Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-11 / 45. szám
2 való törhetetlen ragaszkodását kívánta demonstrálni. Ezt a napot tartotta a labanczhad a mérkőzésre alkalmasnak. Vacsorát rendezett Kossuth Ferencz tiszteletére a dzsentri kaszinóban. A provokálás czélja az volt, hogy a függetlenségi párt tagjait személyenként színvallásra kényszerítse s ha az önálló bankért harczoló kuruczok kisebbségben lesznek, pártszakadást idézve elő, ezeket a pártból kiszorítsa s a pártszakadás romjain megalkossák a császári akarat végrehajtására készséggel vállalkozó kooperácziós labancz többséget. A számítás balul ütött ki. A függetlenségi párt nagy többsége hü maradt elveihez, választóinak tett Ígéretéhez s minden harczra, minden áldozatra elszántan állott a kurucz lobogó mellé. És az elvhüségben elöljárt Szatmár vármegye. A vármegye és területén lévő Szatmár város függetlenségi képviselői mind a makói beszámolón vettek részt. A dzsentri kaszinói vacsorán egy sem jelent meg. A makói beszámolón olt voltak: Földes Béla (nagybányai), Kelemen Samu (szatmári) Lubv Béla (csengeri), Szunyogh Mihály (mátészalkai) és a nagykárolyi kerület képviselői. Luby Géza (a fehérgyarmati kerület pártonkivüli) és Pilisy István (a krassói kerület balpárti) képviselői bár egyik helyen sem jelentek meg szintén kuruczok s hívei az önálló banknak. Szatmármegye területén tehát egyetlen labancz képviselő sem volt kapható. Ebből a kiforszirozott erőpróbából megtudta az ország, hogy a füg- I getlenségi párt nagy többsége elutasítja a megalkuvás, a leszerelés politikáját, megtudhatta Szatmár vármegye . közönsége, hogy függetlenségi képviselői kivétel nélkül hívek maradtak elveikhez s részt kívánnak maguknak abban a küzdelemben, melyet a színtiszta függetlenségi kuruczok fognak j Ebből a nagy betegségből azonban nem- j sokára felgyógyult. Nehány nap múlva ismét színházba kisérte úrnőjét. Újból az első helyet foglalta ! el rendes szokása szerint és ma is hatalma- j san unatkozott az előadás alatt. Kijőve Bandaházyné, fölült kocsijára, György pedig a bakra. Az utón az a sze- | rencsétlenség adta elő magát, hogy a hintót | álarczos egyének feltartóztatták s hogy Ban- j daházynét durvább bántalmakkal nem illet- ! ték, csak György hősies védelmének köszön- | heti, kit a védelem közben a támadók egyike ! meg is sebesitett s azután a keletkezett lármára elmenekült valamennyi. Az eset igen regényes volt s különösen emelte a hatást és az egészet illusztrálta az a körülmény, hogy Györgyöt félholtan kellett hazavinni, továbbá hogy már az utón deli- I riumba esett és latinul beszélt, különösen | az orvos jelenlétében, amire is ez hosszú képeket csinált. Mikor pedig a hosszas vizsgálódás után az orvos abbeli véleményét nyilvánította, hogy nem mer huszonnégy órát Ígérni betegének: — Bandaházyné halavány lett mint a fal. Most adta aztán magát igazán neki a gondolkozásnak! — Szerencsénkre most az egyszer fenszóval gondolkozott s igy őt kihallgatva, következtethetünk régibb gondolataira is: — Az előbbi inas miért szökött el ? . . . J Senki se bántotta . . . mert azért nem, í megvívni a császárpárti álnegyvennvol- czas labanczok ellen. Tisztán láthat most a nemzet. Ismeri névleg, kik azok, akik önzetlenül kitartóan és megalkuvást nem ismerő módon küzdenek a nemzeti jogokért s kik azok, akik