Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-09 / 41. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE egymás mellett egymásra való tekintet nélkül vannak szervezve s igy nincs közöttük kellő kapcsolat és összefüggés. Nekünk nincs egységes közoktatási törvényünk, hanem van külön törvényünk a középiskoláról, külön a népiskolákról, külön a kisdedóvásról, sőt van egész sereg olyan intézményünk, mely egyáltalán nem törvény alapján működik, hanem pusztán miniszteri rendeletekkel van szervezve. Mig azonban az egyes kulturális intézmények egymásról tudomást sem akarnak venni, holott egymással érintkezésben kellene müködniök, addig egy intézmény keretén belül oly merev egyöntetűség uralkodik, minő sehol a világon. Egység nincs, de van helyette uniformizálás. Mindenütt az országban, tekintet nélkül arra, hogy az iskola falun vagy városban van-e, tekintet nélkül arra, hogy milyen viszonyok között, mely vidéken működik, pontról-pontra ugyanazt kell tanitani, ugyanazzal a beosztással, anélkül, hogy egy hajszálnyi eltérést is engedne a rövidlátó bürokratizmus. Pedig a falusi gyermek egészen más környezetben él és nevelkedik, mint a nagyváros gyermeke. Egészen más az, mit magával hoz az iskolába s lelki világa más benyomásokból táplálkozik. A modern paedegogia ezekre a benyomásokra akar építeni s igy már a kiindulás sem lehet minden iskolában egyenlő. De a továbbiakban is tekintetbe kellene venni azt a különbséget, amely a városi polgár és a falun lakó gazdaember szükségletei között mutatkozik. Mig amaz a műveltség által teremtett mesterséges szükségletek között él, addig emez sokkal közelebb áll a természethez, melynek üdítő hatása erősíti testét és lelkét. Épp ezért megy ki a városi ember a természet ölére, hogy ott felüdülve erőt merítsen s épp • azért megy be a városba a falusi ember, hogy a városi élet által nyújtott élvezetekből is néha-néha kivegye részét. A külföldi városok — bár mondhatjuk, hogy ott a kormány ellenőrzése kisebb — a maguk saját szükséglete szerint fejlesztik ki iskolarendszerüket s van berlini rendszer, van manheimi rendszer s igy tovább, csak nálunk uralkodik teljes egyöntetűség s városaink társadalma még csak kívánságait sem nyilvánítja e tekintetben. A városok kulturprogrammjában tehát kétféle követelményeknek kell helyet fog- lalniok. Először is ki kell elégíteni a városi polgárság magasabb és másnemű kulturális igényeit, másodszor szolgálniok kell a városnak azt a hivatást, melyet mint vidéki kulturális központok töltenek be. Ámbár közoktatásügyünk jelenlegi keretei már egyáltalán nem felelnek meg a mai kor igényeinek, mégis kultúránk sokkal magasabban állhatna, ha legalább ezek a keretek ki volnának töltve. A kötelező népoktatásról szóló törvény nincs végrehajtva, osztatlanok az elemi iskolák. A város azonban nem érheti be, ha osztatlan iskolái már nincsenek. A városnak kívánnia kell a népoktatás kiterjesztését. A városokban átlag 14 éves koráig jár iskolába a gyerek. Meg is van az ehhez való iskola \ a polgári iskola. A polgári iskola néhol a felső népiskolát, másutt a középiskolát pótolja. A polgári iskola ily módon igazi városi iskola. Az: oly városokban, hol középiskola nincsen, a középiskolát pótolja. Azonban ott, hol középiskolák vannak, voltakép a népiskola betetőzése gyanánt szerepel. A népiskola negyedik osztálya fölé van helyezve s igy a csonka népiskola fölé csonka polgári iskola van állítva. A polgári iskola tudniillik voltaképen hat osztályú volna, de csak négy osztálya él. Ötödik és hatodik osztálya nincs, mert oda növendék nem kapható. Mai tantervűk rossz kivonata az 1879. évi gimnáziumi tantervnek, melyet azóta több Ízben módosítottak. A polgári iskoláé azonban maradt a régi. így a polgári fiúiskola valóságos anakronizmus a mai iskola- rendszerünkben. A polgári iskolák sürgős reformja a városok egyik legfontosabb kulturális érdeke. Ezeket az iskolákat nem régiben szervezték Franciaországban teljes érzékkel igazi gyakorlati iskolákká, kü- lömböző gyakorlati tanfolyamokkal kapcsolatban. Nálunk a kultuszminisztérium most teszi ezen iskolákat hét osztályúvá. Ezen iskoláknak kellene lenni azon gyakorlati iskoláknak, melyekben a városok polgárságának zöme nevelkedik. De nemcsak ezekről kell gondoskodnia a városnak. Gondoskodnia kell azokról is, kik nem folytatják tanulmányaikat a népiskolán túl. Ezek számára a népoktatási törvény ismétlő-iskolák felállítását követeli. Kétségtelen, hogy ilyen iskolákra szükség van. De ezek semmi esetre se legyenek ismétlő-iskolák. Nem ismétlőiskolák kellenek, hanem tovább képző-iskolák. A városok jövendő iparosának, kereskedőjének, minden munkásnak továbbképzésre vau szüksége, oly továbbképzésre, mely kapcsolatban áll az ő életével, hivatásával, mesterségével. Ezekben az iskolákban továbbképzésre van szükség s hiányok pótlására. A fejlődés a merev kezdet ellenére is kijelölte már az utat, melyen ezeknek a továbbképző iskoláknak haladniok kell. A