Nagykároly és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-17 / 11. szám

2

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE.

A vonatnál.

Azon úttesteken, ahol a fogadtatásra kivonultak megjelentek, harminczkét zászló hirdette, hogy a napnak jelentősége van. Bizony, ha ezeket a trikolórokat nem látjuk, aligha vesszük észre, hogy nem éppen közönséges vásári napról van szó, amennyiben a nép ugyancsak gyér számmal tartott ki az állomás felé. A vasútnál is körülbelül csupán 300 főnyi tömeg gyűlt össze, ami élénken jellemzi a városi polgárság hangulatát a Khuen kormány képviselője iránt. Röviden szólva, a perronon és a vasúti vágányok között megjelentek aligha voltak többen, mint amennyien egy-egy nyári vasárnap délután az állomáshoz kirándulni szoktak.

Tiz órakor berobogott a Csaba Adorjánt és kíséretét hozó szatmári személyvonat s a kilépő főispánt a város nevében Debreczeni István polgármester a következő szavakkal üdvözölte :

Örömmel üdvözlöm városunkban s kívánom, hogy a haza és a vármegye javát czélzó szándékát megvalósítsa. Isten éltesse soká!

A beszédre a főispán válaszolt. Köszönte a fogadtatást, nem, mint idegen — úgymond — jöttem a város falai közzé, régi barátság szálai fűznek e városhoz, ahol pályafutásom kezdtem. Ifjúságom emlékének felujulását érzem. Kérem önöket, tartsák meg irántam a régi szívélyes és barátságos jóindulatot a jövőre is. A magam részéről remélem, hogy a jövőben nem leszek idegen e városban.

Mérsékelt éljenzés kisérte az elhangzott beszédeket.

A helybeli nőegyletek részéről Özv. dr. Serly Gusztávné és Roóz Samuné elnökök üdvözölték a főispán nejét, akinek díszes csokrot nyújtottak át, miután a megjelentek kocsikra szálltak — 62 tagú lovasbandériummal élén, bevonultak a megyeházára. A menetet Demidor Ignácz rendőrkapitány fogata vezette, mig a főispán polgármesterünkkel a második kocsiban foglalt helyet.

A felvonulás néma csöndben és rendzavarás nélkül ment végbe.

A vármegyeházához érve, a lépcsőházban Ilosvay Aladár alispán üdvözölte a vármegye nevében rövid szavakkal a főispánt, akinek válasza után a közönség bevonult a közgyűlési terembe, amelyben már mintegy ötszáz főnyi tömeg, megyebizottsági tagok és érdeklődő polgárság volt együtt, mig a karzatot nagyob- bára hölgyközönség töltette meg.

Ilosvay alispán fél 11 órakor lépett a pódiumra s a következő beszéddel nyitotta meg az installácziós közgyűlést:

Tekintetes törvényhatósági bizottság!

Van szerencsém a bizottsági tagokat üdvözölni és a gyűlést megnyitni. Jelen gyűlésünk egyedüli tárgyát azon ügy képezi, hogy Ő Császári és Apostoli királyi Fensége Csaba Adorján urat Szatmár vármegye főispánjává a legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. Mai ülésünk tárgyát tehát a királyi leirat tárgyalása képezi. Az állandó választmány tudatában azon határozatnak, melyet a vármegye legutóbbi közgyűlésén hozott, midőn annek az álláspontjának adott kifejezést, hogy ezt a kormányt nem támogatja, iránta bizalommal nem viseltetik, ennek a figyelembe vételével azt a határozatot hozta, hogy a helyi körülményekre és a főispán személyére való tekintettel a beiktatás elé akadályt nem gördít.

Az elhangzott beszéd után a vármegyei függetlenségi és 48-as párt részéről Luby Géza orsz. képviselő, vármegyei bizottsági tag emelkedett szólásra és a következő szavakat intézte a törvényhatóság tagjaihoz:

Különös, hogy a 67-es pártok szervezkedése és tömörülése éppen arra az időszakra esik, amikor a 67-es törvények egyik legsúlyosabb és legnemzetibb követelésének teljesítése körül, a bankkérdésben a conflictus nemzet és korona közt kitört. Ennek a conflictusnak szülötte a Khuen kabinet, mely ellen a vármegye közönsége f. évi február 27-én tartott gyűlésén kimondotta, hogy iránta bizalommal nem viseltetik, a képviselőház törvénytelen időben való elnapolása miatt.

