Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-25 / 12. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE neved vezércsillag gyanánt fog ragyogni előttünk. Kossuth Apánk! Magyarország még mindig nem olyan a milyennek te álmodád, amilyennek te látni akarod! Vezesse szellemed népedet s ha eltérnénk a helyes útról, vezérelj vissza oda bennünket, ahol megtaláljuk a te általad kijelölt végczélt! Mert amit Kossuth Lajos akar, az csak helyes, az csak igaz, az csak nemes lehet! A veszettség ellen való óvintézkedések. ii. Miként egyébb közegészségügyi betegség, úgy a veszettség is hazánkban egyre nagyobb mértékben terjed, igazolja ezt az Országos állategészségügyi tanácsosnak dr. Aujeszky professzor által készített memorandum. — Igaz, hogy ez a közegészségügyi közegeket érdekli, de érdekel engemet is, egyrészt azért, mert a múlt év nyara óta a községünkben — alig egy fél év alatt — 2 Ízben rendelték el az ebzárlatot, másrészt egy pár héttel ezelőtt, amidőn a szomszédom udvarán mentem fényes nappal, kevésbbé múlt, hogy a szomszédom veszett ebje 3 éves kis leányomat meg nem marta. Szerencsémre a kis lányomon keresztül, a velem jövő házi ebemnek ugrott és azt marta meg. Miután életemben ilyen szerencsétlenségnek már többször voltam kitéve, lehetetlen, hogy az ügy közérdekű voltára tekin- * tettel, némi rövidítéssel a szükségesebbeket a memorandumból le ne közöljek, egyrészt, mert a hivatalos közegek intézkedései e tekintetben sokszor hiányosak és a hiányos intézkedéseket is lanyhán hajtják végre, másrészt mert a laikus közönség az ilyen dologgal nem igen törődik. Pedig a veszettség ellen való védelem nemcsak közegészségügyi szempontból, hanem gazdasági szempontból is igen fontos dolog. Hogy a veszett eb milyen gazdasági kárral sújthatja a gazdát, igazolja a következő adat. 1890-től 1906. év végéig tizenhét év alatt hazánkban, nem számítva a veszettség gyanúja, valamint a veszettség fertőzés gyanúja miatt kiirtott állatokat, 21,621 eb és macska, 1356 szarvasmarha, l368 sertés, 300 juh és kecske és 249 ló pusztult el veszettségben. nyes szemekkel és a régi sajnos emlék hatása alatt azt mondanák: biz úgy volt az. Mert a jobbágy az akkori kiváltságos osztályoknak igavonó jószága volt, még pedig a mai korban levő baromnál is szánalmasabb helyzetben, amennyiben a mai korbeli barmot az állatvédő egyesület és a hazai törvények a durva bánásmód ellen megvédik, ellenben a jobbágyot — kivált régebbi időkben — senkisem védte földesurának kénye- kedve szerinti ütlegei, embertelen bánásmódja ellen, — a deres ellen. A jobbágyság volt az akkori időben a hazának az a néprétege, osztálya, ki a nemesség földjeit tartozott miveun, adót fizetni, országutakat javítani stb. Régebben, 1848. előtt — a magyar törvények szerint — a nemesség tartozott háború esetén katonaságot állítani saját költségén. Ezért aztán adót nem fizetett, földjét pedig a jobbágyság mivelte. Annál nagyobb volt a jobbágyság — a parasztok — terhe. A főid, melyet földesurától kapott, nem volt övé, azt el nem adhatta; amit azon termelt, annak kilenczed részét földesurának, tized részét — a dézsmát — pedig a papnak kellett adni; háza után: 1 frt füstpénzt fizetett s évenként 2 tyúkot, 2 kappant, 12 tojást, 1 itcze vajat, minden kilenczedik bárányt, minden méhkas után váltságot, kender kilenczed fonattal tartozott a jobbágyság egy telek után 6 fontot számítva, a boltnyitásért, az áruk minőségéhez képest, 10, Ha a hazánkra vonatkozó adatokat a külföldiekkel összehasonlítjuk, megdöbbentő eredményre jutunk. Kiderül ugyanis, hogy Európában Fran- cziaország után hazánk a veszettséggel legfertőzöttebb ország. A budapesti