Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-21 / 3. szám

2 már és Németi leginkább ezen igazán kétes értékű érdemeikért kapták meg a szabad'ki­rályi város jellegét, kitűnik úgy az 1715. évi 109. t.-cz.-nek, mint magának az 1721. ja­nuár 2-án kelt szabadság levélnek szósze­rinti szövegéből. A törvény szerint: „És miután Ö Felsége meggondolta volna Szatmár és Németi városoknak ... a kü- lömböző háborús és lázadási időkben telje­sített hű szolgálatait s okozott kárait . . . . stb.“. A szabadság levél még leplezetlenebből kiemeli az uj szabad királyi város „érdemeit“, írván a többek közt a következőket: „ ... Mi is (a császár t. i.) kegyelme­sen és elismeréssel tekintetbe vennök a Szatmárvármegyében levő tisztes és érde­mes Szatmár és Németi városok polgárainak sokféle hasznos szolgálatait és érdemeit, melyekkel ők nemcsak a békés és boldog időkben, hanem a sokféle rettenetes háború s a legközelebb lecsendesitett felkelés viszon­tagságai között is folyvást tündököltek . . . Mikor a német várőrség fellázadt tisztjei el­len, ők vetették magukat közbe, ők vállaltak a tisztekért kezességet s ez által úgy ezek­ről, mint a közjóról a fenyegető veszedel­met okosan elhárították ... A legutóbbi felkelés alkalmával is készek voltak inkább a három hónapi ostrom után városukat felégettetni, vagyonukat felprédáltatni, meg­számlálhatatlanul sok kárt szenvedni, sem hogy törvényes királyuk iránt a hűséget meg­szegjék, de még ekkor sem törtek meg, ha­nem bár minden pénzük és élelem készle­tük elfogyott, ezen nagy Ínségükben is közel (?) táborozó seregünket 4000 forinttal segí­tették, most is 8000 forintot hoztak be kincs­tárunkba“. A nemzeti ügy árulásának jutalmául Szat­márnémeti szabad királyi városi rangra emel­tetett ; ez időtől kezdve soha többé a ku- rucz Szatmárvármegye karai és rendei me- gyegyülést Szatmárnémetiben nem tartottak. Elismerjük, hogy mindezek csupán tör­téneti érdekességi részletek s az ősök nem- zetelenes üzelmei a mai hazafias nemzedé­ket nem terhelik, ha mégis szükségesnek tartottuk ezeket előadni, csupán azért tör­tént, hogy a szatmári emlékirat {fentebb idé­zett némi hangulat keltésre alkalmas állítá­sát Szatmárnémeti „kuruczságáról“ s e mi­att szenvedett állítólagos megrövidítéséről a tárgyilagos történeti kritika , eszközeivel kellő értékére leszállítsuk és kimutassuk, hogy Szatmár várost a XVIII. században vármegyei székhelylyé Szatmárvármegye ren­dei múltjuk megtagadása nélkül sohasem te­hették volna. Az egész XVIII. század folya­mán élénk emlékezetükben volt a vármegye urainak Szatmárnémeti nemzetellenes maga­tartása, a régebbi időkben az ott uralgó csá­szári őrség, a közelmúltban Rákóczi eláru­lása, a század huszas éveitől kezdve pedig a szabad királyi jelleg, mely a vármegye testéből kiszakította e két várost, egyre mé­lyebb és mélyebb elválasztó vonalat vontak az ősi vármegyei és újdonsült városi muni- czipiumok között. A vármegyei rendek, akik ugyan sok mindenben hátra maradván, szittya táblabi- rák lehettek, közjogi tudással és érzékkel bőven meg voltak áldva, tudták és érezték te­hát, hogy alkotmányos szabadságaik egyik nem csekély jelentőségű biztosítéka van ab­ban, ha a vármegye székhelyét az idegen törvényhatóság helyett saját törvényhatósá­guk területéhez kötik és állandósítják. Me­gyeháza építéséről még sokáig, 60 eszten­dőn keresztül nincs szó, mert hiszen a köz- igazgatás akkori kezdetleges