Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-28 / 4. szám
•1 nyes magyar vármegye 12 éven át minden szervével egyetemben szünetelt s igy székhelye sem volt Szatmárvármegyének ; hanem egy ausztriai közigazgatási kerületnek ügyeit igazgatták ama szomorú emlékű időkben Szat- márról, de tiltakozásunk csodálkozással is párosult; mert azt még a szatmári emlékirat elfogult szerkesztőitől sem vártuk volna, hogy megkülönböztetést ne tudjanak s ne akarjanak tenni egyfelől a magyar alkotmányosság, másfelől a Bach és Schmerling féle ab- solutismus korszakai között, sőt odáig menjenek, hogy e jogtipró, nemzetgyilkos, nyers erőszakon alapuló osztrák birodalmi kormányzati rendszer tényeit állitsák oda olyan okul, a melylyel vélt jogi igényeiket egy alkotmányos, parlamentáris magyar kormány előtt támogathatják. Alig hisszük, hogy az alkotmányosság helyreállta óta akadt volna Magyarországon a szatmári emlékirat t. megalkotóin kívül még valaki, aki a Bach Sándor kormányzati tényeire alapított igényeinek kielégitését merészelje követelni az alkotmányos magyar kormánytól! Hogy mennyire nem tekintették a vármegye vezetői Szatmári vármegyei székhelynek, kitűnik abból, hogy az 1861-iki kisalkotmány életbe léptekor, valamint a végleges alkotmányos állapotnak 1867-ben történt helyreálltakor sem a törvényhatóság, sem a vármegye semmiféle határozatot vagy rendelkezést sem tartott szükségesnek a székhelynek Nagykárolyba vissza helyezése iránt; hanem amint a törvényes állapotok helyre állottak, az alkotmányos vármegye proprió motu ott folytatta tanácskozásait, tisztviselői pedig hivataloskodásukat, ahol 1849-ig; a vármegye ősi székhelyén Nagykárolyban (lásd a vármegye törvényhatóságának 1860 deczember 12-én és 1867. május 1-én tartott közgyűlési jegyzőkönyveit). A Szatmár vidéki nemes urak abban az időben igazán nagytöbbségben voltak a vármegye közgyűlésén, a 60-as évek siralmas közlekedési viszonyai között kényelmi érdekeit is sokkal inkább szolgálta volna a szatmári székhely; és még sem emelkedett egy hang sem ilyen irányban, annyira érezték a vármegye rendei, hogy a nemzetölő, osztrák abszolutisztikus rendszer minden emlékét örök időkre el kell törölni. Vájjon mit szólnának a porladozó ősök ahhoz, hogy az ő utódaik nevük viselői között akadnak olyanok, akik jogi alappá akarják tenni nemcsak Magyarország, de az egész világ történelmének leggaládabb, legnemzetietlenebbb jog- tiprását ? 1874-ben, a törvényhatóságok területi rendezésének küszöbén, a vármegye 322 községe közül 27 kérvényt adtak be a törvényhatósági bizottsághoz a vármegye székhelyének Szatmárra áthelyezése iránt. Az a határozat, a melyet e kérvényre a vármegye közönsége klasszikus tömörséggel, de a kérvény minden oldalát megvilágitólag hozott, a mai viszonyok között is annyira érdekes, hogy leghelyesebbnek tartjuk a következőkben szószerint idézni: „Szatmármegye bizottsága 1874. évi február hó 26-án és a következő napokon Nagykárolyban Méltóságos Ujfalusy Miklós főispán ur elnöklete alatt tartott rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyve 7 szám, Nagygécz, Atya, Pusztadarócz, Gacsály, Bozsály, Mikola, Homok, Lázári, Vetés, Csenger, Zsarolyán, Fülesd, Sályi, Kisar, Cseke, Fülpös, Fehér- gyarmat, Páczafalu, Szücsfalu, Farkasaszó, Szinérváralja, Kaakszentmárton, Udvari, Avas- újváros, Pettyén, Amacz, Hirip és a többi számos községek és bizottsági tagoknak benyújtott kérvényeiket, — melyszérint az ujjo- nan kikerekitendő megye közigazgatási székhelyének Szatmár-Németi városba leendő áttételét már most elvileg kimondani, — ha pedig ezen kérelem ez úttal méltánylandó- nak nem találtatnék, a megye székhelyének megállapítását az uj beosztással megalakítandó megyének érintetlenül fenntartatni kérelmezik : az állandó választmány azon véleménynyel terjeszti elő, — miszerint a jelen kérelem, — mely nem tárgyaz