inelléktekintetek által vezéreltetve labanczokká vedlettek át. Erre volt jó a makói beszámoló s a dzsentri kaszinói vacsora. Az álarcz lehullott s a bekövetkezendő harczban demaszkirozva a maga teljes valóságában áll minden egyes politikus. Mert harcz lesz, kérlelhetetlen, elszánt, megalkuvást nem ismerő harcz. S a kurucz lobogó alatt folytatott, a nemzet osztatlan többsége által támogatott elszánt harcz rohammal fogja ledönteni azokat az akadályokat, amelyek e nemzeti akarat megvalósításának ma még útjában állanak. A kurucz lobogó győzni fog, a nemzeti akarat letörésére vállalkozó labanczokat pedig elsöpri a nemzeti felbuzdulás, amint elsöpörte 1906-ban is. NAGYKÁROLY ES VIDÉK Színészet. (§.) Rövid őszi sziniévadunk a holnapi nappal befejezést nyer s az a négy hétig tartó illúzió, mintha állandó színészetünk volna, egyszerre ime szertefoszlik. Meg van ugyan ehhez az egyik kellék — a kőszin- ház, meg volna végre a hidegebb idők daczára is — a melegség, a közönség oly régen sóvárgott felmelegedése, de nincs meg a leglényegesebb kellék: a színtársulat. Mert őszintén be kell vallanunk, teljes és feltétlen elismerésével a jóindulatú törekvéseknek, hogy a tervbe vett állandó műkedvelői társulat csak nem pótolhat egy hivatásos szi- nészgárdát, habár kétségtelen, hogy a hosszú, unalmas téli estékkel szemben a gyakoribb mükedvelőelőadások örömteljes változatosságot és hatalmas előhaladást jelentenek. Azt tehát, hogy ennek szervezését és működését a legöszintébb jóérzéssel fogadjuk, hangsúlyozni fölösleges. Mindezt pedig azért mondjuk el, hogy újólag felvessük, napirendre hozzuk azt a kérdést, nem volna-e lehetséges a színtársulat egy részének hetenként legalább egy előadás tartására való átjöve- vetele. Óhajtandó ez annál is inkább, mert E. a saison lejártával — felállítva az erkölcsi mérleget — megállapíthatjuk, hogy a Heves direktor társulata, ha leszámítjuk a pótlásra és kiegészítésre váró apróbb hiányokat, általában elsőrendű ; a szinrehozott darabokat nagy igyekezettel, ha nem is mindenkor sikerrel adták. A műsor összeállítása tekintetében még mindig találunk hibát s ez az, hogy a nagy színpadokon újabban bemutatott színdarabok közül vajmi keveset volt alkalmunk itt szemlélni. Már pedig — mint említettük s ezt sohasem hangsúlyozhatjuk eléggé — közönségünk igényessége megkívánja ezeknek mielőbbi szinrehozatalát. Igaz, hogy e tekintetben némi felelősség hárul a szinügyi-bizottságra is, mely hivatva volna a műsor darabjainak összeválogatása tekintetében irányítani az igazgatót épen a helyi Ízlésnek tekintetbevételével s annak megfelelőleg. Ezt azon bizottságtól, melynek olyan tagjai is vannak, kiket egész idény alatt nemcsak a színházban látni nem lehetett, de a bizottsági gyűléseken sem, — sajnos — nem nagyon várhatjuk. Tudtunkkal van városi képviselőtestületünknek egy elvi határozata, mely szerint, ha valamely bizottsági tag három egymást követő ülésen indokolatlanul meg nem jelenik, annak tagsága megszűntnek tekintetik s helyette más tag választandó. E határozat ép a bizottsági tagságra méltónak tarlott képviselőtestületi tag érdeklődésének fenntartását czélozza. Ha tehát valakinél az érdeklődés oly csekély, hogy szükségtelennek tartja részt venni az üléseken, mondjon le tagságáról s engedje át helyét olyanoknak, akik tudásukat, ambitiójukat