Pasteur kórház adatai 1897— 1906-ig terjedő 10 évre: veszett vagy veszettségre gyanús állat okozta sérülés miatt beojtani kellett: 1897-ben 1487, 1906-ban 3172 magyarországi egyént. A párizsi Pasteuer-intézet adatai szerint: 1897-ben 1521, 1906-ban 772 egyén része- I sült ojtásban. A betegforgalom nagysága tekintetében í hazánk nemcsak felülmúlja Francziaországot, hanem a betegforgalom nagysága tekintetében — sajnos — első az egész világon hazánk. És vájjon nem elszomoritó-e, hogy amig számos ország van, ahol az emberi veszettséget egyáltalában nem ismerik, vagy csak ritkán észlelik, addig Magyarországon 1906- ban 40 ember pusztult el a kínos betegségben, amelyet szigorú elfojtó intézkedésekkel, miként a külföldi példák bizonyítják, teljesen meglehet szüntetni, vagy legalább nagyon is szűk korlátok közé lehel szorítani. A veszettségnek hazánkban való nagyfokú elterjedése onnan ered, hogy az ellene irányuló óvintézkedéseket vagy nem tartják be kellőképen, vagy pedig az intézkedések nem kielégítők. Erre nézve a veszettség ellen való most érvényes intézkedések revíziója és azok megszorítása múlhatatlanul szükséges. A veszettség terjesztője az esetek 90°/o százalékában a kutya lévén: első sorban az ebek számának csökkenésétől várható a javulás. Az ebek számának csökkentése, az ebek megadóztatásával érhető el. Épen ezért szükséges, hogy az ebadó ügye az egész országra nézve egyöntetűen rendeztessék, illetőleg minden eb kivétel nélkül az eddiginél jelentékenyebb megadóztatás alá kerüljön. Több ország épen annak köszönheti, hogy a veszettséget sikerült területéről kiirtani, hogy az ebadót jelentékenyen felemelte. Nálunk is az ebadó legalább három koronában volna megállapítandó és a községek nagysága szerint 20 koronáig emelkedhetnék, a luxus kutyák pedig 30—50°/o pótadóval volnának megterhelendők. A minimális három koronás ebadónál kevesebb csak kivételesen és csakis lakott területtől távoleső, magányosan álló házak, tanyák kutyáira nézve jöhetne szóba ahol be van igazolva, hogy a kutyákra köz- biztonsági okból szükség van. Az ebadó kivetésének és behajtásának megfelelő szigorításával az ebek számát nagyon lehetne csökkenteni. Épen ezért az ebadó fizetésének terminusa volna, aki az ebadót 15, 20 stb. frt bért fizettek. Ezeken felül tartozott a telkes jobbágy földesurának évenként 52 igás vagy 104 gyalog napot szolgálni; továbbá kötelesek voltak hosszú fuvar, azaz 4 napnál tovább nem tartó fuvarozás helyett 2 napi igásmunkát végezni, azonkívül 3 napi vadászati szolgálatot teljesíteni. Sőt az olyan földhözragadt paraszt — a zsellér — kinek földje nem volt: évenként 18 napot tartozott földesurának dolgozni; ez volt a robot. De ezeken felül — amint említettem — a paraszt, vagyis a jobbágy fizette az összes országos adókat és végezte a közmunkát. Mi több, mikor szervezték az állandó katonaságot, ott is a parasztnak kellett szolgálni. Azonkívül a parasztnak nem volt a nevére irva semmi ingatlan, a házát a földesur által adott telekre építette, mely azonban nem lett övé. Innen van az, hogy régebben, daczára annak, hogy — községünk főbírája tanúsága szerint — voltak erdeinkben olyan fák, melyek kiadtak 40 szekérre való fát és azonkívül 3 válut, az építkezés olyan gyatra volt, mintha legalább is a harmadik vármegyéből került volna hozzá az anyag. Ez nagyon természetes is volt. Azt hiszem, mi sem tennénk másképen, ha a mi költségünkön, de a más telkére kellene építenünk. A nemesek voltak az urak és azok gyermekei szintén azok maradtak; a jobbágyok a szolgák és azok gyermekei szintén azok maradtak. Hiába volt akkor szorgalmas és takarékos a jobbágy ember, a törvények nem a