Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-28 / 43. szám
2 sorait megbontani akkor, midőn a nemzet már megmutatta a párt törekvéseivel való együttérzését és oly támogatásban részesíti a küzdők táborát, a mely teljesen igazolja azoknak jogosságát. S a párt is sokkal inkább anga- zsálva van ebben a kérdésben, semhogy az attól való elállás reá nézve lehetséges lenne. Hogy miként lehet mégis az eltérő álláspontokat összeegyeztetni, miként lehet ebből a khaoszból az „alkotmányos“ kivezető utat megtalálni, oly probléma, melynek megoldása elé egész nemzet izgatott várakozással tekint. Az előrehaladott idő sürgeti a megoldást s azt hisszük, hogy rövid időn belül dűlőre kell jutni a politikai helyzetnek s nagyon valószínű, hogy az újév ismét küzdelem elé állít bennünket s az ellenzéki padokról fogunk küzdeni az ország elvitázhatatlan jogaiért és függetlensegeért. A kolozsvári kongresszus. (folytatás.) Az eddigiekben ismertettem az állami tisztviselői karnak azokat a törekvéseit és kívánságait, amelyek megvalósítását a kenyéradó gazdától: az államtól várja. Nem hiszem, hogy bárki is túlzottnak tartaná ezeket, mert a tisztviselők nagyon is mérsékelték igényeiket és sehol sem mentek túl azon határokon, amelyeken szerénytelenség nélkül átlépniük nem lehetett. Más államok tisztviselőinek helyzete lebegett szemeik előtt s ezekhez hasonlókat , kívánják Magyarországon is. A bürokratizmus hazájában Németországban már 1873-ban Bismark megteremti a tisztviselők pragmatikáját, amelyet csakha- j mar követ a franczia pragmatika. Ausztriában már meg van oldva az 1600 koronás minimális kezdő fizetés rendszere s - a nyugdíj méltányosabb beosztása. Pedig ezekben az államokban a tisztviselő karra nem hárul az a feladat, amely nálunk. Ezekben az országokban a tisztviselő egyszerűen végrehajtója a törvénynek s a végrehajtó hatalomnak egyik engedelmes szerve. NAGYKÁROLY ES VIDÉKE. Sajátságos közjogi viszonyainknál fogva, nálunk a tisztviselőre nemcsak ez a szerep hárul, hanem a tisztviselő egyszersmint az alkotmányos életnek egyik őre; az alkotmányos Magyarországnak legbiztosabb támasza, amelyre a nemzet mindig és minden körülmények között számithat és még sincsen meg, a német példa után még 36 év múlva sem az a biztos existentiája, amelyet megérdemelne ! Pedig hogy mit jelent az állami tisztviselőkarnak pragmatikában biztosított függetlenebb helyzete nálunk, azt mindenki beláthatja, aki az 1905. és 1906. évi szomorú darabont uralmat végig élte, amidőn a szolgálati vagyis hivatali eskü czégére alatt üldözték az ellentálló vármegyék tisztviselőit; őket megfosztották állásuktól, sőt még a bíróság is kénytelen volt — például Fazekas pestmegyei alispánt elitélni! A nagy állami tisztviselői kar pedig némán, mélységes fájdalommal nézte kartársainak nemes harczát, anélkül, hogy abban tevőleges részt vehetett volna, mert nála a hivatalos esküt még szorosabban magyarázzák. S mig az államhatalom súlyával szemben az önkormányzati tisztviselő a vármegyék törvényhatósági bizottságaiban hatalmas védőkre talált, addig az állami alkalmazott minden védelem nélkül és közvetlenül érezte volna az államhatalom sújtó kezét. Bizony fehér rabszolga sorsa van az állami tisztviselőnek, amely helyzetből felszabadítani az alkotmány érdekében sürgősen szükséges lenne. Reméljük a legjobbakat! A tisztviselőkarnak további törekvései a társadalmi feladatok terén