Nagykároly és Vidéke, 1911 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-21 / 51. szám
2 csonynak tisztult lélekkel és gyermeki szívvel. Köszöntsük egymást azzal a melegséggel, amelyet mi is elvárunk másoktól és egyesüljünk abban a szent hitben, amelyben Krisztus egyesitett bennünket. És ekkor lesz igazán boldog, megelégedett Karácsonyunk, mert akkor megtaláljuk önmagunkat, a minden földi salaktól ment, tisztult embert, akinek legfőbb java: a szeretet! Kritikai szempontok Gaal József méltatásához. Költők irodalmi működését igazságosan csak akkor értékelhetjük, ha ítéletünket koruk irodalmi, politikai és társadalmi viszonyainak figyelembevételével alkotjuk meg. Azon Íróink, akik nemzeti nyelvünk újjászületése idejében nem latin vagy német, hanem nyelvünk fejlesztése céljából magyarul adták ki müveiket, már pusztán azon körülmény által is, hogy e nemes cél elérésében részük van: olyan érdemeket szereztek, amelyeket müveiknek esetleges belső gyengeségei le nem ronthatnak. Azon íróink érdemeit sem tagadhatjuk le, akik a cenzúra zsarnokoskodása idejében is nemzeti érzéssel és szellemmel telitették különben talán ke- vésbbé értékes müveiket' csak azért, hogy fölriasszák a nemzetet abból a vészes álmából, mely önállóságát veszélyeztette. S ki vitathatna el az érdemet azoktól, akik — ha müveik a mai mértéken talán alul is vannak — mégis hozzájárultak azon fagyasztó közöny eloszlatásához, amely a társadalom egyes rétegei részéről oly bénítóan és lankaszlóan hatott Íróinkra s közvetve irodalmunk fejlődésére. Nagy méltánytalanság volna tehát, ha a múlt század első felében feltűnt Írókat, köztük Gaal Józsefet is. a korviszonyokat figyelmen kívül hagyva, tisztán a mai raffináltabb, de mindenesetre kevésbbé puritán izlés mértékével mérnök. A hivatásos irodalomtörténet ezt nem is teszi. Azok kör -ben ellenben, akik a szépirodalom feladatát csupán csak abban látják, hogy szórakoztasson, ezen igazságtalan megítélés úgyszólván általános nemcsak Gaal- lal, de korának más Íróval szemben is. Csak olyan irót értékelnek és ismernek el, aki ízlésük szerint ir. Gaalt mar nem tudjak élvezni, mert „ósdi“, „nem izgat“, szóval azért, mert nem felel meg Ízlésüknek. De nem lehet-e ez az izlés romlott ? Ki kereskedik épsége mellett ? És ha ép is: nem marad-e még mindig teljeNAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE sitetlen kötelességünk Gaal javára serpenyőbe vetni azt a hatást is, melyet kora irodalmára és kortársai lelkületűre gyakorolt? Hiszen az olyan értékelés mellett, amely tisztán a jelenkor ízlését tekinti mértéknek, még azon irók érdeme is csorbul, akik remekműveket alkottak s hogy a mértéket mégis megütik, azt hsak annak köszönhetik, hogy Ízlésük még mindig finomabb, nemesebb és előkelőbb a mienknél, ha századokkal éltek is előttünk. Gaal József nem alkotott halhatatlan remekműveket. Müveinek belső értéke nem akkora, mint azon modern Íróké, kiknek az irodalom- történet valaha annyi helyet fog szentelni, mint neki. Novelláit nem Herczeg Ferenc irta s költeményei nem születtek Szabolcska lantján. Az ő költői erre nem bugyogott oly bőven, j mint ezeké. De nem szabad elfelejtenünk azt I sem, hogy Gaal nem a huszadik században i irt. Az ő kora óta érzésvilágunk uj elemekkel | gyarapodott és ezért tagozódottabb ; ismerete- j ink, ha nem is alaposabbak mindig, tagadha- J tatlanul szélesebb körűek s igy több költői j tárggyal és motívummal szolgálhatnak; nyel-j vünk uj szókkal, kifejezésekkel, fordulatokkal és hasonlatokkal gazdagodott s ezért színesebb, hajlékonyabb, a leírásra, a hangulat- és hely- zetfestésre alkalmasabb. így természetes, hogy hogy jelenkori Íróink, kik előtt mindezeken kívül tökéletesebb minták is állanak, a régiekénél nem nagyobb tehetséggel is könyebben alkothatnak Ízlésünknek megfelelőbbet — tálán tényleg is jobbat, mint elődeik. De kinek érdeme ez ? Kizárólag a modern Íróké ? Nem ! Ok annak az anyagnak, amelyből müveiket felépitik, csak csekély részét alkották maguk, nagyrészét azoktól az Íróktól kapták örökségbe, akiket ma már hálátlanul „ósdiak“-nak, „kopottak“ -nak es „nem érdekes“-eknek találunk. Pedig ép ezek hordták össze hosszú évtizedek alatt darabonkint azt a kincset, amelyet korunk írói mindig felhasználnak, de nem mindig gya- rapitanak. Gaalnak e nemzeti kincs összegyűjtése körül jelentős érdemei vannak. Ő — hogy képlete- ! sen folytassam —- a kincskeresőket uj érre vezette rá. Ifjúkorában a költészet egyedül méltó tárgya a Kazinczy által pártfogolt „általános emberi“. Százada első negyedének költői a hiv szerető éldegeléseit, a megcsalatott ked- j vés keserveit, a hivseges barátságot es setét gyülölséget, a zordon Boreast és enyhe Zephyrt s hasonló dolgokat énekelnek meg. Segítségért a görögök múzsáihoz fordulnak, hasonlatokat a j római mythologiából merítenek, érzelmeket pedig igen gyakran a németektől kölcsönöznek. Beteges, nyögdicsólö, önkinzó és limonádéizü j érzelmek ezek, amelyeket a tüzes borhoz szó- ; kott magyar nem igen kedvel. Legtöbbnek nyelvezete erőltetett, mesterkélt, teli stereotyp ki- ! fejezésekkel s akárhányszor kiérzik, hogy egyikmásik soruk csak egy-egy „báj“-osan hangzó szónak köszöni létét. Mindez klasszikus formába szorítva és a németektől átvett romanticizmus izével telítve. Ez a költészet csak nyelvben magyar, de minden izében még nem. Vörös- marv a „Zalán futásáéval közelebb hozza a magyarsághoz azzal, hogy a költészetbe beleviszi a nemzeti eszményt. Közös ideálokat állít elénk és hősöket magasztal, kik mindnyájunkéi, hogy a nemzeti együttérzést növelje. — Hatása alatt a tartalom magyar ízben nyer. Mivel azonban a gondolatok mélyenjárók, a forma többnyire klasszikus, a nyelv pedig tömörségével gyakran a fönségesség ködébe burkolódzik: a költészet még mindig nehány kiváltságos szellem kincse. É ponton a megindult fejlődés nem állhatott meg. A nemzeti eszmény énekesei uj költői nemzedéket neveltek, amely a költészet nevelő hatását a nemzet szélesebb rétegeivel is éreztetni kívánta s ezért tárgyban, érzésben és nyelvben a magyar népies irányhoz közeledtek. Gaal József ezen irány első úttörői közé tartozik. Nemcsak az általános emberit és a nemzeti eszményt, hanem a magyar Alföld békét lehelő nyugodságát, gyönyörűséget keltő szépségeit, szabadságerzést nevelő végtelenségét és honszerelmet mélyítő gazdaságát is megénekelte magyar szívvel, egyszerű keresetlen magyar nyelven. „A Peleskei nótáriusában nemcsak koturnusban ja ró hősök, hanem á nép* romantikájához tartozó betyárok és boszorkány is szerepelnek. E népszerű hősöket nem moz-: gatják világrengető erzelmek, hanem olyanok* amelyek a nép szivét is gyakran megdobogtatják. Szereplői nem szavalnak előkelő, klasszikusan tömör nyelven, hanem a nép ajkáról' is gyakran elhangzó egyszerű szólamokban,. E jelentéktelennek látszó ujitás hatásában gyökerezik Gaal legfőbb érdeme. A megénekelt1 tajak uj vonzóerőt nyernek. Vagy, kinek szivét, ne fogná el a honvágy olyau dalhatása, amely szülőföldjére emlékezteti? De ezt az édes-bus érzést nem egyedül a szülőfalura való visszaemlékezés váltja ki szivünkben; része van ebben a költészetnek is. Hányszor fog el a vágy Itália narancsligetei után Mignon dalainak olvasása közben, pedig e ligetek idegea föld díszei ! Hánszor kívánkozunk az idegén .éjszak után, mert Ossian, a gael bárd ott zengte el ködös-borongós énekeit! Viszont: azon tájak megéneklése, amelyekhez kedves emlékeink fűződnek, növeli bennünk az érdeklődést a költészet, érzelmeink kedves tolmácsolója iránt. Kedvenc dalainkat többször változtatjuk az idők folyamán, de azt a dalt, amely szülőföldünkről szól, nem ejtjük el soha. Ez mindig uj, mindig szép es megható. Gaal a magyar földet vonta be a költészet varázsával és ezzel kitűnik a filozófiának lelkes, a diákság részéről rajongásig szeretett tanára : Szilvásujfalvi Imre. Nagyon ritka eset az, hogy a filozófia profesz- szorát a diákság szeresse. Meg van ennek a maga természetes oka. A filozófia ugyanis a vidámlelkü ifjúság szemében rettentő komoly tudomány s bizony akik ennek tudós professzordoktorai, még komolyabbak, szinte olyannak képzeli el az ember őket a professzori katedrán bozontos, sürü hajokkal s összehúzott szemöldökeikkel, mint a mennydörgő fellegek urát: Jupitert a magas Olympus legtetején. „A filozófia szerfölött nehéz einésztetű eledel, ki szeretné hát a szakácsot, aki ilyen ételeket tálal föl!