készséggel érvényesítik az ügy érdekében. Kijelentjük azonban, hogy mint ezelőtt soha, úgy most sem folytatunk személyes harczot senki ellen, amit irtunk s ama kérésünk városunk polgármesteréhez, hogy a fentiek szerint reorganizálja a szinügyi-bizott- ságot — kizárólag az ügyszeretet kifolyása, az igazságérzet kívánsága, mert személyes politikát nem űztünk soha s azt insce- nálni nem is akarunk. Tanúsítsanak adandó alkalommal nagyobb figyelmet és buzgalmat a mai bizottsági tagok, senki sem fogja azt nagyobb örömmel venni és a közönségnek tudtára adni, mint mi. Ami pedig a színtársulat hetenkénti előadásainak rendezését illeti,kérjük Heves direktort, fontolja meg e kérdést és a lehetőség szerint vigye azt keresztül. A jelen évadi utolsó hétről részletesebb tudósításunk a következő: Csütörtökön, 4-én zsuffolt ház előtt ifj. Dumas Sándor „A kainéliás hölgy“ drámája ment. Markovits Gauthier Margit szerepében, hogy az ezüst kanalat ellopta, hiszen itt maradt a bére, ami jóval többet érő. Miért hát? . . . Miért unatkozott ez az ember mindig a színházban? Meg micsoda furcsán áll rajta a livreé ! Mindig uj keztyüje van .. . és orgona-illatja . . . Furcsa. Most pedig bizonyosan tudorp, hogy semmi baja; minek hát ez a komédia? Aztán egy haragos pillantást vetett maga elé, mert nem tudta magában elnyomni a büszke nő azt, hogy az a tudat fel ne tolakodjék lelkében, hogy már két nyugtalan napot is szerzett neki ezalatt György. Leült a díványra s mint egy kalitkába zárt tigris nézett maga körül. Piczi lábával dobbantott néha, azután megint elcsöndese- dett. Egy negyedig is elült mozdulatlanul, mialatt a parkettet nézte. Azután megdörzsölte homlokát, felugrott s mormogta magában: „Vén ember, te tudtad és nem akartál rajtam segíteni. A következményeket te siratod meg.“ Ettőlfogva igen elhatározott volt Bandaházyné ; nyugodtan evett és este színházba ment. A szobaleány azt kérdezte tőle induláskor, hogy György ne kisérje-e el, miután legkevésbbé sem látszik betegnek. Mire Bandaházyné igen haragos-kurtán felelte neki: — Nos, mi az? — Csalt kérdezem . . . — Mi köze hozzá ? ki engedte meg ? Mikor azonban György ajtaja előtt elhaladt, hangosan folytatá szavait az őt kísérő szobaleányhoz: — Ma maga fog velem jönni! Aztán felült fogatjába s elhajtatott. György pedig, midőn hallá a kocsit elrobogni, hanyagul felkelt székéről s hogy senkitől észre ne vétessék, vigyázva felment úrnője szobájába. Mr. Georges! az ön tagjai éppen odaillenek, — igenis ; éppen Bandaházyné foteljébe. — Oda ám! Úgy látszik, igen kényelmesen érezte ott magát, mert egy jóizüt ásított. Kedves egészségére Mr. Georges! Végre dörmögött valamit magában, felkelt és egy szekrényhez lépett és ott elkezdett úrnője könyvei között kutatni . . . . Utoljára is Voltaire „Zaira“-ja akadt kezébe. Azután beleült egy karosszékbe s elkezdett lapozgatni a könyvben. No lám ! Mr. Georges olvas! Ebben a foglalatosságban szépen el is aludt Hátrahajtotta fejét s mélyen szender- gett. Álmában Bandaházyt látta, amint az börtönében ágya szélén ül — homlokán a mély redővel, sötéten godolkozva. Látta amint azután ágyába lefeküdt s lázasan forgolódott, valami gondolat nyomta, kínozta lelkét. Bandaházyné pedig ez alatt a színházban ült és nem tudta mi történik körülette. Több Ízben végig vonta kis kezét forró