mozognak. A tisztviselők eladósodásának egyik legfőbb oka azok az uzsorakölcsönök, melyeket egyes jótékony intézetek és vállalatok nyújtanak, de amelyeknek segélyét mégis kénytelen igénybe venni, mert sajnos, a tisztviselő más fedezetet, mint a fizetését nyújtani nem tud, erre a számtalan esélynek kitett bázisra pedig csak uzsora kölcsönt lehet kapni! Ennek meggátlása czéljából kívánják és meg is valósítják a tisztviselő takarékpénztárakat, amelyek azután méltányos és olcsó kölcsönök nyújtásával fogják megmenteni őket az uzsora karmaiból. Az internátusok kérdése is csakhamar a megvalósulás stádiumába lép és Budapesten és Kolozsváron — remélhetőleg pár év alatt — mintegy 600 fiúgyermek részére lesznek internátusok felállítva. A tisztviselökarnak a társadalmi téren leendő érvényesülése is hangosabb kifejezést nyert a kolozsvári kongresszuson. Kimondotta a kongresszus, hogy kívánja, miszerint a tisztviselői törekvések a parlamentben erélyes képviseletre tegyenek szert. E czélból saját kebeléből jelöltet fog állítani oly kerületekben, hol a tisztviselői elem túlsúlyban van. Ilyen képviselőválasztó kerület a jelenlegi beosztás mellett is van kettő az országban és remélhető, hogy a legközelebbi választás alkalmával a tisztviselői törekvések két buzgó és lelkes vezér- harczosa: Benedek Sándor közigazgatási biró és Dr. Andor Endre miniszteri osztály- tanácsos a parlamentben fogják felemelni súlyos szavukat érdekeink védelmére! Adja Isten, hogy úgy legyen! Az eddigi hallgatás politikájával szemben megkívánjuk leendő képviselőjelöltjeinktől, hogy a tisztviselői törekvések támogatását és megvalósítását programmjukba felvegyék, azok érdekében tevékenykedjenek, mert csak ily utón remélhetünk sikert. Végül a tisztviselői kar a városok bel- életében is tevékeny részt kíván venni. Hiszen elég csak a lakbér uzsorára utalnunk, hogy lássuk, mennyire élénken érinti érdekeinket a városi közigazgatás is. Azért igyekezni fogunk arra, hogy a legközelebbi városi képviselőválasztásoknál tevékeny részt vegyünk s egy-két tagot behozzunk, a kiktől azután joggal elvárhatjuk a legerélyesebb támogatását minden oly kérdésnek, amely bennünket bármily kevéssé is érint. * * * A kolozsvári kongresszus lefolyásában méltóságteljes volt. Az a háromezer tisztviselő, amely részt vett a kongresszuson, — beható és alapos tanácskozás után — ritka egyértelműséggel és egyhangúlag hozta meg határozatait, ezzel is jelezni kívánva azt, hogy mindezek a törekvések mennyire össze vannak forrva a tisztikar egyetemével. Hogy azonban mindezek megvalósithatók legyenek, elsősorban szükség van egyetértésre és szervezkedésre. Ebben rejlik az az erő, mely ügyünket diadalra fogja juttatni. Feltétlenül kívánatos, hogy az állami tisztviselőkarnak minden egyes tagja átérezze az együttműködésnek szükségességét és tömörüljön az országos egyesület kibontott zászlója alá! De másodsorban a helyi szervezetek bírnak döntő befolyással a tisztviselők érdekeire. Aki figyelemmel kiséri a tisztviselői mozgalmak történetét, azt tapasztalhatja, hogy mindazon helyeken, ahol a tisztikar helyi szervezetekbe tömörülve, külsőleg egységes szervezetben jelentkezik, ott sokkal nagyobb tekintélyben részesül és oly eredményeket amely három közé azonban ez a fogadás nem volt bevéve. Mégis, mint mondtam, meghökkentek ennek hallatára, holott a Kupa fiuk azonkívül még kikiáltott betyárok is voltak. Ilyen a