“ Ám itt mégis másként áll a dolog. Ujfalvira — noha a filozófia professzora volt — a kollégiumi ifjúság nemcsak hogy nem haragudott, hanem ellenkezőleg, szerette s felette nagyra- becsülte. Ennek egyszerű oka és magyarázata pedig az, hogy ő .ezt a rettenetesen komoly tudományt igen egyszerűen, érthetően, világosan adta elő. Már pedig az nem valami jó jel, ha éppen a filozófia professzora igy magyaráz. A jóravaló filozófusnak ugyanis úgy kell beszélnie, hogy senki meg ne értse, még talán ő maga sem; vagy legalább is úgy, mint ahogy a fáma beszéli a filozófia atyjáról Kantról, hogy egyetlen egy tanítványa értette csak meg, de az is — félreértette. De még ez mind hagyján! Ám ö nem a régi, jóravaló, becsületes, úgynevezett „bevett“ filozófusok nyomán haladt, hanem holmi újkori bölcsészek nyomán, sőt — horribile dictu! — ezek furcsa tanításai alapján kegyetlenül megkritizálta a jámbor, öreg filozófusok bölcs tudományát. És ez a rettenetes gondolkozásmód ráragadt a nemes ifjúságra is. Mikor ezek ugyanis a dogmatikai leckékre mentek s a jó öreg Eresei professzor nagy komoly tudással és méltósággal magyarázta és erősitgetté a dogmatikai tételeket, a megmételyezett ifjúság vakmerőén közbeszólt, hogy Cartésius Renátus,*) a hires francia filozófus mindezt bizony másként tanítja. Node nem is kellett egyébb! A jó öreg rettenetes haragra gyűlt s egy dörgedelmes prédikációban hatalmas filippicát tartott az igaz tudomány érdekében, szigorúan lelkére kötvén az ifjúságnak a hamis tudománytól való óva kodást. Annyira bántotta ez az incidens, hogy elsápadt, mint a hold, összekapkodta írásait, hóna alá csapta, letántorgott a katedráról s először az ablakon akart kimenni, azután meg nekiment a nagy almáriumnak, kinyitotta annak nehéz ajtaját s csak akkor tért magához s talált ki nagynehezen az igazi ajtón. Haza ment, kilelte a hideg, elöntötte az epe s teljes két álló hónapig nyómta az ágyat. S mi történt ezalatt a kollégiumban ? Elgondolni is rettenetes! A tanárikar megbízta a dogmatika tanításával Ujfalvit. Vége, vége mindennek! Hiszen ez a hóbortos Ujfalvi le* Bár az idő sehogysem egyez Descartes Duperton René (latinosán : Cartésius Renátus) működésének s könyvei megjelenésének idejével, — miután Ujfalvi egyik életrajzírója Cartésiust említi — én is Őt említem, mivel a keretbe ő s az ő filosófiájának merész szelleme illik legjobban. ront most mindent azzal a hitehagyott Carté" siussal! Ilyen szemüvegen át nézve a dolgot, az aggságoskodó sejtés valóra is vált. Mikor a jó öreg professzor két hónap múlva újra megjelent a kollégium épületében, hogy tovább folytassa dogmatikai előadásait, már- a tanterem ajtaján kívül megérezte Cartésius filozófiájának szagát, vagyis meghallotta a folyósón, hogyan vitatkoznak, disputáinak az ifjak harsány hangon a dogmatikai tételekről Cartésius értelmében és szellemében. Bizonyára közel a végítélet! Hiszen meg- vagyon írva, hogy annak közeledtekor ,,sok hamis próféták“ támadnak. íme itt van ni egy jó csomó, egy egész kis sereg abból a fajtából. így elmélkedett az öreg ur s be sem nyitott a tanterembe. Tökéletesen elég, amit kívül hallott. Belül nem is kívánja látni. Sodorna és Gomorra az, hátha épp most bocsát arra az Ur kénköves tüzes esőt, hogy a mélységbe sü- lyessze! Ment, sietett a föpásztorhoz, főtisztelendő Hodászi Lukács uramhoz, kinek könyezve panaszolta el a kollégiumban történt szomorú dolgokat, bevádolván az eretnek Ujfalvit ama istentelen Cartésiussal együtt. S végül kijelentette, hogy vagy ő, vagy Ujfalvi, de egyiküknek távoznia kell a kollégium falai közül. A püspök ur — aki különben egyike volt zsarnoki természete dacára a legkiválóbb főpásztoroknak — egy-kettőre összehívta a kollégium tudós tanári karát s a gyűlésen — miután kárhoztatta a Cartésius filozófiáját s elitélte az Ő szellemében magyarázó Ujfalvi tanítását — igy fejezte be beszédét:
