Nagykároly és Vidéke, 1911 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-21 / 51. szám

NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ

egyfelől uj, titokzatos szálakkal fűzte hozzá lakóit, másfelől pedig érdeklődést és szeretetet támasztott a népben azon művészet iránt, amely az ő < ízelmeit is tolmácsolja < s földjéről annyi szépet és jót tud mondani.

Gaal azzal, hogy a költészet eddigi előkelő tárgy körebe olyanokat is iktatóit, amelyek a nép világához közelebb állanak, a költészetet tartalmilag népiesitette s nevelő hatását szélesebb körökre is kiterjesztette, Müveinek, különösen „A Peleskei nótáriusának óriási sikere polgárjogot szereztek a költészetben a népies elemnek, amellyel megillette Petőfit s amely később Arany és Jókai müveiben oly nagy szerepet játszik.

Az uj irány a régieknél nem talált elismerésre. Toldy, ki valami ünnepies szellemnyilat-1 kozatnak tartotta, a költészetet, ennek általános emberi és eszményi fénséget látta veszélyben s ezért nemi idegenkedéssel nézte azt „a retrograd irányt“. De a mozgalmat nem állíthatta meg: Petőfi lángelméje diadalra segítette. A nepies elem egyre nagyobb tért hódított, nemcsak a költői tárgy és érzelem, hanem a nyelv tekintetében is s ezzel rámutattak a nyelv gazdagításának legbővebben bégyogó forrására : a népnyelvre. Az eredmény az volt, hogy azon erekből, melyeknek egyik leggazda- I gabbjára Gaal mutatott rá, késó utódok fölhal-1 mozták azt az anyagot, melyből a jelenkor irói [ is építenek.

Ebben van Gaal legfőbb érdeme s erről nem szabad megfeledkeznünk, ha igazságosan akarjuk értékelni. Müvei: „A Peleskei nótáriusát kivéve, a közönség előtt ma már teljesen ismeretlenek. Mivel azonban ez a müve sem oly tökéletes, mint a jobbak közé tartozó modern színmüvek, a mai olvasó nagyon is hajlandó Gaal érdemeit lekicsinyelni. Ezen igazságtalan megítélés az eka annak, hogy oly nehéz (elkölteni az érdeklődést költőnk emléke iránt még azok közt is, kik magukénak vallhatják.

G.

A harmadik parancsolat.

Irta: Ifj. Somossy Miklós.

Gyerekkoromban, régen volt, higyjék el, szépen kérem higyjék el, hogy régen volt, a karácsonyi ünnepeket az karakterizálta, hogy olyankor a túlságos mértékben élvezett édes nyalánkságok következtében mindig el rontottam a gyomromat. Világosan emlékszem, hogy egy karácsony alkalmával határozottan kedvemet szegte, hogy nem sikerült ennyire jutnom ; kifogástalan egészségi állapottal értem meg az újévet is. Bántott, megzavart, fölháboritott ez a körülmény, mert megzavarta gyermeki illúziómat. Nem mintha egész esztendőn át hiányom lett volna mindenféle édes nyalánkságban (füszerkereskedő volt az apám), hanem karácsonykor az volt a családi hagyomány, hogy minden szülei felügyelet nélkül, szabad ! volt kedvemre — elrontani a gyomromat.

Mikor kinőttem ebből a hátulgombolós koromból, rájöttem, hogy mióta a világ világ, minden ember es az em-sz emberiség olyan kamasz, mint én voltam. Nagy gyönyörűség az, ha az ember egyszer-egyszer ünnepi alka- lomkoi szabadon ronthatja magát. Ritka drága érzés az az illúzió, hogy a törvényszerűség vaskeze, amely szőrit, fegyelmez, lenyűgöz, néha-néha megtágul, lazább lesz, enged valamicskét. Tudom, hogy a fegyelem, mely az örök természet igája alá görnyeszt üdvösséges, hasznos és szükséges. Tudom, hogy káros és hiábavaló ellene lázadni. Mégis, mégis jólesik az a gondolat, nem gondolat csak képzelődés, hogy sikerült szabadulni alóla egy napra, egy órára, egy percre. Kába képzelődés! Mégis kívánatos, jó és megnyugtató, fölemelő és el- zsongitó.

Ér-e valamit az ösztön ellen rugódozni ? ! Er annyit, hogy jól esik maga a tény : a ru- gódozás. Az ilyen indokolatlan, haszontalan, káros, mégis kívánatos, szükséges és hasznos kitörésekre való alkalmat nyújtották a vergődő — dehogy is vergődő! csupán csak vickán- dozó — embernek azok a nagyszivü bölcsek, akik napot, időt és alkalmat statuáltak e vic- kándozásra s nevezték ezeket a szabadságos perceket külömböző események, történetek és szentek nevéről szóló: ünnepeknek.

