Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-14 / 2. szám

2

sem megczáfolni nem lehet! Sokkal szebb lelkiismeretesebb és igazabb munkát végzett annak Írója, semhogy munkáját a megdönthetöségnek tette volna ki. Nagykároly város minden polgára hálás köszönettel tartozik Dr. Kovács Dezsőnek ezért a munkáért, a melyet bátran bocsátunk a közvélemény és az illetékes körök elbírálása elé!

Ez a mi igazságunk, a mi erősségünk és reméljük, hogy a biztos sikernek is záloga.

Az emlékirat a következőleg szól :

Emlékirat

a szatmárvármegyei székhelykérdés tárgyában.

Nagymélt. M. kir. Belügyminiszter Ur!

A szatmárvármegyei székhely kérdés elnevezése alatt a változó körülmények szerint változó energiával tart fenn Szatmárnémeti város közönsége évtizedek óta egy mozgalmat abban az irányban, hogy Szat- márvármegye székhelye Nagykárolyból, évszázados ősi fészkéből, Szatmárra helyeztessék át. Alábbi fejtegetéseinkben módunkban lesz részletesen kifejteni, milyen okokból hangsúlyozzuk, hogy e mozgalom koránt sem a vármegyénk vagy a vármegye többségének, hanem csupán Szatmár városnak mozgalma. E helyütt általánosságban csupán annyit kívánunk konstatálni, hogy a székhelykérdés mindég olyankor jutott aktuális stádiumba, amikor Szatmár város valamely vélt sérelméről volt szó. így 1889-ben, az újonnan szervezett pénzügyigazgatóságnak a törvény értelmében Nagykárolyban történt felállításakor, igy 1908-ban, amidőn a vármegyei törvényhatóság egy korábbi határozatnak megfelelően mozgalom indult meg abban az irányban, hogy a nagyváradi és szatmárnémeti-i óriási területű törvényszékek közép pontján fekvő Nagykároly városban igazságszolgáltatási közérdekből királyi törvényszék állittassék fel, helyesebben kifejezve az 1875-ben miniszteri rendelettel megszüntetett nagykárolyi királyi törvényszék vissza állittassék. Viszont olyankor, amikor Szatmár város a környékbeli vármegyei közönségre nagyobb energiával nem hatott és magát nem exponálta, mint például 1879-ben, a szatmári székhely iránti velleitások minden különösebb mozgalom nélkül simultak el.

Szatmár város vélt sérelmei, melyeknek fiktiv voltát ez emlékiratunk során bebizonyítjuk, szolgáltak alapul arra, hogy a vármegyei székhely kérdése időnként felvettessék. A vármegye vagy annak valamely része e kérelmét sohasem kezdeményezte, nem is exponálta magát, sőt határozottan állítjuk és igazolni is tudjuk, hogy a midőn 1889— 90-ben látszólag jelentékeny többséggel a a szatmári székhely mellett foglalt állást, ennek valóságos indoka tulajdonképpen egy alispán választási személyi kérdés volt. Szatmár lélekszámra nagyobb város Nagykárolynál s földrajzilag inkább középpontja a vármegye területének. E két körülményt használta fel a Szatmár városi érdekeltség arra, hogy ügye mellett nemcsak helyi, de országos hangulatot keltsen. E hangulat keltésének is egyik legújabb eszköze az az emlékirat, amelyet a törvénybe' 'zottság tagjainak egyrésze által folyó évi ozius hó

11-én tartott értekezletéből a kormányhoz felterjeszteni határoztatott.

Bárha ezen emlékirat csak általánosságban mozog, igen sok kérdést felölel, de valamennyit csak felszínesen érinti s minden erejével oda tendál, hogy Szatmárnak ragyogóan kiszínezett előnyeit a szuverén módon lekicsinyelt- Nagykároly felett feltüntesse s e törekvésében nemcsak páratlanul naiv hangon szól, de adatainak ténybeli helyességére sem látszik különös súlyt fektetni; mindazonáltal a törvényhozás, a kormány s a pártatlanul bíráló közvélemény helyes tájékoztatása szempontjából szükségesnek találjuk ezen emlékirat részletes taglalatába bocsátkozni, általában kifejteni a szatmárvármegyei székhely kérdés elnevezése alatt ismert ügy egész komplexumát.

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE

I.

Történeti rész.

