Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-09 / 41. szám
XXIX. évfolyam. Nagykároly, 1912. október 9. 41. szám. NAGYKÁROUT ÉS VIDÉKE Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre .................................8-— Fé l évre......................................4'— Negyedévre.........................2-— Eg yes szám.........................—-20 Ta nítóknak egész évre . . 6’— kor. Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76. » V V) Felelős szerkesztő: Fömunkatárs : Rédei Károly. ifj. Somossy Miklós. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 üli. Kéziratok nem adatnak vissza. Városok kulturális programmja. Mindenütt, ahol a közművelődés magasabb fejlődést mutat, egyúttal a városi élet óriási fellendülését látjuk. A városi élet maga hosszú, kulturális fejlődés eredménye. A város anyagi és szellemi tekintetben mindig középpontja a környező vidéknek, amely állandó összeköttetésben all a maga forgalmi utjai segítségével a környező falvak és községek lakosságával. A falu és vidék ellátja a városok lakosságát mindazzal, amit a természet nyújt, a város viszont ellátja a környező vidéket mindazzal, amit az emberi művelődés produkál: iparcikkekkel és szellemi termékekkel. A íalu adja a nyers anyagot, a város dolgozza azt fel, a mai kulturális viszonyoknak megfelelően. S minthogy a környező vidék a városba vonul, hogy ott beszerezze a szükséges iparcikkeket, éppúgy várja a vidék a várostól a maga szellemi szükségleteinek kielégítését is. Midőn tehát a városok művelődési igényeinek kielégítéséről van szó, nemcsak a városi lakosság fokozottabb szellemi szükségleteire | kell gondolnunk, hanem arra is, hogy minden város egyúttal kulturális hivatást teljesít egy egész környezetre nézve s minél nagyobb a város, minél magasabb közműveltsége van, annál szélesebb körre terjed ki a hatása. Ha arra gondolunk, hogy a városnak nemcsak a maga polgárai számára kell a szükséges művelődési eszközökről gondoskodnia, hanem egyúttal, fölismerve a maga kulturális hivatását az őt környező vidékkel^ szemben, ezt a hatást ki kell terjesztenie az egész környékre is, világos lesz előttünk, hogy a városnak egyrészt fokozottabb, másrészt más természetű művelődési igényei lesznek, mint a falvaknak. Igaz, hogy nálunk a kulturális igények kielégítésére nagyon keveset gondolnak s csak újabb időben kezd mind öntudatosabban jelentkezni az a gondolat, hogy a szellemi szükségletek kielégítése éppoly fontos nemzeti érdek, mint a gazdasági téren való megerősödés. Sőt mindegyre világosabbá válik e kettőnek szoros kapcsolata s egymásra való kölcsönös hatasa. Melyek volnának tehát a városok kulturális követelményei? Ez a kérdés foglalkoztatja újabban mindazokat, akik a nemzetnek a műveltségben való haladását komolyan szivükön viselik. A városok kulturális munkája számára pro- grammot kellene megállapítani, hogy ez a munkásság lehetőleg tervszerűen intéz- tessék. Ha végig tekintünk közművelődésünk széles mezején, még annyi tennivalót látunk, hogy nem járna nehézséggel a kivánalmaknak egész sorozatát felsorolnunk. . A szükségletek közül csak néhányat sorolunk itt fel, csupán azért, hogy e programin megállapításához hozzájáruljunk. A városok szempontjából természetesen elsősorban az volna fontos, hogy megállapítsuk, mely intézmények azok, amelyekre a városoknak szükségük van, hogy kulturális hivatásukat betölthessék? Hogyan kellene szervezni ezeket az intézményeket s minő módon lehetne biztosítani azok helyes vezetését, a társadalom s illetőleg a polgárság befolyását erre a vezetésre ? Természetes, hogy a városok közművelődési