Nagykároly és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-13 / 41. szám
XXVII. évfolyam. Nagykároly, 1910. október 13. vKA \ 41. szám. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉK Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................................81— kor. Fé l évre.....................................4'— „ Negyedévre............................2‘— „ Egyes szám............................-—'20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kcr. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Simkó Géza főmunkatárs. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykárolyi Petőfi-nyomdá Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttór sori « 011. Kéziratok nem adatnak vissza. Az aradi beszéd. Mióta az aradi gyászos vesztőhely a magyar nemzet Golgotájává avatódott, egy egész emberöltő telt el. Egy nemzedék halt ki, amely tényleges résztvevője volt azoknak a nagy napoknak, amelyek a történelem lapjaira véres, de mégis arambetükkel vannak bevésve. Az aradi Tizenhárom szomorú tragédiájának napját, október 6-át gyászünneppé avatták a nagy idők emberei, de gyászünneppé avatta az utókor is, mely egybeforrt abban az érzelemben, amelylyel a bős aradi vértanuk emléke iránt a szivek mélyén viseltetik. Az elnyomatás keserű korszakában, amidőn a győztes ellenfél szemében minden hazafiui érzelem megnyilvánulása bűn volt, melyért keserű bünhődés járt, ezt a gyászünnepet biokban, a szivek mélyén ünnepelték meg. Majd később, midőn a nemzet érezte erejének növekedését, midőn tudta, hogy többé már nem bánhatnak oly könnyen el vele, fájdalmának szabadabban, bátrabban adott kifejezést s az aradi gyásznapot nyíltan avatta nemzeti ünneppé. Midőn a kiegyezés után a politikai pártok kialakultak, épen úgy, mint március 15-ét, október 6-át is a függetlenségi és 48-as párt ünnepelte meg, főként természetesen a nemzet nagy zömének részvételével. Függetlenségi képviselők tartották az ünnepi beszédeket, melyekben mindjobban igyekeztek annak a napnak általános nemzeti gyászünnepi jellegét kiemelni. És el kell ismerni, hogy a függetlenségi pártnak köszönhető, hogy ez az ünnep évről-évre nagyobbszabásuvá és általánosabbá vált, bár ez nem érdem, de hazafiui kötelesség. A kiegyezés hivei tehát, hogy sziveikben melegen együttéreztek az aradi ünneplőkkel, — de hivatalosan sem a régi szabadelvű párt, mint ilyen, sem pedig annak képviselő tagjai részt nem vettek s csak egyetlen egyszer történt meg a gyásznap ötvenedik évfordulóján, hogy a képviselőháznak a szabadelvű párt kebeléből választott elnöke Perczel Dezső személyesen helyezte el a Ház koszorúját az aradi szoborra. Azóta ismét eltelt egy évtized és újra a függetlenségi párt vette át a szereplést. A folyó évben azután általános megelégedésre azt határozta el a Ház, hogy az obligat koszorút a küldöttség élén nem kisebb ember, mint gróf Tisza István helyezze el. És gróf Tisza István vállalta a megbízatást, sőt elfogadta azt a megtisztelő felhívást is, hogy ezen a nagy napon az ünnepi beszédet is ő mondja el. Őszintén megvallva, mi igen örvendettünk a Tisza István vállalkozásának. Mert abban a tényben, lmgy Magyar- ország egykori miniszterelnöke, a kétségkívül nagyszabású és tudásu államférfiu, a testtel és lélekkel hatyanhetes politikus elzarándokol az aradi Golgothához és ott nyíltan kifejezést ad érzelmeinek, mi a nemzeti egybeforradás jelenségeit láttuk, amely pedig minién igaz hazafinak örömére kell hogy szolgáljon, mert hiszen úgy is oly