főváros iparos-tanonciskoláit szakirányú iparos iskolákká fejlesztette. Az állam a vidéken kénytelen volt gazdasági ismétlő iskolává tenni az ismétlő-iskolát, melynek elmében valóban fölösleges az ismétlő szó, mert az nem ismétel, hanem gazdasági ismereteket tanít, olyasmit, amit a népiskolában nem is tanult a tanítvány. A továbbképzés céljából a városokban nagy szükség volna rövid tartamú tanfolyamokra, melyek nem a tárgyak egy összeválogatott rendszerét tanítják, hanem csak egy-egy tárgyat, sőt egy-egy tárgynak egy részét. Ezeknek az volna a feladatuk, hogy azt nyújtsák az ipaegész világon ezeket a szegény holttesteket, a helyett, hogy hagyták volna őket nyugodni, pihenni. Ez igazán barbarizmus. Konstantinápolyban a múzeumban láttam egy márványsarko- fágot. Egy egyptomi királyé volt. Jellemző az emberekre, hogy hieroglifákkal az volt reá vésve: „Hagyjatok békén a siromat, nincs benne kincs.“ Hiába való volt ez a felírás, a „kegyeletes“ utódok kinyitották a márványtömböt és a benne levő holttestet megbolygatták, kiemelték és a többi kiállítási tárgy közé tették. Miért nem zúdul fel ez ellen a vallásos érzés ? Athénben, Göröghon fővárosában undorodva láttam, hogy hogyan bánnak a tetemekkel. Kint voltam a temetőben. A közepén van egy kápolna, amelynek közepén egy nagy nyílás van, amely csordultig tele van emberi csontokkal, sőt az egész kápolna padozata tele volt szerte heverő emberi csontokkal. Azoknak a csontjait ugyanis, akiknek a sir helye már nem volt megváltva, kiásták a sírjukból és bedobálták a kápolnában levő nagy üregbe. Akiknek a hozzátartozói még tudtak pár drachmát fizetni, azok azt privilégiumot kapják, hogy a kedves csontokat beteszik egy kis fekete ládikába, — olyanokba, mint a mi katonáink utazó kofferje, — ezeket, a fekete ládikákat azután a kápolna falai mellett köröskörül egymásra hányják. A temető őr, aki ezt a kegyeletes dolgot mutogatta, megkínált, hogy viszek-e magammal egy emberi koponyát ? (Jó lesz talán hamutartónak — gondolta?) Kérdem nem helyesebb-e akkor, ha az ember elégetteti csontjait,"— még megtörténhetik, hogy holmi állati csontokkal a spodium gyárba küldik ? ! Bámulatba ejtő a törököknek a kegyelete. A „hitetlen“ török azt tartja, hogy mindenkinek joga van annyihoz az anya- földből, mint amennyin a holtteste megfér; ép ezért nem is engedik a halottaik nyugalmát megzavarni. Konstantinápolyban óriási temetők vannak. Egyiken csaknem egy óráig mentem keresztül kocsin. A síremlékeik is igen megha- tóak. Boldogult Thaly Kálmán maga beszélte nekem, hogy mily roppant nehézségekbe került, mig a török szultán megengedte II. Rákóczi Ferenc hamvainak exhumálását és elszállítását. Igen, ha mindenütt ilyen szent volna a halottak kultusza, ha mindenütt azt a felfogást val- lanák, hogy nem szabad az elköltözöttnek örök nyugalmát zavarni, akkor még helyes volna a halottégetés ellen síkra szálni, de ameddig az a szokás dívik, különösen a fejlődő városokban, hogy a holttesteket, — ha bizonyos idő múltán nem újítják meg a sírhelyek megváltási árát — kidobálják, addig vallásos szempontból nem lehet a halottégetés ellen szót emelni. Különben már az ó-korban is reátalálunk a halottégetés nyomaira. A görögök és rómaiak is sokszor elégették a halottaikat és hogy nem vált általánossá, az csak azért volt, mivel nem rendelkeztek mindenhol a kívánt faanyaggal. A középkorban is tért nyert a halottégetés. Nagy Frigyes szinte hive volt az elhamvasztásnak. Grimm, a hires tudós 1849-ben a berlini akadémiában felolvasó ciklust rendezett, hogy híveket szerezzen a halottégetésnek. Az újabb korban a társadalom legintelligensebb elemei, orvosok, jogászok, technikusok nagy része a halottégetés mellett nyilatkozott. 1878-ban a wieni világkiállításon mutatták be az első krematórium-mintát. 1876-ban égették el az első holttestet Milánóban. Ma már a nyugati államok legtöbbjében van krematórium. Némely jogásznak azon ellenvetése sem áll meg, hogy a halotthamvasztás következtében elesik a büntető igazságszolgáltatás attól, hogy a bünnyo- mozás érdekében az esetleges exhumálást teljesíthesse, ha elejét vesszük azzal, hogy a holttestet az elhamvasztás előtt alaposan megvizsgálják. Különben az exhumálás csak ritka esetben fordul elő. A milánói temető egyike a világ legszebb temetőinek. Ott gyönyörű alkotásokat láthatunk. Akár heteken át folytathatjuk tanulmányozásunkat. A temető közepe a római katholikusoké, balra feküsznek a protestánsok és jobbra a zsidók. A temető végén van a krematórium, egy csinos kis palota, melynek oldalfalai képezik egyúttal a temetőt is. Itt vannak elhelyezve a földmaradványok. Bizony a kegyeletet nem sérti a halottégetés. S utóvégre porból leszünk és a láng is csak porrá éget. Dr, Vuthovich Ö. :: Modern ruhafestés :: IJ T\ I TÍ I r n Q TÄ ■ : : tallérok gőzmosása :• bámily divatszinre :: M J I A J L l\ i M L tükörfénynyel, hófehérre. Hagykároly, Széchenyi-U 43. SZ. (A róm. kath. elemi fiúiskola mellett.)
