Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-24 / 30. szám
'3 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE és útfélen, mindenképpen és minden módon hangoztasd kiválóságod a becsület terén és mezején. S hogy célt érj: — csak ostorozd bátran a mások hibáit, gyengéit, botlásait, jó magad pedig dicsőítsd, magasztald akár az égig. Az a gondolkozni tudó és szerető ember azonban, a ki a dolgok mélyére behat és belát, tudja s fájó szívvel látja, hogy a becsületnek ilyetén értelmezése és mutogatása valójában nem egyébb csúnya kép mutatásnál, amelytől undorral s megvetéssel fordul ei, mert hiányával van a becsület annak az igazi erkölcsi' tartalomnak, „amely minden szépnek, jónak és nemesnek egyedüli kutforrása.“ Van tehát még egy fajta becsület s való-, jában nincs is és nem is lehet más s ez — az igazi becsület, mely nincs koroknak, időknek s az emberek változó szeszélyének és gondolkozásmódjának alávetve. Évezredek óta változatlan és változatlan is lesz évezredekig, örökké. Az igazi becsület tehát azon a meggyőződésen alapuló benső tisztelet, melyben valaki igaz érdeménél fogva méltán részesül. Valódi becsületet csak valóban becsületes élet szül és tart meg. „Az igazi becsület a lélek tisztasága, az erkölcsi törvények követése s a kötelességek hűséges teljesítésében nyilatkozik; meg. Minden, ami ezzel ellenkezik : legfeljebb talmi beesület, becsapása a világnak, ámítása önmagunknak s kijátszása azoknak az örök igazságoknak, melyeken a világrend alapszik.“ Tanintézeteink működése az 1911—12-ik iskolai évben. — Az idei értesítők alapján. — Előttem fekszenek a Nagykároly városában létező tanintézetek értesítői, számszerint 7. Hat felekezet — a kisebbségben levő hat felekezet — nem ad ki elemi népiskolájáról értesítőt. Valószínűleg ezen egyházak szerény — vagy igazán szólva — szegény anyagi viszonyai nem engedik meg, hogy évenként nyomtatott értesítőt adjanak ki iskoláikról. De nem ad ki értesítőt, a városi önálló gazdasági ismétlő iskola sem, amely pedig megtehetné amely iránt — örömmel legyen megjegyezve — általános, élénk érdeklődés nyilvánul. Ezen iskolának hírneve messze túlterjed Nagykároly város határain. Hiszen ép az idei miskolci kiállításon az iskola által rendezett tanfolyamban produkált tárgyak is méltó feltűnést keltettek s azokért az iskola a díszoklevélen kívül ezüst érmet nyert. Reméljük, hogy ezen szépen és örvendetesen fejlődő iskolánk a jövő években szintén beszámol évenkénti működéséről kiadandó értesítőiben. Minél műveltebb valamely nemzet, vagy hogy kisebb körről szóljunk, minél műveltebb egy-egy város lakossága, annál nagyobb, annál melegebb érdeklődést tanúsít tanintézetei iránt. Az iskolai kérdések ina nálunk is országszerte felszínen vannak. (A főgimnáziumok szervezete s tanrendje megváltoztatásának, az érettségi vizsga ettörlésének, a polgári iskolák 7 osztályúvá fejlesztésének s gyakorlatiasabb irányúvá tételének kérdése stb.) Hozzászól ehhez mindenki, szakértő ép úgy, mint a nem szakértő. S különösen az utóbbi (természetesen) éles hangon is kész kritikát gyakorolni az iskolák felett s kivált, ha gyermeke sem az iskolában, sem az életben nem boldogul, okolja részint az iskolák tanulmányi rendjét és szervezetét. részint a tanerőket. Nem jó, nem megfelelő a mostani szervezet s órabeosztás, amelynek keretében — az egyik fél szerint — túlontúl szabadelvűén tanítja a tanár, az arra még nem eléggé érett ifjúságot, — a másik fél