kevés az a ’pont, hol a ntai- zet minden rélege találkozhat. Érthető volt tehát a nagy várakozás és kíváncsiság, melyl'yel az ország Tisza István beszéde iránt viseltetett. Egy percig sem kételkedtünk abban, hogy az ünnepi szónok most sem fogja megtagadni egyéniségét s épen azért aggodalommal néztük az ő szereplését. Nem vártuk töte azt, hogy egy nagy. tüzes beszéddel lépjen ki a sikra, melyben ezt a nagy nap jelentőségét a maga igaz valóságában világítsa meg, — de mégis reményiettük, hogy egy oly egyéni sulylyal bíró politikus, mint ő, nem fog arra a térre elkalandozni, ahová a nemzeti kegyelet és a történelmi igazság megsértése nélkül lépni nem lehet. Mert a történelmet megváltoztatni nem lehet, ellenkezőjét állítani pedig neki sem szabad! És elhangzott a beszéd és ime azt kellett látnunk, hogy Tisza István mégis erre a térre lépett. Elkövette azt a meg nem engedhető dolgot, hogy a nemzet szabadságvágyából eredő küzdelmeit egyesek önző érdekeiből folyónak, kormányzati tényezők egymást meg nem értésének következményeként tüntette fel. S mig nem volt szava a küzdelmet felidéző körülmények igaz megvilágításához, mig nem merte vagy nem akarta a történelmi hűségnek megfelelőleg feltárni a valódi okokat, addig az egyedül üdvözítő hatvanhetes politikát tüntette fel olyan gyanáut, amelyből a nemzetre nézve minden jó fakad. Engedelmet kérünk, de ez a beszéd nem volt méltó ahhoz a nagy naphoz. A Tisza István szava messzehallatszott és oly helyeken is tudomást vettek arról, a hová különben nem igen szoktak elhatolni a mi ünnepeink szónokainak szavai. É> ha maga az ünnepi szónok ily módon érinti a nemzeti kegyelet és büszkeség legszentebb virágát, ha a nemzet bálványai: Rákóczi, Kossuth küzdelmeit ily szavakkal aposztrofálja, mit várhatunk; azoktól, akik ellenségeink, akiknek érdekükben áll ennek a nemzetnek minden történelmi ékességét megnyirbálni, elkobozni ? A beszéd minden egyéb ékessége, virága nem képes élét venni annak a kijelentésnek és bizony szívesen vennénk, ha Tisza István inkább otthon maradt volna, semhogy azt a beszédet elmondotta. Ez a beszéd nem a múlt, nem a jelen, hanem a jövő emberéé volt. A nemzet „megváltozott közvéleuiénvé“- ből — úgy látszik — erőt merit Tisza István már ahhoz, hogy magát a munkapárt koronázatlan királyának tartván, a miniszterelnöki szék felé kacscsintson. Mert nálunk Magyarországon a miniszterelnöki szék emberét nem a nemzeti érzület és kivánság, hanem a felülről jövő szükség és bizalom jelöli ki és erre érdemes csak az, aki a nemzet kívánságának és vágyainak ellenére is vállalkozik a kormányzás vitelére. Ám lehet tőlünk Tisza István miniszterelnök akárhányszor, — szembeállunk vele és megóvjuk alkotmányos küzdelmünket. Ha ő marad győztes, legyen meg a nemzet akarata. Ha a nemzet boldogulását az ő elvei és módszerei alapján is el lehet érni, mindegy, a végeredmény őt fogja igazolni, — csak a nemzetnek legyen belőle haszna. De az aradi gyászünnepet hagyják meg továbbra is a „függetlenségi párt ki- I sajátított ünnepének“ — amint a mindenkori kormányt támogató sajtó oly szivesen nevezi. Ne nyúljanak hozzá hát balkézzel, mert minden oly szó, melylyel történelmi múltúnk megdönthetien igazságait helytelenül érintik, nagyon megboszulhatja magát, a melyet azután helyrehozni csaknem lehetetlenség. Eddig is meg voltunk Tisza István és tábora nélkül, meg leszünk valahogy jövőre is, — az aradi Tizenhárom szobor azért ezután is zsúfolva lesz a nemzeti kegyelet soha el nem hervadó virágaival.