egyebet, mint elhagyni azon ősi székhelyet, megválni a megye közönsége fillérein felépült díszes és az adminisztráczió minden ágazatait magában foglalni elegendőleg terjedelmes székháztól és átköltözve egy idegen hatóság kebelébe ott, vagy az adókkal túlterhelt nép ujabbi megterheltetésével, vagy a zavart pénzügyi viszonyok által az örvény szélére sodort állam megerőltetésével egy uj megyeházat építeni, — elutasítandó lenne; mert az állandó választmány e kérdést, nem egyes helyi, de magasabb érdekek szempontjából óhajtja tárgyaltatni és ezzel szemben — akkor, amidőn az összes hazai közönség, a képviselőház, mint a napi sajtó a nyomasztó helyzet súlya alatt a közterhek köny- nyitéséért küzd és tervet terv után készít, miként lehetne az államháztartás kiadásait szükebb keretek közé szorítani; — elveivel ellentétesnek találná, hogy midőn a megyének saját törvényhatósági területén e díszesen és büszkén emelkedő és úgy a közigazgatás, mint a törvénykezés befogadására elég terjedelmes palotája van, akkor a mostani nehéz viszonyok közt elhagyassék, — és helyébe akár hol, annál kevésbbé a külön törvényhatósági joggal felruházott Szatmárnémetiben, akár az egyesek, akár az állam terheltetésével, uj székház építtessék; — annyival inkább, mert mielőtt a megye székházának alapkövei Nagykároly város kebelébe elhelyeztettek, azon kérdés, hol legyen megyénk székhelye, hosszú viták után a megye nagytöbbsége által Nagykároly város javára eldöntetvén, ezen ügy befejezettnek tekintendő, — ilyennek tekintetvén az, az utókor által is mai napig, mert Nagykárolyból a székházat mindég csak az önkényhatalom szavára sikerült rövid időközökre Szatmárra áttenni. — De mihelyest a megye fiainak a tanácskozási termek ajtajai megnyittattak és a szabadszó kimondása megengedtetett, — a megye székhely a nagytöbbség által mindannyiszor Nagykárolyba azonnal visz- szahelyeztetett és ezen indokokból kifolyólag, — nem tekintve a már elsorolt és főleg a pénzügyi helyzettel elegendően indokolt nyomós okokra, miután a megye nem érezhet magában hivatást arra, hogy saját önnálló törvényhatósági területét elhagyva, egy idegen hatóság kebelébe beköltözködjék, — az állandó választmány azon javaslatot terjeszti elő, — miszerint intéztessék felirat az országgyűlés mélyen tisztelt képviselőházához az iránt, hogy akár fog a nagyméltó- ságu belügyminiszter ur által a megyék ki- kerekitése tárgyában előterjesztett törvény- javaslat jelen alakjában elfogadtatni, — akár más alakban fog az keresztül vitetni és törvény erőre emeltetni, Szatmármegye közönségének kérelme abban összpontosul, hogy a megyének úgy közigazgatási, mint törvénykezési székhelyéül az ezen hivatalok befogadására újabb kiadások nélkül tágas megyeházzal biró Nagykároly jelöltessék ki, —- az állandó választmány előterjesztése a közgyűlés nagytöbbségének osztatlan helyeslésével találkozván, —- midőn határozatilag kimon- datik, hogy a megye székhelyét jövőben is Nagykárolyban kívánja megtartani, a javaslat értelmében az országgyűlés képviselőházához indokolt kérelem terjesztetni és ezen határozatról a kérvényeket benyújtó Böszörményi Elek bizottsági tag jegyzőkönyvi kivonaton értesittetni rendeltetik.“ Ez a határozat, amelylyel a vármegyei székhelynek Nagykárolyban állandósítása uj- jólag kimondatott, teljes megnyugvást keltett az egész vármegyében s az egész ügy bizonyára soha többé nem kerül napirendre, ha 1889-ben személyes érvényesülési törekvések eszközévé nem tétetik; ebben az évben a vármegye alispáni széke megüresedvén, a vármegye jelentékeny része a legkompeten- sebb egyén, a vármegye akkori főjegyzőjének Zanathy Ferencznek alispán jelöltsége mellett foglalt állást, jelöltsége sem a köz- igazgatás érdekei, sem egyébb szempontokból kifogás alá nem eshetvén, megválasztása biztosítottnak volt tekinthető, amidőn az akkor jóformán teljesen ismeretlen, utóbb a