Tudták ezt minden idők és minden égtájak vallásalapitó nagyjai s egyházat-szervező bölcsei, hogy a szabad akarat aranyával befuttatva erősebb lesz a kényszerűség törhetlen vaslánca. Tudták, hogy az embernek az élet taposómalmában olyan szüksége van a virágra, mint a kenyérre. A poézis olyan szükséglete az egyes embernek, J mint a törvény az emberi társadalomnak. [ Törvény nélkül nem állhat fenn társadalom; költészet nélkül nem élhet meg ember. A primitiv társadalom beéri a primitiv törvénynyel: ne ölj. Fejlődő társadalom meghozza a maga! ezerféle, szertelenségig differentiált törvényét: sacharinnal ne süss pogácsát. Épen ilyen nagyon, épen ilyen okvetlenül, épen ilyen nél- kiilözhetlenül szükséges az embernek a lét virága: a költészet. Hogy az ■ egyik ember aj svájci havasok fehérségében, a másik Schakes- peare szellemének magaslatán, a harmadik a Gioconda mosolyában találja-e fel, az mindegy. Egészen mindegy. A legtöbb ember — az örök gyermek! — csak abban fogja feltalálni, ha j egyszer szabadon — megronthatja a gyomrát. Amúgy istenigazában. Ez az igazi, az örökkévaló ünnep, nem a szentek, nem az egyházak ünnepe. Ez az : ember ünnepe.

Ha beszédeik és Írásaik, ha életük és cselekedeteik nem bizonyítanák, az ünnepek sta- tuálása maga hangos tanúságot kiáltana róla, micsoda tudósai az emberismeretnek, micsoda művészei az emberi életnek, mind a vallás- alapitók Mózestől Wesley-ig, Konfuciustól a mormonnok prófétáj a ig.

De nem a vallásalapitók akarata vagy egy vallás papjainak szándéka alapúja meg az ünnepeket. Az emberi természet szüksegérzete hozza létre azokat. S tartja fenn gyakran olyankor is, mikor már rég megszűnt a vallás, mely nekik jelentőséget adott. A katholikus egyház ünnepei minden égtáj alatt, minden ország határai között hozzásimultak, alkalmazkodtak az ősi pogány népünnepekre. Gyökerüket beleverték, mint őserdők éteterös, szin- pompás növénycsodái régi, korhadt élőfákba. Faustina temploma fölött szent Katalin kápolnája épül.

Rómának egy hires templomában, mely most a savoyai dinasztia királyainak temetkezési helye, láttam egy pompás zöld márványból faragott keresztelő-medencét. Az ám ! Csak az ember maradt volna boldog együgyüségben, hogy sohse hallotta volna hírét históriának, archeológiának, mely első pillantásra felvilágosit, hogy ez a sajátságos szerkezetű építőre mek pogány istenek templomainak készült s az a középső márványmedenee Tiberius császár hölgyeinek fürdőmedencéje volt.

Az épület túlélte az isteneket, a márványkád túlélte a szertartásokat. S az ünnepek ? az ünnepek túlélik a vallásokat. Hiszen már ma is nagyobb téren uralkodik az ünnep, mint maga az egyház, mely azt diktálja.

Egyetemi éveim alatt egyszer Németországban talált a karácsony. Bizony megültük azt, bizony állítottunk karácsonyfát a falak között, melyek Faustot Mefistóval hordón lovagolni látták. Voltak köztünk fölös számmal fiuk, akiknek Mózes a prófétájuk, japánok, akiknek Sintó az istenük, kínaiak, akiknek Buddha a vallásalapitójuk, jenkik, akik Dollár-istent imádják. egy-két francia, akiknek se istene, se vallása s egy pár orosz, akiknek atheizmusa, már a pozitivizmus határát súrolja. Ők pozitivisták a negatívumban. Nem tehetek róla, ha paradox a mondás, ők ilyenek. Mégis ünnepeltünk, együtt ünnepeltünk. Mért keresztények és zsidók, buddhisták, mohamedánok és atheisták mindnyájan idegenek voltunk, idegenek voltunk idegen országban. És mindnyájunknak jól esett ünnepelni, együtt ünnepelni és — elrontani a gyomrunkat.

Nem tudom én, hányán voltunk, akik arra gondoltunk, hogy 2000 évvel ezelőtt távol napkeleten született egy gyermek, aki felnővén hivatva lesz magára venni a világ terhét, akinek rövid 33 életéve végignyulik az éveknek minden esztendején, századokig, ezredekig vé„Nem elég, hogy anyaszentegyházunk folytonosan ostromoltatik, ime most még saját fiaink is ellenünk támadnak. Azért fizetjük-e őt, adván neki évenként 300 réhnes forintokat, hogy fegyverét a mi támadásunkra köszörülje? Azért küldtük-e ki nagy költségen külországi iskolákba, hogy onnan dögvészt hozzon ? Ez hálátlanság, istentelenség!“

A tanárikar természetesen helyeselte a főpásztor hatalmas beszédét.

S mit szólt ehhez Szilvásuj falvi ? Hát bizony ő ahelyett, hogy szánta-bánta volna tettét s alázattal bocsánatot kérve megtérést Ígért volna, fölemelte fejét s nyugodt méltósággal és rettenthetetlen bátorsággal igyen szólott vala: „A Cartésius filozófiája minden eddigi filozófiák között a legokosabb. Minden betűjét elfogadom, hiszem és vallom s mindvégig tántoríthatatlan hive maradok. A filozófia sohasem volt ellensége a becsületes theológiának, — sőt fáklya ez, melynek fényénél a sötétben ta- pogatódzó hit világosságra jut. Kegyelmeteknek nem volna szabad a világosságtól félni, nem volna szabad a gyertyát véka alá rejteni!“

Ez a bátor beszéd több volt a vakmerőségnél ! íme a vádlott merészeli bírálni a bölcs itélőbirákat! Kérlelhetetlenül s példásan kell megbüntetni! S meg is hozták a drákói ítéletet: Szilvásuj falvi Imre letétetik a professzor- ságról s Debrecen városából is mielőbb távozzék !

Ujfalvi kezébe vette a vándorbotot s neki «indult a nagyvilágnak. Útját csakúgy vaktában : m nagy Hortobágynak vette. Ki tudja, mióta

gázolta már izzadva-fáradva a puszta süppedő homokját, mikor csak egyszerre egy fényes, nagyúri fogat vágtat el mellette.

— Megállj, Miska! — kiált oda a kocsisnak a hintóbán ülő nagy ur. — Barátom-uram, jöjjön csak, üljön fel ide mellém!

Hát az elcsapott professzorban bizony nem volt egy garasára praktikus filozófia sem, mert a szives meghívást nem.fogadta el.

— Köszönöm, én csak igy, gyalogszerrel megyek tovább.

— Ugyan ne okoskodjék, üljön fel tüstént, ha mondom.

— De ha mondom, nem ülök fel!

— De ha mondom, felül!

— Miska, ugorj le a bakról s kapd derékon ezt az urat!

Miska szót fogadott, felnyalábolta az ex- professzort s igy szólt:

— Mit csináljak vele, nemzetes uram, földhöz vágjam ?

— Dehogy is vágjad! Ültesd le ide mellém szépen la, aztán hajts !

Ott ült a kifáradt professzor porlepte ruhában az ismeretlen nagyúr mellett.

— Ugyan hová tetszik engem vinni ? — kérdé Ujfalvi.

— Nagyváradra, barátom. Ott is leszünk nemsokára.

— Már pedig nekem éppenséggel semmi keresnivalóm sincs ott.

— Az a kérdés: mi légyen a foglalkozása ?

— Professzor voltam Debrecenben a kollégiumban, de biz onnan elcsaptak.

— Oh, gratulálok, öcsémuram, ismételten gratulálok — mondá nagy örömmel a nagyur. — Mondja csak, nem maga az a bizonyos Szilvásujfalvi, akit valami Cartésius nevű atyafi miatt megfosztottak a katedrájától?

— Én vagyok az kérem: valójában én vagyok.

— Épp most jövök Debrecenből, ott voltam papot keresni. Hallottam az egész históriát. Soh’sem keresgélek én különb pap után, ime ezennel meghívom nagyváradi papnak.

— De én nagy jó uram, a templomi katedrán sem leszek jobb, mint a professzori katedrán.

— Csak nem tanít holmi pogány vallást?

— Oh, dehogy is — egyesegyedül a keresztyén vallást.

— Akkor teljességgel rendben van a dolog s ezennel üdvözlöm, mint a nagyváradi református eklézsia uj papját.

S mire szép csendben és rendben ekként megegyeztek vala — be is értek Nagyváradra. A nagyváradi református hívek örömmel vették tudomásul, hogy Karcagi Gedeon, az ekklézsia főgondnoka és hatalmas patronusa, lelkészt hozott nekik. És a nép szerette is papját. Nagy tudományának és bölcseségének hire csakhamar elterjedt messze földön.

Éppen csak a püspöknek: Hodászi Lukács uramnak nem tetszett a dolog. Meg is irta a föesperesnek, hogy éber szemekkel kisérje figyelemmel Szilvásujfalvit, mert az nagyon veszedelmes egy ember.

És ime az esperes azt felelte a püspöknek, hogy Ujfalvi — a kiváló pap, a nagy tudós —