szokás hatalma 1 Dunaváron megszokták már Bandaházyné őnagyságát a megtestesült fedhetlenségnek tartani, bizony egy kicsit furcsán esett hát most Etelváry mondása. Hanem annyi is igaz, hogy mikor Etelváry elment, unalomba esett az egész világ és az emberek sok-sok ideig idézgették azokat a hires mondásokat, jó élezeket, amiket közöttük elszórt. Bandaváry is meghallotta utóbb, amit az egész világ (Dunavár) rebesgetett s nagyon a lelkére vette a dolgot. Amolyan késő őszi nap volt, mikor felült egy lóra, beledugott a nyeregkápába két pisztolyt es elment a felvidéki kis faluba Etelváryhoz. Etelváry pedig igen megörült a nem várt látogatásnak, lévén ugyanis eltelve nagyfokú unalommal. És aztán megkérdezte, hogy minek köszönheti ezt a nagy szerencsét ? Bandaházy imigyen felelt: — Bizonyára emlékezni fog nagyságod azon időre, mikor városunkat jelenlétével megtisztelte? — Legszebb napjaim közé számítom azt az időt. — Nekem ugyan, bár igen óhajtottam volna nagyságoddal akkor találkozhatni: nem jutott a szerencse, csupán a hír után hallottam nagyságod ottlétéről. — Bizony részemről is szerettem volna megismerkedni önökkel, uram. De engedel- mével bátor leszek helyrehozni az elmulasztottakat. Kevés szünet múlva igy folytatta Bandaházy : — Egész városunknak még igen friss, igen kedves emlékezetében áll nagyságod. Újra szünet. Azután másra terelődött a beszélgetés. — Amint jöttem, a határon puskaropogást hallottam. Szoktak önök vadászni is ? — Részemről csak ritkán. Nálunk nem igen vannak — dámvadak; szarvasok már inkább; különösen most — mondá nyomatékkai Etelváry. * — Hm?... És valami veszélyes vadak? — Óh igen. Néha fordul meg vidékünkön — medve is. A roham mindig tüzesebb és mindig vastagabb kezdett lenni. Utoljára is ott végződött, hogy meghívták egymást másnap reggel vadászatra egyik közeleső erdőbe, de nem puskával, hanem hogy eredetibb legyen a dolog, csak — pisztolylyal. Meg is jelent pontosan mind a kettő. Vadászat közben azonban az a szerencsétlenség történt, hogy mindketten egymásra találtak lőni s Etelváry a lövés következtében vérrel borítva lerogyott. Miután csak úgy gyalogszerrel voltak, Bandaházy nem tudott mit csinálni a sebesülttel, tehát be szaladt a faluba s kiküldte Etelváryhoz ennek nehány ismerősét, kik aztán kocsira rakták s elvitték haza. Etelváry pár hétig nyomta az ágyat. Végre felgyógyult, amint hire járt, de nem tudtak róla semmit, hogy hova tűnt. Bizonyosan elment ismét valahová világot látpí, mondogatták, talán Afrikába, vagy hova, ahol nem olyan bolond féltékenyek és be- csületőrzök a férjek. Hanem Bandáházyról már kimerítőbb tudósítással szolgálhatunk, ámbár az sem sok. Annyi az egész, hogy őt a párbaj miatt vizsgálat alá vették és be is zárták a szegedi börtönbe egy esztendőre . . . Erről az esztendőről tüzeskedtek most a jelenvolt ügyvédek pro et contra. Hanem abban mindannyian megegyeztek, hogy Ban- daházynak hiányzik a — negyedik. . . Hogy is ne! Ha minden mendemondára az ember mindjárt duellálna, volna-e már csak egyetlen is a világon! Az a világgyülölő öreg ur is, aki ebéd előtt meglehetősen védelmezte Bandaházyt, ebéd után oda nyilatkozott, hogy: — Raczionális princzipiumok fundamentumán biz ez nem helyeselhető és Kant szerint sem áll és én is ellene vagyok, — mégis az individuális szabadság princzipiu- mának alapján ezt tehette, — fenhagyván természetesen a világnak erről rosszaló’ag