Természetes, hogy egy főispán a miniszterelnök politikáját képviseli és így ezt is hasonló elbánásban kell részesíteni. A függetlenségi párt nevében kijelentem, hogy Csaba Adorján (zajos éljenzés) főispán iránt bizalommal nem viseltetett (éljen Csaba! szűnni nem akaró tüntető éljenzés) és vele szemben politikailag a végsőkig fogunk küzdeni, kijelentem azonban, a függetlenségi párt nevében, hogy a harczot a mai napon megindítani nem akarjuk és ha tiltakozunk is az installátió ellen, az elé akadályt gördíteni nem akarunk és ha az uj főispán nem fog erőszakot alkalmazni és az ország törvényeit megtartja, akkor az együttműködésre vele készek vagyunk.

Több olyan eset volt már, hogy olyan főispánt ültettek nyakunkra, kinek e megyében gyökere nem volt, ki a vármegye érdekeit szivén nem viselte és annak részére nem csinált semmit. — Örvendetes jelenség az, a mostani kinevezésnél, hogy a kormány Csaba Adorjánt (lelkes éljenzés) küldte Szatmár vármegyébe, ki e vármegye közigazgatásának egyik jelentős tagja volt, ki a vármegye érdekei iránt érzékkel bir és azokat szivén fogja viselni; bízom abban, hogy a főispán ur a bekövetkezendő kormány intézkedéseknél mérlegelni fogja azok jelentőségét és törvénytelen intézkedéseket nem fog alkalmazni és nem fog bennünket ellene küzdelemre kényszeríteni. Ez esetben szívesen segítünk neki abban, hogy a megye érdekei javára és a közigazgatás tisztasága érdekében működjön. (Élénk helyeslés.)

A köztetszéssel fogadott beszéd elhangzása után a gyűlés Kende Zsigmond vezetése alatt küldöttséget választott, amelynek tagjai lettek: Gróf Teleky Sándor, L. Nagy Béla, gróf Degenfeld Sándor, Debreczeni István, B. Kovács Jenő és Szuhányi Ferencz, akik a főispánt meghívták a közgyűlésre.

Rövid szünet múltán Csaba Adorján belépett a terembe és megjelenését a közgyűlés lelkes éljenzéssel fogadta. Az eskümintát Dr. Péchy István vármegyei főjegyző olvasta fel, amelyet a főispán halk hangon ismételt meg. Majd a főjegyző az alább következő beszéddel üdvözölte a vármegye uj közjogi méltóságát:

Méltóságos főispán ur!

Ahhoz az ősi szokáshoz híven, mely a fő- ispáni beiktatás alkalmával a vármegye főjegyzőjének tette tisztjévé a vármegye első üdvözletének kifejezését, engedje meg, hogy mielőtt székfoglaló beszédét megtartaná, rövid szavakban üdvözöljem.

Könnyű feladat előtt állnék, ha ezen üdvözletem kifejezésénél a Méltóságod, mint e vármegye régi, kiváló tisztviselőjének, közigazgatási életünk kipróbált harczosának, a vm. kormányzói székébe való emelkedése felett érzett örömöm érzetébe ürömcseppként nem j vegyülne azon hazafias aggodalom érzülete, ! amelylyel a Méltóságodat e vármegye élére állított kormány czéljai és törekvései elé tekintek, mert azt hiszem, méltóan fejezem ki e vármegye közönségének gondolatát, amikor | kijelentem, hogy ha a politikai harczokban kifáradt nemzeti közvélemény örömmel várta és várja is egy békés kibontakozás jótékony következményeit, szent hitként, megmásithatlan akaratként él bennünk azon tudat, hogy ennek a békének ára csak egy nem lehet — lemondás nemzeti aspirátióinkról, lemondás alkotmányunkban gyökerező jogaink érvényesítéséről.

A midőn tehát Méltóságodat, mint a vm. fiát, szeretett és nagyrabecsült tisztviselőjét a főispáni székben üdvözlöm, hangsúlyozni kívánom, hogy ezen üdvözlet azon bizalmon alapul, mely bizalom Méltóságod eddigi közéléti működésén felépülve, azon meggyőződést oltotta sziveinkbe, hogy Méltóságod sohasem fogja állásának súlyát és erejét egy oly kormányzat érdekének előmozdítására felhasználni, amely kormányzat nemzeti jogaink elfojtására törekszik.

Ezzel kiféjezést adva azon bizalomnak, a mely Méltóságod személye iránt e vármegyében él, biztosíthatom Méltóságodat arról, hogy a közigazgatási életben kifejtendő tevékenysége elé a legnagyobb várakozással tekintve, mindazon alkotásban, amelyek e vármegye jólétének és modern fejlődésének előbbre vitelére irányulnak, e vármegye minden nemes czélért lelkesedő közönségében őszinte támogatót fog találni, hogy egyesült erővel munkálkodva a törvényhatóság érdekében, egy

összhangzatos, czéltudatos munkásság áldásos eredményei tegyék emlékezetessé e vármegye történetében Méltóságod főispáni működését. Adja Isten, hogy igy legyen! Általános, szűnni nem akaró helyeslés, éljenzés és taps követte ezen önérzetes és hazafias beszédet.

