert Gyovait ugyan mindenki mint józan, kifogástalan becsületü, de — szegény iparost ismerte. . Özvegyére is mit hagyott ? Egy alacsony, régi, sülyedt, nádas tetejű házat a külső soron, némi avult kopott bútorkával és vagy kétszáz forint megtakarított pénzecskét. De ez a kis összeg is jócskán leolvadt, mikorra az orvost, a gyógyszert s a temetés költségeit kiegyenlítették. Az özvegy anya megtett minden megtehető!, hogy beváltsa férjének tett Ígéretét. Varrt, mosott; azt sem nézte nappal van-e, vagy éjszaka, csakhogy a fia valamiben szükséget ne lásson. 0 maga eljárhat vásott foltozott ruhában, jóllakhatik puszta kenyérrel de egy gimnáziumi tanulónak tiszta, rendes ruha és jó eledel kell. Majd megszolgálja. Nem meg mondta a megboldogult, hogy támasza lesz öreg napjaira? De úgy is lesz az. A haldoklóknak jó előérzetük szokott lenni. A fiú kijárja az iskolákat, nagy ur lesz s ő nála fog lakni. Boldog Isten! mily öröm, boldogság, az egy egyszerű szegény szülőre, ha nagy úrrá lett fia házánál, csendes nyugalomban morzsolhatja le életének uiolsó éveit. Mennyi tisztesség háramlik a fiúról az anyára, de másképen is csak nagy áldás az egy szegény anyára, ha legalább öreg napjaira nem kell a betevő falatról gondoskodnia. És ez nagy sor! Hisz tudjuk, hogy a szegénynek mindig !nehéz az élete, hát ha még öreg is hozzá! A ki szegénysége mellett még öreg is, oh i annál szánandóbb teremtés nincs az ég alatt. De ő rá, özvegy Gyovainéra, a legboldogabb jövő vár, mert neki fia van, a ki iskolába jár s a kiből nagy ur lesz. Mikor egyedül van s a töredezett, homá- I lyos üvegü ablaknál ülve varrja a durva j zsákokat, úgy elképzeli azt a boldog állapo- j tot, mintha már benne volna, szemeivel látná. Már olt képzeli magát a kényelmes, nagy abiaku, szőnyeges padlózatu szobában — puhára bélelt karosszékbe ülve. (így látta egy cserháti faluban a plébános -édes anyját.) Miért ne lehetne az ő Lacija is pap ? Jól J tanul, meg nem is rossz fiú. De lesz is i abból pap ! Majd imádkozik sokat, hogy az ] legyen . . . Istenem, micsoda szép dolog lesz az, hogy ő szegény iparosasszony létére j azon a szép parókián fog föl s alá járni. Majd jönnek az ügyes-bajos hívek, őt tiszteletteljesen üdvözlik, még talán kezet is akarnak csókolni. . . no, de azt már nem engedi, hisz ő szegény asszony. Elég lesz neki a többi megtisztelós is, meg hogy öreg napjaira a kenyeret nem kell keserves kézi munkával keresnie. De hogy is kellene, hisz nem lesz ott hiány semmiben. Egy valamire való plébánián van minden. Az a sok szép tehén az istállóban ellátja a házat tej ne nmekkel, a sok hizó és süldő az ólban, a megszámlálhatatlan baromfi az udvaron — szolgáltatja a pecsenyének valót. Hát még az éléskamra ? Van ott minden, amire egy ilyen háznál csak szükség lehet. Mindezt oly élénken elképzelte a szegény asszony, mintha már való is volna. De a mint a varrástól fölvette szemeit s meglátta a szegényes szoba kopott bútorait, azonnal szertefoszlott a tündérkép s ott állt előtte a puszta való: hogy ő még mindig a szegény özvegy Gyovainá, a ki nem a plébános fiánál, hanem a külső soron a nádas házban lakik s a leendő plébános csak kis diákilyenkor meggyorsította az öltéseket, mintha azt a lassú időt akarná siettetni vele.