szerint meg éppen nem szabadelvű a tanítás, a régi, ósdi rendszerhez s tanmódhoz tulkonzervativ módon alkalmazkodik. E foutos kérdések helyes és bölcs mérlegelésénél s pártatlan elbírálásánál is — azt hisszük — az arany középuton van az igazság. A tanárság éppenséggel nem kerékkötője a haladásnak, dehogy is fél s idegénkedik a józan ész diktálta s az uj, modern kulturviszonyoknak megfelelő változtatásoktól, de — nagyon természetesen — félti az iskolát s annak jövőjét az ide-oda kapkodó — esetleg nagy veszélyeket előidézhető — kísérletezésektől s a túlzott radikalizmustól. És valljuk csak meg őszintén, — ha valamely téren, — úgy itt indokolt az aggáiyoskodás, mert nem egyesek, nem néhá- nyak, hanem egy egész nemzedék lelki életének kialakulásáról van szó. Bár elismerjük, hogy a mint ember nincs tökéletes, úgy természetesen az intézmények sem lehetnek hiba nélküliek, hiszen azok is emberi alkotások. De a rendszerben saz egyénben levő kisebb, apró-cseprő hibáktól eltekintve, — az ítélkező olvassa csak el figyelemmel és gonddal a tanintézetek évi értesítőit, bizonyára leszáll majd a szigorúan ítélkező gabbatáról s belátja, hogy a tanári és tanítói kar mennyire igazán szivén viseli a tanítás és nevelés szent ügyét, hogy oly nemzedék kerüljön ki kezei alól, a milyent vár a szülő, a társadalom és a nemzet. Tanári és tanítói karunk általában — e tényt örömmel jegyezzük fel, bár köztudomású — úgy ügybuzgóság, mint tudományos és társadalmi műveltség tekintetében bátran kiállja a versenyt a „müveit nyugat“ tantestületével és teljes elismerés illeti őket a nagy társadalom magasabb szellemi osztálya emelése és erkölcsi nemesítése körül teljesített fontos hivatásukért is. A tanárok és tanítók vállain nyugszik ma ugyanis a kulturális munka java része. Tanáraink és tanítóink jó részének működése — kivált a vidéken — nem csupán az iskolai munkára szorítkozik, hanem igen élénk és tevékeny részt vesznek a társadalmi, irodalmi, művészi és egyházi mozgalmakban is. Készséggel elfogadhatjuk tehát egy kiváló tudósunk azon meggyőződésszülte mondását, hogy: „az állam és társadalom jóval többet kap a tanároktól, mint a mennyit nekik cserébe ad.“ Ezen általános megjegyzések után áttérünk az előttünk fekvő értesítők bár rövid, de hű ismertetésére. (Folyt, köv.) TTOit szól hozzá? (ifj.) Egypár apró társadalom-történeti gondolat: Miben áll a társadalomban érvényesülő vagy legalább érvényesülni akaró ember igazi boldogsága? Olyan kérdés, melyre már százak adtak ezer feleletet, keresvén azt az ember képességének teljes kifejtésétől, tehát az abszolút tevékenységtől, a Nirvánába való merülésig, tehát az abszolút tétlenségig mindenben. Két bádog pohár van mindenkinél: az egyik pohárba a saját kávéjukat öntetik, a másikba pedig az öreg katonákét. Nem valami finom az a kávé. Ezt senkise higyje. Olyan közönséges langyos lőre, cukor nélkül, de annál több aljjal. Az öreg katona lassan szürcsölgeti a fekete lőrét, mialatt a fiatal megtölti a pipáját. Gyufát is ad neki, Mert ez szintén kötelessége. Gyufával mindig a regruták látják el az öregebbeket. Mikor reggelizett is, pipázott is csak akkor kel ki az ágyból az öreg katona. Ruhája, bak- kaucsa tiszta már: kikefélték már a fiatalok. Csak öltöködnie kell, de ez is nagy dolog neki. Szidja is a fiatalokat, hogy ezt is miért nem végzik el helyette. így történik ez minden reggel. Az öreg katona legkésőbb kel fel. Minden este pedig úgy történik, hogy legkorábban