intézményeit be kell állítani az ország kulturális szervezetébe. S itt mindjárt meg kell állapítanunk, hogy egész közoktatásunk egy nagy szervi hibában szenved. Ez az eredendő hiba az, hogy közoktatásunk egyes intézményei TÁRCZA. A Krematóriumokról. Napirenden van a krematórium létesítésének a kérdése. Félreértések elkerülése végett sietünk kijelenteni, hogy a legtávolabbról sincs talán szó a kötelező halotthamvasztás behozataláról, — ezt senki sem akarja propagálni, — hanem krematóriumok létesítéséről, amelyekben valaki, ha végrendeletileg úgy intézkedik, elégettetheti a porhüvelyét. Mindenkinek tisztelem a vallási meggyőződését, ezt részemről senki által sem engednénk megsérteni, sőt mindig vallottam és vallom azon nézetet, hogy a népben erkölcsi kötesség a vallásosságosságot fenntartani, éleszteni és fokozni, azonban a krematóriumnak a létesítését nem találom a vallási dogmákba ütközőnek, azért valakit, mivel a halotthamvasztás hive, nem szabad és nem lehet talán vallástalannak tartani. Azt mondják, hogy a halottégetés ellenkezik a pietással, a halottak kultuszával, megszűnik az elköltözőnek iránt való kegyelet, az embereket materialistikus nézetekre birják és hogy maga a halottegetés rettenetes és elborzasztó cselekedet.* Szerény véleményem szerint a halotthamvasztás nem sérti a kegyeletet. Sziveinkben szent áhítattal őrizhetjük meg elköltözött kedveseink avagy nagyjaink emlékét, csaknem ép úgy, mint most, a * A Vatikán nem hamvaszt és nem is fog hamvasztani. XIII. Leo, aki minden idők egyik legzseniálisabb és legelőkelőbb intelligenciájú egyházfejedelme volt a pápai trónnak, egy alkalommal meghallgatta a nagy angol orvos Lord Lister fejtegetéseit a hamvasztás előnyeiről, azután leintett a kezével és mosolyogva igy szólt: „Mint ember szívesen elismerem, hogy önnek igaza van, mint j pápa sohasem hagyhatom jóvá, amit e pillanatban mint j ember mondtam “ Ezzel a szellemes válaszszal a dolog el volt intézve. XIII. Leo „mint ember“ azután is érdeklődött a kérdés iránt. Flammarionnal, a népszerű francia csillagászszal, több Ízben elbeszélgetett a hamvasztás előnyeiről és hátrányairól és maga is jóízűen nevetett j Flammarion vidám élcességén, melylyel a kiváló csilla- j gász a hamvasztás kérdését és az egyház álláspontját egymással szembe állította. Flammarion ceruzával a kezében ostromolta a föltámadásról szóló gyönyörű keresztény bitet, mely az emberiségnek világteremtése óta legszebb és legpoétikusabb alkotása. midőn kimegyünk a temetőkben nyugvó hantjaikhoz. Az a külömbség, hogy a halottégetésnél rövidke óra alatt, az eltemetésnél pedig hosszú, gyakran évekig eltartó elernyedés és természetes processzus után válnak a holttestek hamuvá és porrá. Azután ez a lassú feloszlás milyen iszonyatos. A férgek táplálékává válik a büszke emberi test, a teremtés koronája. Aki csak egyszer is látott exhumálást, igazat fog ebben adni. Az undorító hernyóktól és kukacoktól még a legkitűnőbb bebalzsamo- zás sem óvja meg a testeket. Azután a bebal- zsamozás! Ezt a régi egyptomiak kitünően értették, úgy hogy az általuk konzervált holttestek még mai nap is, sok ezer év után csaknem épen maradtak. De ez sem valami kegyeletes. Hisz a múzeumokban ezeket a múmiákat, mint valami egyéb néznivalókat mutogatják. Azok a: régi egyptomi királyok és előkelőségek pedig mégsem akarták talán azt, hogy ők évezredek múlva kiállítási tárgyak legyenek. Szerteszéjjel a világon vannak a múzeumokban ilyen múmiák, a londoni Brittisch múzeumban magában sok százat láttam. Szerte-széjjel hordták az ubletzky Kálmán. divatáruháza Nagykároly, Deák-tér 18. sz.