állapota mellett, a priesen alakuló közvetlenség korszakában, ilyen építkezés közszükségletet nem képez. Semmi akadálya sem volna tehát annak, hogy a vármegyei gyűlések ezután is fel­váltva hol itt, hol ott tartassanak és Szat­már is ezen eseti székhelyként foglaljon he­lyet; valótlan az az inszinuáczió, mintha a Károlyiak erőszakolták volna reá a várme­gyére a nagykárolyi székhelyet. Igaz, hogy a XVIlI-ik század egész folyama alatt Ká­rolyi grófok ülnek a főispáni székben, de e három főispán, akik az országos politika ve­zető államférfiak hadvezérek, azonkívül az ország távoli vidékén birtokosok, csak szór­ványosan vesznek részt a szatmárvármegyei közügyekben; a közgyűléseket legtöbbször az első alispán hívja össze és vezeti; igazán nem volt reá semmi ok, hogy az állandósí­tott székhely hiányában esetenként Szatmárra is összehivassék a közgyűlés, ha egyébért nem, már csak az ottani birtokosság ké­nyelme kedvéért is. Ám a vármegye rendei minden egyébb szempontot alá rendelnek kuruez következetességöknek s a császári kegyből felemelkedett Szatmáron nem gyü- léseznek. A közgazdaság és közművelődési fejlő­déssel kapcsolatosan a XVIII-ik század má­sodik felében az ország minden vidékén egy­más után állandósittattak a vármegyei szék­helyek és mindenütt felépítette a vármegye a maga székházát, lassanként a szatmárme- gyei közviszonyok is oda fejlődtek, hogy a székház építésére .kellett gondolni, már ez időben a vármegye rendei teljesen megszok­ták és megkedvelték a nagykárolyi gyülése- zést és igy amidőn Gróf Károlyi Antal 1780- ban két telket adományozott a vármegyének, azt ez utóbbi elfogadta, két épüretet emelt reá s ezekben helyezte el most már végle­gesen a törvényhatóság hivatalait. 50 évig nyugodtan rezideált a municzipium a vár­megye legnagyobb városában s bár az ak­kori idők bizonytalan, sőt nem egyszer ve- széles közlekedési viszonyai között nagy vi­dékek érdekeltségének lett volna kényelme­sebb a szatmári székhely, még sem esett szó róla egészen 1830-ig. 1830-ban Csomay Pál II. alispán vetette fel a székhely Szat­márra áttételének kérdését, úgy látszik, a pucscsszerü meglepetéseket már abban a korszakban is ismerték; mert az 1830. ja­nuár 18-iki közgyűlés jegyzőkönyve szerint minden megvitatás nélkül nehány sornyi, si­ralmasan gyönge indokolástól kisért határo­zattal döntött e fontos kérdésben, azt kell következtetnünk, hogy ez az ügy akkor csak úgy hirtelenében lett előrántva s egy néhány harsogó torok segítségével keresztül hajtva ; vagy el lehet e képzelni, hogy akkor, ami­kor még élénk emlékezetben volt azon bontó feltétel, a mely mellett gróf Károlyi Antal a székház telkeit adományozta s igy tudva volt, hogy a székhely áthelyezése a várme­gye jelentékeny anyagi károsodásával fog járni, a mit jelentékenyen emelt volna a szatmári uj székház felépítésének költsége, hogy ezek ismerete mellett az ügy kellő publikálása és törvényszerű megvitatása ese­tén csak úgy, en bloc elfogadták volna a másod alispán propoziczióját ? Különben a közvetlenül következett kor­szak igazolta is, hogy a vármegye 1830-iki határozata nem volt komoly. Ugyanis 1832- ben a vármegye háza épületei a földrengés következtében részint Összedőltek, részint tetemesen megrongálódtak, ha valamikor, ekkor lehetett volna iímét felvetni és effek- tuálni az áthelyezést, mert hiszen minden­képpen ópiteni kellett, ám ekkor — tehát alig egy pár évvel