Nagykároly és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-10 / 45. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ de azok ugyanazok. A nép szive-lelke még nincsen ott; panaszt, jajgatása, vágyai, sérelmei alig, vagy ritkán jutnak szóhoz. Pedig ezeket be kell oda engedni, mert ha sokáig tartják csukva előttük a kapukat, eljö a döngetés ideje. Ha a magyar trón örököse ilyen értelemben fogja fel a választói jog hivatását, ha ilyen szándékkal él lelkében annak kiterjesztése, általánossá, egyenlővé s talán titkossá tétele, hitünk szerint valójában demokratikus szellemben gondolkodik, s megértette már, hogy e nélkül országokat kormányozni lehet ugyan, de haladás és fejlődés csak ott van, ott van béke, jólét, ahol ez a szellem vezet. Trónörökösünk demokratikus érzése egy nj korszakot nyit meg történelmünkben ; parlamentünk feladata lesz, hogy az alkotmányunk, múltúnk szellemében érvényesüljön, Magyarország minden polgára boldogulására. —i —r. Pénzügyi palota kérdéséhez. Évek óta tervezgetés tárgyát képezi egy pénzügyi palota épitése, melyben az összes pénzügyi hivatalok elhelyezést nyerhetnének és együtt volnánakLegjobban sürgetik ennek megoldását maguk a legközvetlenebbül érdekelt igazgatósági tisztviselők, a kik már évek óta érzik a mai állapotnak hátrányait és szenvednek miatta. Mert a pénzügyigazgatóságok szervezése alkalmával 1889-ben más alkalmas helyiség hiányában az akkor uradalmi magtárnak használt épületből alakították át a mai pénzügyigazgatőság elhelyezésére szolgáló épületet ott a nagy piacznak sarkában. Ez az épület csak ideiglenes jeleggel birt, s csupán ezért a tulajdonos gróf Károlyi nem sok gondot fordított az épület tartós használhatóságára, mert akkor nem is sejtette senki, hogy ma huszonkét év múltán még mindig ott lesz a pénzügyigazgatőság helyisége. Sajnos azonban még mindig ott van. És csaknem ugyanabban az állapotban, 1 mint 22 évvel ezelőtt azzal a különbséggel, hogy azóta az ablakok, ajtók, sőt maga a folyósó is elkorhadt, használhat - lanná vált s a vékony falak között még talán jobban sivit az éjszaki szél, mint valaha. Az igazgatósági tisztviselők hiába panaszkodnak, hogy egészségüket tönkre teszi az épület, hiába feleszi a telet rendesen 4—5 tisztviselő huzamosabban, panaszaikat nincs ki meghallgassa, mert a grófi tulajdonos nem akar oly költséges javításokba belemenni, amelyek lakhatóvá tennék az épületet (mert akkor alapjából kellene újonnan építeni) s a pénzügyminiszter nem törődik vele, mert nem állami épület. Felmondással sem lehet fenyegetni, mert oly más épület nincs a városban, a melyben a pénzügyigazgatóság elhelyezést nyerhetne. Az elégedetlenség azonban nemcsak a tisztviselői kar, hanem a nagyközönség részéről is teljes, a mi nem egy újság- ! czikkben nyert már kifejezést. Hiszen elég példának csak az, hogy egy szeles téli napon valaki, akinek ott dolga van, végig menjen az épülethez vezető utón, a nagy piacztéren keresztül s akkor azután megtudja, hogy miért merül fel annyi panasz a jogkereső közönség köréből is. Szüntelen tervezgettek, hogy jó volna igy. jó volna ugy,; de azért 22 év múltán is csak terv maradt minden. Utóvégre is agilis pénzügyigazgatónk Plachy Gyula kir. tanácsos belátta, hogy a helyzeten sürgősen segíteni kell. Segíteni pedig mindenáron, ha csak nem akarja azt, hogy egész tisztikara kidül- jön mellőle. Nem tervezgetett, hanem egyenesen a kivitelnek látott neki. Felhívott egy helybeli jónevü építési vállalkozott, nem lenne-e hajlandó egy megfelelő épületet emelni saját költségén, melyet azután a kincstár esetleg hosz- szabb ideig tarló bérlettel, megfelelő bérösszeg fizetése mellett kibérelne. — Az épitő-mester vállalkozott reá, megcsinálta az alaptervezetet és be is mutatta az igazgatónak. Eddig jól ment minden és ha ebben az irányban haladt volna az ügy, akkor nemsokára, egy éven belül, már egy díszes pénzügyi palotája lenne a városnak. — Csakhogy hát az a bökkenő, hogy megakadt az ügy. Felmerült az a terv, hogy a város vegye kezébe az építkezést. Na csak ez kellett! Ezzel az ügy jó- időre elodázást nyert. Mert a ki ismeri a városi építkezéseknek menetét, az bizony mosolyogva nézi a kínlódást és’ szerencsés utat kíván a jövő évtized terveinek. Ennek a városnak először is nincs pénze. Kölcsönt kell venni. Úgy a kölcsönnek, mint az építkezésnek az Isten tudja hányféle fórumot kell megjárni. Hányféle jóváhagyást kell kieszközölni. Hányszor kell a minisztériumok ajtaján kilincselni. Azután jönnek az árlejtések, a telek kérdése stb , stb. úgy, hogy legjobb esetben 4—5 év kell ahoz, mig az az epület állani fog és még akkor is kérdés, hogy a város anyagilag oly áldozatot el fog-e viselni, a milyent esetleg ennek az épületnek felépítése és fen- tartása megkövetel ? Hiszen a mint halljuk, már az első