A főispán az éljenzés megszűnte után a következő székfoglaló beszédet mondotta:

Mély tisztelet és a vármegye törvényhatóságával szemben érzett hódolattal vagyok eltelve, mielőtt azon helyet elfoglalnám, melyre a magas kormány bizalma folytán Őfelsége koronás királyunk kinevezett. S ha gondolataim kifejezésére nem találom meg azon szavakat, melyek ezen helyhez méltóak lennének, kérném elnézéssel venni és annak tulajdonítani, hogy szónoki képességgel egyáltalán nem rendelkezem s a szavaknak és a nagyhangú frázisoknak jelentőségét nem tulajdonítva, azoknak birtokában sem vagyok. ígérem azonbaa, hogy e téreni fogyatkozásaimat a közügyek terén teljes erőmből kifejtendő munka és szorgalommal igyekszem elfeledtetni.

Tok. törv. hat. bizottság! A vármegye a régi Magyarországban hatalmas és igen nagy jogokkal felruházott szervezet volt, amely jogok a nemzet közérzületébe átszállva, egy hatalmas és egységes erőt képeztek.

A rendi korszakban a vármegyei élet volt a politikai iskola, ott szerezték e téren nagyjaink ismereteiket, ott értékesítették tudásukat, onnan áradt szét a hazaszeretet szent tüze, mely átszivárogva a nemzet legalsóbb rétegeinek lelkületébe is, képessé tette e hazát nemcsak a minden oldalról jött támadásokkal szemben megvédelmezni, de oda is fejleszteni, hogy ma a müveit európai államok sorában méltó helyet foglalhat el.

1848-ban a parlamentáris államforma szer- veztetvén, az akkori szabad szellem befolyása alatt a rendi alkotmány megszűnt, de ezen szabad szellem is belátta azt, hogy az a szervezet, mely 240 éven át képezte a magyar nemzet legerősebb alkotinánybiztositékát, másként pótolandó, mert jöhetnek idők, mikor az alkotmány ellen intézhető támadással szemben biztosítékra van szükség s demokratikus alapon szervezte a vármegyei bizottmányt.

A későbbi jogfejlődés és modernebb nézetek, a hatalmas erővel előtörő liberálizmus azonban a vármegyéknél fogyhatatlanul meglevő bizonyos konzervativizmust látva, kezdte ezt is a haladás akadályának tekinteni s különösen a szellemi proletariátus hangoztatta azt, hogy a régi középosztály a vármegyei hivatalokat magának valósággal kisajátítja, elkezdték a már különben is csonka bástyák ostromát s a parlament és sajtó egyaránt egy magát túlélt intézménynek igyekeztek feltüntetni a vármegyét, mely egy modern állam szervezetében helyet sem foglalhat.

Emlékezhetünk, hogy ezen támadások behatása alatt 1892-ben az akkori kormány elérkezettnek hitte az időt arra, hogy a vármegyék egyik legsarkalatosabb jogát — a tisztviselők választását — állami kinevezés tárgyává tegye.

Hogy mily szánalmas véget ért ezen a vármegye autonomikus joga ellen intézett támadás, bizonyíték arra az azóta hatályon kívül helyezett egy §-os Szapáry-féle törvény.

Az én szerény meggyőződésem s a legközelebbi múlt tapasztalatai szerint is a vármegyei intézmény alkotmányunknak még ma is oly erős támasztéka, hogy azt jogaiban nem gyengíteni, de erősíteni kell.

Egyetlen egy dolog van a vármegyei tisztviselői kar ekzisztencziáját illetőleg, mely nincsen szerintem helyes alapra fektetve akkor, midőn az állások hatévi időközökben automatikus módon üresedésbe jővén, újból kell azok elnyeréséért küzdeni.

Feleslegesnek tartom részletezni — hisz mindenki tudja, — hogy a népszerűség keresése s az állásérti örökös aggodalom mily bé- nitólag hat a tisztviselők működésére s hogyan kell egy-egy tisztviselőnek néha valóságos vesz- szöfutást végeznie csak azért, hogy egy különben jól betöltött állást egy nagyobb összeköttetésű pályázóval szemben ismét elnyerhessen.

Vájjon nem lenne-e czélszerübb s szocziális szempontból is helyesebb, ha a vármegyei tisztviselők életfogytiglan választatnának ? Hisz ezzel a vármegye municzipális joga nem szenvedne csorbát.

Tek. törv. hat. bizottság! Nehéz időket