az 1830-iki határozat után — már szó sem volt az áthelyezésről s a vármegye Nagykárolyba a régi telken épitette fel az uj megye házát, amely azóta többször lényegesen bővítve és átalakítva ma is áll s mint az ország egyik legtága­sabb, kényelmesebb, sőt némely részeiben legfényüzőbb székház épülete hivatásának még igen-igen hosszú időn át meg fog fe­lelni. (Folyt, köv.) N_A G Y K ÁROLY ÉS VIDÉKE Plachy Gyula. Őfelsége a király Plachy Gyula kir. tanácsos, pénzügyigazgatót a hatodik fizetési osztályba sorozott kir. pénz­ügyigazgatóvá nevezte ki. Ez a kinevezés nemcsak a legköz­vetlenebbül érdekelt pénzügyi tisztikar körében, hanem az egész vármegyé­ben őszinte és igaz örömöt és meg­elégedést keltett. Mert Plachy Gyula kir. tanácsos, pénzügyigazgató az alatt a két és fél év alatt, mióta a nagykárolyi pénz­ügyigazgatóság vezetését átvette, nem­csak a kir. pénzügyigazgatóságot emelte arra a nívóra, hogy az ma már az ország legelső pénzügyigazgatóságai között foglal helyet, hanem ami fö, megteremtette a pénzügyi és egyéb közigazgatási hatóságok között azt a consensust, amely nélkül eredményes és czélhoz vezető munkálkodást alig lehet felmutatni. A múltakból tudjuk, hogy a pénz­ügyi és különösen a vármegyei ható­ságok között sok súrlódás fordult elő, a melynek hátrányát rendesen a hiva­talos ügymenet érezte meg legjobban. És midőn Plachy Gyula elfoglalta hi­vatalát a pénzügyigazgatóság személy­zete egy meg nem érdemelt, csaknem visszás helyzetben állott a vármegyé­vel szemben. Sok tapintatra és ügyességre volt szükség, hogy a múltak" emlékei elsi­muljanak és hogy a pénzügyi hatóság a maga érdekeit a vármegye közig, hatóságainak működésével össszeegyez- tetni tudja és hogy ez mennyire sike­rült, azt bizonyítja az az állandó jó és barátságos viszony, mely közöttük fenáll. És eme viszonynak létrehozásában az érdem Plachy Gyuláé, aki nemcsak barátságos és finom modorával, de udvarias előzékenységével, szolgálat­készségével, méltányos eljárásával az egész vármegye közönségének osztat­lan tiszteletét és barátságát megtudta nyerni. Bizonyítja ezt nemcsak a vármegye intéző köreinek részéről több Ízben hangoztatott elismerés, hanem a fő­ispán újévi beszéde is, melyben külö­nösen hangsúlyozta, hogy a mai ve­zetésnek köszönhető az, hogy a nagy­károlyi pénzügyigazgatóság úgy a ma­gas minisztérium, mint az egész vár­megye előtt mily tekintélyben áll. Fiatalon, alig 43 éves korában érte el megfutott pályájának egyik legszebb állását és a számos üdvözléshez, mely­ben kineveztetése alkalmából bizonyára része van, a magunk részéről is a legöszintébb örömmel járulunk hozzá és kívánjuk neki, hogy magas állását sokáig élvezhesse legteljesebb meg­elégedésben. Előfizetési felhívás! Mióta a „Nagykároly és Vidéke“ kilépett a közélet terére, hogy szeretett hazánk boldogulása, előhaladása és fel­virágoztatásának nagy eszméjéhez habár csak egy porszemmel is hozzájárulhas­son, azóta szüntelenül csak egyetlen elvet szolgált; az országos függetlenségi és 48-as párt elveit, mert egyedül ezen elvek szolgálatában vélte feltalálni ki­tűzött czéljának valódi eszközeit. Ezeket az elveket szolgáltuk legjobb tudásunkkal, teljes erőnkkel, nem térve el azoktól akkor sem, midőn csak ül­döztetés és mellőzés volt osztályrészünk és akkor sem, midőn pártunk uralomra jutott. Nem féltünk az üldöztetéstől, nem kértünk az előnyökből. Önzetlenül és

Next

/
Thumbnails
Contents