lépésnél, a telek kérdésénél oly tervez- getések merültek fel, a melyek az egész ügynek kerékkötői lehetnek. Mert alig hisszük, hogy a városi képviselőtestület belemenjen abba, hogy pusztán telekért 80—100,000 koronát megszavazzon. Hová emelné ez a községi pótadót? Nem, tessenek elhinni, hogy a városi építkezéssel nem érünk czélt. Tessék elejteni ezt egészen. Nagykároly városa nincsen abban a helyzetben, hogy ezt dűlőre vihesse. Erejét már rég elfecsérelte apró-cseprő dolgokra, — most már kimerült. Az adózó polgárságra több terhet róni nem lehet Hanem igenis tessék a városnak is támogatni teljes erejével a magánvállala mit el kell mulasztanom. Különösen erre vagyok kiváncsi. Kezdjük el most ezeket a lelki átültetéseket. Mindent tudni akarok. Beszélj, beszélj. Anya. Semmi, semmi édes leányom. Előbb én is tudni akarok mindent. Majd, majd, még nincs itt az ideje. Bolondság különben az egész. Látod, az előbb is azért voltam olyan lehangolt, mert elgondoltam, hogy eljön az idő, midőn elszákitnak tőlem. Jön majd egy idegen férfi, elrabol tőlem és lefoglalja a maga számára azt a nagy szeretetet, melylyel eddig engem imádták. Nem furcsa ez ? S te majd megtanulsz gondolkodni egy idegen környezetben, egy más világban, melynek az az idegen férfi lesz központja. Ha tudnád mint gyűlölöm e perezben azt a férfit . . . mit . . . Leány. De édes anyám ne beszélj oly furcsán, mert biz’ Isten megrikat3z. A te irán- tadi imádásomban nem tud engem megingatni senki. Te vagy előttem a legtökéletesebb lény a földön és te nélküled nem is tudom elképzelni az életet. Hiszen ha téged nem tekintenélek, nézeteidet, előítéleteidet és szabad folyást engednék az én érzelmeimnek, ha nem folytanék el mindent kötelességérzetben, munkában, irántatok érzett hálámban, kíméletben . . . akkor. . . Anya. (visszafojtott lélekzettel lesi leánya szavait és közbevág) Akkor! . . . Leány. Semmi, semmi. A fejem fáj, egészen megzavartál. Nem is ezt akartam mondani, nincs értelme. — Nevetséges illúzió, czéltalanság az egész ... Ne bolygassuk édes anyám. De térjünk vissza az előbbi témára, ügy érdekel! . . . Mik azok, melyeket nekem nem szabad el mulasztanom és melyeket el kell mulasztanom. Az égre kérlek beszélj. Mindig éreztem, hogy nem tárod fel előttem egész lényedet, hogy kis lánynak tartasz és egész magamra hagysz gondolkozásomban. Oh be sokszor voltam magamra hagyatva, pedig itt ülök benn folyton melletted, köztetek voltam, mégis egyedül voltam. Sohasem kérdeztetek, hogy mit érezek? Pedig gondolatomban sokszor már egy idegen világban voltam. Körülvettetek nevelőnökkel, tömtétek belém a- sok tudományt, megtanítottatok a hidegségre és nem kérdeztétek meg, hogy tetszik-e a világotok! ? Előttem áltál te, kit csendes imádattal vettelek körül és te is oh be sokszor beburkolództál előttem. Oh hányszor mélyedtél gondolataidba, s olyankor napokig elvesztél számomra, édes atyámmal együtt tiszteltük töprengéseidet, nem zavartunk. Oh hányszor támadt ilyenkor hidegség a szivem körül. — Én csak egy játszóbaba voltam a számodra, amelyet teljesen tiédnek hittél, a tiéd is voltam, de nem gondoltad meg, hogy ennek a játszóbabának gondolkodó agya és érző szive van. Nem gondoltad meg, hogy felcseperedtem melletted és kiforrott világérzetem van, mely nem a ti világotok, a hol nem uralkodik olyan hidegség nincs olyan közöny. Arra nem gondoltál, hogy szivem az elhagyatottság napjaiban teljes érzésével fordulhat valaki felé, ki nem a ti világotokba tartozik. Anya. (felindultan) Ki az, ki az! ? Elég volt! Már régen sejtettem mindent. Most bizonyosságot akarok, tudod, bizonyosságot! . . . Ki hitte volna, hogy valamit rejtegetsz előttem. Hiszen alig beszéltél valakivel. Nem úgy neveltelek. Vidám voltál, gyerekes voltál és körünkbeli fiatal embereket semmibe sem vetted. Már régen gyanakszom, a múlt hetekben is sírva töltöttél egy egész éjszakát ;a szabadban. Azt hiszed nem tudom, de hogy ennyire vagy még sem hittem volna!? De ki az, ki az? Tudni akarom! Leány. Nem olyan gazdag, mint mi vagyunk, talán nem is olyan előkelő. Attól függ, hogy mit számítunk előkelőségnek. A származást, a családfát, előkelő állást, vagy a lelki gazdagságot. Mert a lelke az gazdag, előkelő is. Csodálatos világokat tárt elém, megbüvölt, elvarázsolt . . . Gyönyörű préspektiv'áját az életnek mutatta be nekem. — Most másképpen látok mindent. Az élet nagyon szép, értékes előttem, de csak úgy, ha ő a középpontja, ha az ő lehelletét érzem ... Ha az ő gondolkodását követem ... S ha öt elveszteném, elvonnátok tőlem a levegőt, az éltető elemet. Azt mondod, hogy síráson kaptatok rajta. Igaz, igaz, mit tagadjam. De nem egyszer, számtalanszor, tudod édes anyám számtalan éjszakát sírtam által! Ö tanított meg sírni. Anya. (fölindultán) A nevét, a nevét, azt akarom tudni!