meghatározott időben ki nem fizeti, az eb elpusztítandó volna hivatalosan és az ebadó is behajtandó szigorúan. Aki nem vallja be ebét pontosan és a valóságnak megfelelőleg, vagy egyátalában nem vallja be, az eb elpusztítandó, a gazdája a rendes pénzbírság kétszeresével büntetendő. Az igy begyült pénzt arra lehetne felhasználni, hogy az ellenőrző és felügyelő fizetése fedeztessék, a veszett állatoktól sérülést szenvedett emberek, esetleg családtagjaik gyógyítási költséget, segélyt kapjanak, másodsorban különböző állategészégügyi czé- lokra volna az ebadóból befolyt összeg felhasználható. Legczélszerübb volna, hogy az ebadó kivetése és kezelése kivétetnék a törvényhatóságok kezéből és mint állami adó hajtatnak be és kezeltetnek. Általában az ebtartás általános szabályozása sürgősen szükséges, mert az, egyes törvényhatóságok ebtartási szabályzatai hiányosak és a hiányos intézkedéseket is csak lanyhán hajtják végre. Az ebeknek megadóztatása végett való összeírását a legtöbb helyen a községeknek valamely alantos alkalmazottja végzi, ki valami nagy lelkiismeretet nem csinál belőle, kivált hogy olyan csúf neve van: kutyaadó. Ezért alantos alkalmazott bizony gyakran tanúsít elnézést egy-egy jó emberénél, akinek ebe igy az összeírást, megadóztatást elkerüli. Kívánatos volna az ebek nyilvántartási jegyzékének szigorúbb ellenőrzése. Ha elrendeltetnék szigorú pénzbírság terhe alatt, hogy mindenki amint kutyát szerez, azonnal köteles bejelenteni s ha azonkívül az évi szokásos összeírás is pontosan végrehajtatnék, ily pontos nyilvántartási jegyzék összeállítása könnyű volna. Minden eb évenként más-más külsejű bélyeggel volna ellátandó, melyet nyakra- valón kellene viselnie, melyen rajta kellene lenni az ebtulajdonos nevének s az ebadó ivbeli számának. A bélyeg nélkül talált ebeket gazdátlanoknak kellene tekinteni és mint ilyeneket kiirtani, ezzel kapcsolatban czél- szerü volna az is, ha közbiztonsági közegek, vadászatra jogosított egyének a gazdátlan és kóbor ebek kiirtásáért megfelelő jutalomban részesülnének. A 40 napi ebzárlat tekintettel a veszettség hosszú lappangási idejére 90 napra volna kinyújtandó. Az ebzárlal az eddiginél nagyobb területre terjesztessék ki. Az ebtulajdonosokat arra kellene kötelezni, hogy mindenkor jelentsék be, ha kutyájukat gyanús eb marta meg, valamint azt is ha kutyájuk eltűnt hazulról. Az ebtartási engedték, hogy a földbirtokot vegyen. Hiába volt 1848 előtt a jobbágy fia tehetséges és szorgalmas tanuló, felsőbb iskolába nem mehetett, tehát úrrá a jobbágy nem nevelhette fiát. Ezekből világosan láthatjuk, miszerint 1848 előtt bizony nem volt a törvény szerint egyenlő a haza minden fia! Igaz, hogy a régi időben ez igy volt nemcsak hazánkban, hanem Európa más országaiban is. Ha a jobbágynak más jobbágy társával volt pőre, földesuruk Ítélt ügyükben. Földesura nemcsak bíráskodott, de basáskodott is felette. Hosszú időkön át még csak az a szabadsága sem volt a jobbágynak, hogy egyik földesur birtokáról a másikára költözhessen. Biz ez szomorú egy állapot volt! De mindennek nem a nemesség, hanem a régi idők szokása, a régi emberek gondolkodás- módja volt az oka. Ezekben próbálkoztam nagyjából megismertetni az 1848 előtti időkben volt jobbágyságnak helyzetét. Most már próbálkozzunk valamennyire összehasonlítani a mai helyzetet az akkorival és lássuk: nem-e kedvezőbb körülmények között zúgolódunk ma Istennek és a műveltség áldásainak bőséges élvezetében, mint az akkori népek fohászkodtak Istenhez — balsorsuk terheinek súlya alatt is ? Van-e ma Magyarországon olyan osztály, mely valamely felsőbb osztály nyomása alatt nyögve végezné foglalkozása köréhez tartozó