fekszik le. Nem alszik, csak lustálkodik, s azon töri a pihent eszét, hogyan bosszantsa a fiatalokat. Gondos vizsgálat után felfedezi, hogy a regruta hosszuszáru pipából füstöl. Erre nyomban kieszeli, hogy nincs hozzá jussa a regrutának. Elveszi tőle a hossszu pipaszárat, levág belőle egy fél ujjnyit, s ezt a kis darabot visz- Bzaadja neki. — Csak ilyen futja neked öcsém 1 Majd ha öreg katona leszel, akkor pipálhatsz hosszuszáru pipából, addig azonban nem. A regruta szótfogad. Nem mer ellentmondani „jó apjának“, mert igy tiszteli az öreg katonát. Lefekvéskor pedig azt veszi észre, hogy a regruta előbb az ágy szélére ül, s úgy bújik [ kényelmesen az ágyba, akár csak a vicispán.1 Ehhez nincs jussa neki. Minden regrutának kommandóra, egyszerre kell az ágyba ugrania. A szakaszvezető ur parancsára mindenki megáll a maga ágya mellett s lesi a kommandót. A szakaszvezető ur harsányan kiált: — Ágyba! Erre valamennyi regruta egy ugrással benn terem az ágyban. Ha azonban az egyik, vagy másik megkésik, elölről kezdik az ugrást s ugrálnak kommandóra mindaddig, rnig a szakaszvezető ur nincs megelégedve. Mikor valahára mégis ágyban maradhatnak, azt hiszik, véget ért végre mégis a keserves napi fáradalom s pihenőre hajthatják fejüket. Dehogy is hajthatják, Előbb még másfél órát tanulniok kell. Azt j kell megtanulniok, hogy hívják az altiszt urakat, a tiszthelyettes, a hadnagy, a főhadnagy, kapitány, őrnagy, alezredes, ezredes, brigadé- ros, hadoszlályparancsnok, s a közös hadügyminiszter urat. Sohase hallottak ennyi, s ilyen bolond nevet egy csomóban. Hogy tanulnak meg ennyi rengeteg nevet, mikor javarészt kimondani sem tudják ? Ha ítéletnapig tanulják, kimondani akkor sem tudják. De azért mégis megtanulják. Az igaz, hogy úgy kiforgatják, hogy ha az illető nagy tábornok ur hallaná nem ismerne rá a maga nevére. Ez azonban nem baj. Az a fő, hogy a nevet megtanulják. A század főhadnagyát Lehrenfelder Ven- vendelnek hívják. No fanyelvü regruga, hogy mondod ki ezt a széphangzásu német nevet? Ezt ugyan ki nem mondod, inkább kétfelé törik a nyelved. És nem tört kétfelé a nyelve, pedig ki mondotta. Az igaz, hogy nem Lehrenfelder Vendelnek, hanem Kend el fend el Vendelnek, így hívta az egész század, s a jó fiuk most is csodálkoznak rajta, hogy a főhadnagy ur egy szót sem tud magyarul, pedig oly jó magyar hangzású neve van. Mikor ennek az oktatásnak is vége van, csak akkor csukhatja le szemét álomra a regruta. De még akkor se. Nem mehet el csak úgy minden szó nélkül az álmok birodalmába. Ha otthon meg nem tanították tisztességre megtanítják itt, hogy utolsó szava is az öregekhez legyen. Hangos szóval igy kíván nekik jóéjszakát: — Jó éjszakát kívánok az öreg vitézeknek. — Adjon Isten fiaim ! mondják rá álmosan az öreg legények. Néhány perc alatt elnyomja valamennyit az üdítő álom. Elcsendesedik a legénységi szoba, csak később hallatszik ki valami különös zaj: az alvók ezerféle Hortyogása. Csak egy vén gézengúz nem tud aludni. Ébren tartja valami gonosz tréfa. Nagy óvatosan felkel az ágyból s lábujjhegyen elindul a regruták ágyai felé. Nesztelenül, zajtalanul jár, mintha valamit lopni akarna. A sötétben előkeresi a regruták kék nadrágjait. Nem valami nehéz dolog mogtalálni, széITtodern tartós • |J "Ä I T TI i r n D 'R I ‘ ^-e9sze^^ ruhatisztitás plisérozás és gouvlérozás if H J I A J L i\ KML Vegyileg száraz utón! Hagykároly, Széchenyi-U. 43. SZ. (A róm. kath. elemi fiúiskola mellett.)
