Nagykároly és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-01 / 35. szám
xxvfi ,t jéVfolyam. Nagykároly, 1910. szeptember I. 35. szám. NAGYKÁROLY És VIDÉKÉ 3 Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. megjelenik minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ..............................8-— kor. Fél évre..................................4-— „ Ne gyedévre..........................2 — „ Egyes szám............................—’20 „ Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Síinké Géza főmunkatárs. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykárolyi Petőfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöitetnek. Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. A tanév kezdetén. Magyarország a diplomás emberek hazája. Nincs talán egyetlen ország sem, hol annyi lenne a diplomás ember száma, mint nálunk. Megteremtették a szellemi proletarizmust, a mely végeredményében sokkal veszedelmesebb és következményeiben messzehatóbb, mint a rnunkás- proletarizmus. Az egyetemek évenként valósággal ontják kebelükből a kész embereket, a kik mindannyian kenyér után vágynak. A hosszas tanulásnak eredményét akár- ják élvezni, önállók és függetlenek szeretnének lenni. Egy pár embernek sikerül is. Családi összeköttetésük, vagy magas protekciójuk révén csakhamar beljutnak valamely jól fizetett állás kényelmes kellemeibe s vigan eveznek tovább a nélkül, hogy gondjuk lenne arra, hogy mit hoz a holnap. A legnagyobb rész azonban csalódottan látja, hogy szép reményei, melyek a tanulás ideje alatt fantomaszerüleg lebegtek szemei előtt, mint szenvednek hajótörést már a legelső lépésnél. Diplomával a kezében lép ki az életbe s akkor veszi észre, hogy tulajdonképen csak most kezdődik reá nézve a kezdet. Lépésről-lépésre éri a csalódás s mig minden alkalmat megragad, hogy kenyér után nézzen, hogy diplomájának hasznát vegye, addig tapasztalnia kell, hogy száz és száz hasonló képzettségű ember kon- kurrál vele a megélhetés nagy problémájában. Hány és hány existentia veszti el azután kedvét ebben a küzdelemben? Hány szép reményekre jogositó fiatal élet pusztul el a diplomás nyomorúság keservei között? Mert hiszen természetes, hogy a diplomás ember igényekkel lép ki az életbe. Tanulságához mért igényekkel. Ezek az igények azután kielégítésre várnak, amelyeket azonban az élet valóra váltani nem képes. Csakhamar szétfoszlik az illúziók ködös világa és megjelen az élet a maga rideg valóságában, amely aztán keserves tapasztalatokkal gazdagítja az embert. Dacára annak, hogy ez a sötét kép igaz és való, melynek számtalan tanúja akad, a megnyiló tanév ismét csak arról fog beszámolni, hogy a közép- és felsőiskolába járó tanulók száma nemhogy csökkenne, hanem emelkedni fog. Magában véve ez a jelenség nem volna aggasztó, mert hiszen az általános műveltség megszerzéséhez legalább a középiskolai végzettség okvetlenül szükséges. A középiskolák látogatottsága csak hasznára válnék az általános kivánalmaknak, ha végeredményben nem kisértene a diploma. Ha ifjaink feltudnának arra a magaslatra emelkedni, hogy a középiskolai képzettséget nem életpályának, hanem okvetlenül szükséges műveltségi eszköznek tekintenék s a végcélt nem egy kis hivatal temérdek gondjai és bajai között keresnék, hanem rálépnének azokra a kenyér kér eső p;ib£kra, melyek bár kevesebb kényelemmel kecsegtetik, de kevesebb gonddal is vannak egybekötve, a megelégedést és vagyonosodást képviselik. Értjük ezek alatt a kereskedelmet és ipart. Sajnos azonban, nálunk még ez mindig a jövő zenéje. A legnagyobb ritkaságok közé tartozik, hogy Magyarországon egy érettségit tett ifjú valamely kereskedelmi vagy ipari pályára lépne. Sőt azon iskoláknak növendékei, amelyek épen hivatva volnának képzett kereskedőket és iparosokat nevelni, sem lépnek közvetlenül erre a pályára, hanem hivatalnokokká lesznek, amelyre bö alkalmat nyújtanak a gombamódra szaporodó pénzintézetek is. Hivatalnokká lenni: ez a főcél, pedig a hivatalnoki pálya ezer apró baja és küzdelme később érezteti hatását az ifjúval akkor, midőn már késő uj pályát kezdeni. Az utóbbi időben erős konkurrenciát kapott az ifjúság a nőkben is. Eltekintve a tanítói pályától, melyet a nők már teljesen elleptek és alig van ma oly jobb- módú család, amelynek leánygyermeke legalább is tanítónői oklevéllel ne rendelkezne, a kereskedelmi hivatalnoki pályára is nagy számban lépnek a nők. Majdnem minden pénzintézetnél találunk ma már egy-két női alkalmazottat, ki felsőbb kereskedelmi iskolát végzett s meg kell vallani, hogy nemcsak olcsó, de igen jő munkaerőnek is bizonyulnak. Mióta a tudományos pályákat is megnyitották a nők előtt, már a diplomás kisasszonyok sem tartoznak a ritkaságok közé. A nőknek a kenyérkereső pályákra való tódulása épen olyan sajnos jelenség, mint a férfiaknak a diploma után való törekvése. Mert még kevesen vagyunk arra, hogy a tanult egyének oly nagy számát eltarthassuk és kenyérrel láthassuk el. Bizonyítja ezt az okleveles tanítónők nagy száma, akik állás nélkül kénytelenek éveken keresztül kinlódni. Meghaladja a háromezerét azoknak az okleveles tanítónőknek száma, akik ma állás nélkül vannak, vagy valamely kis irodában dijnoki vagy gépirónői állást töltenek be. A mindkét nembeli ifjúságnak ez az egészségtelen konkurrenciája eredményezi azután azokat a sajnos állapotokat, hogy a szülők még évekig kénytelenek tanult vagy diplomás gyermekeiket eltartani, segélyezni, mert saját magukból megélni képtelenek. S mig ma Magyarországon annyi a szoba-és jogtudós, hogy elég volna három országnak, addig a kereskedelem és ipar pang, alárendelt helyzetéből kimozdulni nem képes s legnagyobb részben csak a közvetítő k reskedelmet vagy a kisipart képviseli. Hiányzik a vállalkozási szellem és annak oka a kellő előképzettség hiánya. Ha ifjaink megértve a kor szellemét a mindenáron való diploma szerzés helyett az egészségesebb vállalkozások pályájára lépnének, ha érettségi vagy felsőbb iskolai képzettséggel a kereskedelmi és ipari pályákat választanák életcélul, — igen gyorsan letudnók rázni magunkról azt a nyűgöt, amelyet ma a közös vámterület alatt élvezünk s önként hullana kezünkbe az, amit ma elérni, minden politikai küzdelem dacára sem tudunk, hogy tudniillik függetlenné tegyük kereskedelmünk és iparunkat Ausztriától! Ezért hatalmas a német és francia kereskedelem és ipar, ezért nem tudunk mi tökegazdag sokáig lenni! Dehát százan és százan elmondották ezeket már, mások is, mik is. Az eredmény azonban még úgyszólván semmi, s nem is lesz mindaddig, mig maguk a szülök be nem látják, hogy nem okvetlen muszáj mindenkinek diplomás embernek lenni s hogy a hivatalnoki vagy ügyvédi pályán kívül van még más pálya is, amelyen sokkal könnyebben meg lehet élni s a nemzeti végcélt is sokkal eredményesebben lehet szolgálni, mintha gyermekeiket a diplomás nyomorúság karjaiba nevelik és kergetik.