A szatmár emlékirat fejtegetéseit a következőkkel kezdi:

„Alig fér hozzá kétség, hogy a megye székhelye azon a czimen lett Nagykárolyhoz kötve, mert a megye örökös föispánságát viselő főúri családnak ezen város volt a családi otthona is“.

Nagykároly város egy főúri családnak otthona. Ez a Gróf Károlyi család. A Gróf Károlyi család pedig sohasem volt szatmárvár- megyének örökös főispánja. A történelmi adatok tanúsága szerint Esztergom, Veszprém, Nyitra, Győr, Bihar, Bács, Baranya, Abauj, Szepes, Árva, Turócz, Gömör, Trencsén, Liptó, Ung, Pozsony, Sáros, Pest-Pilis-Solt, Hunyad, Máramaros, Kraszna, Sopron, Hont, Vas, Bereg, Komárom vármegyéknek voltak örökös főispánjaik, de Szatmárvármegyének sohasem volt sem a Gróf Károlyi, sem más család. Hogy a Gróf Károlyiak Szatmárvármegyének örökös főispánjai soha sem voltak, kitűnik abból is, hogy abba a korszakba eső időben, amidőn az örökös főispánság még közjogi intézmény volt, 1803-tól 1845-ig, tehát 42 éven át nem Gróf Károlyiak, de két Báró Vécsey ülte Szatmárvármegye főispáni székét, azt mi is tudjuk, hogy a Károlyiak a XVII. század közepe óta döntő befolyású főurak voltak Szatmárvármegyében, szívesen elösmerjük tehát, hogy a szatmári emlékiratnak az örökös főispánságra tett s a történelmi ismeretek hiányára mutató allúziója nem lényegbe vágó. De ha nem is lényegbe vágó, minden esetre jellemzi az egész munkálat felszínességét, tendencziózus voltát s már a kezdet kezdetén arra int, hogy óvatosan fogadjuk minden ténybeli előadásait.

A székhely megállapításának és végleges elhelyezésének története a levéltári adatok alapján a következő :

Ä XVIII. századot megelőző időkben megállapodott vármegyei székhelye egy magyar vármegyének sem volt, a vármegyei élet úgyszólván kizárólag a kongregácziók és de- putácziók működésében jutott kifejezésére. Amazok, a közgyűléseket minden rendszer nélkül tartották hol itt, hol ott, emezek, a deputáczionális eljárások rendszerint helyszíni természetűek voltak.

A közgyűlés holtartásának kérdésében a főispán és alispán vagy az időnként prae- ponderáló nemesi családok lakóhelye volt a fömomentum, amit az évszakonként változó közlekedési viszonyok, sőt még a hadviselések is módosítottak elannyira, hogy például 1605-ben Szatmárvármegye egyik rendkívüli közgyűlése hadimenetelés közben Sátoraljaújhelyen Zemplén vármegyében tartatott.

Ebben a korszakban Szatmár még nem szabad királyi város, nem külön álló közjogi testület a vármegyétől, középponton is fekszik, ami ama nehéz közlekedési viszonyok között nem csekély jelentőséggel birt, mégis csak szórványosan tarttattak falai között me- gyegyülések. E jelenség oka az, hogy Szatmár várost a XVI-ik század dereka óta a császári őrség uralja, német generális parancsol ott, akinek fegyveres hatalmától nem ok nélkül féltik a vármegye rendjei alkotmányos szabadságukat. De maga Szatmár város is mint nem jelentéktelen privilégiumokkal felruházott testület, inkább ellenséges, mintsem barátságos álláspontot foglal el a vármegyével szemben. Ennek klasz- szikus bizonysága az, hogy a XVII-ik században a szatmári túlkapások megrendsza- bályozására külön törvényhozási intézkedésre volt szükség.

így jött létre az 1613-ik évi XXXVI-ik t.-cz., majd ennek foganatja nem lévén, az 1638. évi 67. t.-cz., amely kimondja, hogy „miután Szátmármegyebeli Szatmár és Németi városok némely kihágásai iránt vannak ugyan az országnak világos törvényei, azonban ezek daczára azon városbeli valamely állítólagos kiváltságok előnyében bízva az ország lakóknak odaszökött jobbágyait, habár visszaköveteltetnek is, vissza nem adják, kirovásokat és egyéb dijjakat és adókat a megyék kebelébe fizetni vonakodnak, az ország törvényeinek s a megyék bíráskodásának alatta lenni nem akarnak; ennek

ellenében az országgyűlés megállapítja, hogy e városok követelt szabadalmai, mint az ország törvénye ellen kiadottak egyszerűen megsemmisittessenek, érvényteleneknek tartassanak és az említett városok mostantól jövőre ismét jobbágyi állapotba helyeztessenek, a megyének minden adózására, királyi kirovásokra, ingyen munkákra, hozzájok szökött jobbágyoknak visszaadására az előbbi törvényekben kitett büntetés alatt földes uraik által szorittassanak“.