nemzeti ellentállás időszakában főispánná és királyi biztossá lett Nagy László lépett fel alispán jelöltül. Közigazgatási téren soha sem működött és az alispáni állásra való képességei a közönség előtt teljesen ismeretlenek voltak; igy hát nagy családi ösz- szeköttetése daczára is csak úgy remélheI A G Y K AROLY ÉS VIDÉKE tett sikert, ha valamely uj jelszóval alakit maga körül pártot. Ez az uj jelszó volt a szatmári székhely, ennek jegyében indult meg az alispán választási mozgalom, amelyet Szatmár város nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is támogatott (lásd monográfia 296 lap) s amely csakugyan Nagy László győzelmével végződött. A megválasztott uj alispán majd egy éven át dolgozta és dolgoztatta híveivel a vármegyét, inig azután 1890-ben előterjesztették a székhely áthelyezése iránti indítványt a vármegyei közgyűlésen. Jellemző, hogy ily hosszú ideig tartó előkészület, az uj alispán családi és személyi pressziója, a hivatalos hatalom mindennemű eszközeinek igénybevétele s Szatmár város állandó és áldozatkész agitácziója mellett is 640 bizottsági tagból csak 316, tehát az összes szám felerészénél kevesebb szavazott le a szatmári székhely mellett. — Igazán meglepő, hogy oly sok irányú eszközzel csak ily aránylag kis eredményt sikerült elérnie az alispán vezetése alatt működő szatmári székhelypártnak. Ennek magyarázata abban található, hogy a székhely- áthelyezés igazi vármegyei közszükségletet nem képezett, a mozgalom komoly indokainak hiányát maguk a vezetők is ismerték és belátták; a családi összeköttetések és Szatmár városi agitáczió által megnyert vármegyei csekély numerikus többség megtette ugyan Nagy Lászlónak azt a szívességet, hogy a szatmári székhely jelszavával az alispáni széket ülhesse s a székhely áthelyezésének kérelmezését megszavazza; ezen túl azonban egy lépéssel sem ment, 18 éven át soha nem is sürgette az ügy kormányhatósági elintézését, sőt annyira megnyugodott a státusquóban, hogy 1903-ban a vármegy e anyagi viszonyaihoz képest igen nagy összeget, 1.500,000 koronát szavazott meg éppen Nagy László indítványára egyhangúlag a nagykárolyi vármegyeháza újjáépítésére, amit bizonyára nem tesz, ha a székhely áthelyezési szándék velleitásai a legkisebb mértékben is túl élik az alispán választás viharait. Amint tudjuk —- és ez időben bosszankodva konstatálta a pusztán személyi érvényesülés érdekében felhasznált Szatmár városa is, — maga a mozgalom fővezetője Nagy László is, mihelyest megszilárdultnak érezte maga alatt az alispáni széket, leszerelt és tizenhat évi alispánsága alatt soha többé eszébe nem jutott az ügy sürgetése; csak akkor, amidőn 1905. végén darabont főispánná kineveztetvén, erőszakkal kezdte volna a vármegyét kormányozni, amidőn csendőrszuronynyal verte ki a vármegye törvényhatóságát saját székházából, a midőn a vármegye székhelye Nagykároly város a vármegye nemzeti ellenállásának egyre erőteljesebb és határozottabb góczpontja lett, a midőn e városban a bitorolt hatalom nemcsak minden hivatalos támogatást nélkülözött, de bérenczei a legszorosabbb következetességek keresztül vitt társadalmi bojkott súlyát is érezték, ekkor kezdett el fenyegetőzni Nagy László azzal, hogy a székhelyet a forró vérü, hazafias Nagykároly városából, a mely a nemzeti ellenállás néhány legkimagaslóbb jelenetének színhelye volt, áthelyezteti az ugyanezen korszakban bölcs és körültekintő passzivitást tanúsító Szatmárra. Mintha csak a Bákóczi idők s a Back-korszak eseményei újultak volna fel modernebb és kisszerüebb kiadásban. (Folyt, köv.) A Tisza partján . . . A Tisza partján szeretnék meghalni Vir ághullajtó őszi alkonyattal. Vagy azt se bánnám: hogyha éppen akkor Pirositná magát az őszi hajnal. Csak ősz legyen: szép, bánatos, szelíd ősz, Mint amilyenben volt a születésem . . . S a távozásom olyan szeretettel Állják körül, mint rég az érkezésem!