Látni való ezekből, hogy Szatmár és Németi városok, bízva a falaik körül szerte- széjjel hatalmaskodó császári seregek védelmében, még az ország szentesített törvényeivel is szembe mertek helyezkedni s mindenhez közelebb állottak, mint ahhoz, hogy a vármegye rendéinek nyugodalmas és barátságos szállást akartak és tudtak volna adni falaik között.

Nem ok nélkül fejtegetjük kissé bővebben a történelmi részt. Ez az ok abban van, hogy a szatmári emlékirat 6-ik bekezdésében egy olyan hangulatkeltő állítás foglaltatik, amelynek abszolút valótlanságát csak a már előre bocsátott s a még előadandó, törvényekből s oklevelekből meritett bizonyítással lehet megczáfolni.

A szatmári emlékirat ezen nevezetes passzusa következőképen hangzik:

„Hogy a megye székhelye Nagykároly lett, Gróf Károlyi Sándornak tulajdonítható, aki a szatmári béke után nyert nagy befolyásánál fogva, a megye székhelyéül 1722-től kezdve saját otthonát választotta és nem Szatmár városát, amelyet elpusztított és ku ruezsága miatt nem szeretett“.

Hogy Károlyi Sándor milyen állást foglal el Magyarország történetében, ezt az oknyomozó történetírás már régen megállapította. Erre kiterjeszkedni e munkálatunk során felesleges és tárgyunktól messze elvezető volna. Csakis a szatmári emlékirat által neki imputált „elpusztítás“ és „kuruez ellenesség“ oda vetett, teljesen alaptalan állításaival s ezzel kapcsolatban azokkal a kétségtelen bizonyossággal megállapítható okokkal kívánunk e helyütt foglalkozni, amelyek egyenesen erkölcsi lehetetlenséggé tették, hogy Szatmárvármegye rendei Szatmár városát a Rákóczi szabadság befejezése után a vármegye székhelyévé tehették volna.

Most következő történeti adatainkat Szatmárnémeti város ez év folyamán megjelent monográfiájából merítjük, a monográfia a város jelentékeny anyagi és erkölcsi támogatása mellett jött létre, az egész müvet és igy a történeti részt is szatmári irók Írták, amely körülmények bizonyára elegendő bizonyítékai adataink történeti hűségének.

Az említett monográfia 220—230 lapjain olvasható Szatmárnak és Németinek a Rákóczi szabadságharcz Ideje alatti története, ennek rövid kivonatát adjuk a következőkben:

1703-ban, a Rákóczi szabadság harczá- nak kitörésekor Szatmár város a császári hadak kezében van, elhanyagolt, de nem jelentéktelen erősség, melynek bírása Ráké czinak fontos érdeke. Már ez év augusztus havában ostrom alá is veszi. Németit Löwen burg császári kommandáns még az ostrom megkezdése előtt felperzselte, nehogy a ku- ruezok ott megfészkeljék magukat. Szatmári pedig ugyanez év szeptember 28-án felgyújtotta az ostromló kuruezság, amely Rákóczi és Bercsényi közvetlen vezetése alatt állott. Történeti tény, hogy Károlyi ekkor nem volt a kuruez hadakkal, mert csak 1703. októberében esküdött hűséget Rákóczinak, látjuk tehát, hogy mi igaz abból, miszerint „Károlyi pusztította el Szatmár városát“.

A körülzárt szatmári várat pedig 1705. január 1-én Glöckelsperg generális kard csapás nélkül adta át Forgách Simon kuruez vezérnek.

így Szatmár vára felszabadulván a császári őrségtől, hazafias kuruez érzelmeinek minden fentartás nélkül módjában állott volna kifejezést adni s mint az ország északkeletén, tehát a háború egész folyama alatt biztos helyen fekvő város, támogathatta voln" a szabadságharcz mozgalmát, ha csakugya . olyan „kuruez“ lett volna, mint ahogy a szatmári emlékirat állítja.

A történeti kútfők azonban homlokegye-