Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-21 / 3. szám

XXVI. évfolyam.

Nagykároly, 1909. január 21.

3. szám.

Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye.

Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye.

Megjelenik minden csütörtökön.

Előfizetési árak:

Egész évre

.....................

Fél évre

.........................

■ • *— ,

Negyedévre .................

• ■ 2-- „

Egyes szám.................

Községi jegyzők és tanítóknak

egész évre 6 kor.

A politikai rész szerkesztéséért felelős:

Dr. Adler Adolf

szerkesztő.

A szépirodalmi részt vezeti: Simkó Géza főmunkatárs. Laptulajdonos és kiadó : Sarkadi N. Zsigmond utóda.

Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal:

Széchenyi-utcza 37. szám. (A zárdával szemben)

Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el.

Hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza.

7

Az önálló . bank felállításának feltételei.

A politikai kérdések között még mindig az önálló bank felállítása uralja a helyzetet, úgy annyira, hogy a többi fontos politikai kérdés, közötte a választói jog reformja is háttérbe szorul. És ezen nem is lehet csudálkozni. Mert a függetlenségi párt, programmjának ezt a sarkalatos tételét fel nem adhatja akkor, midőn úgy a bel, mint a külpolitikai helyzet a legalkalmatosabbnak látszik a nemzet gazdasági jövőjére és boldogulására nézve annyira fontos tényező, az önálló bank megvalósítására.

Köteteket írtak már pro és kontra az önálló bankról. Nyilatkoztak hires pénzügyi kapaczitások arról, hogy vannak-e és mily akadályai a bank felállításának és legalább is fele az elhangzott véleményeknek ellene, de a másik fele mellette szól. Sokan gazdasági válságtól féltik az országot, félnek az értékpapírnak visszaözönlésétöl, a fedezet hiányától, az érczkészlet összehozásának nehézségeitől stb., szóval valósággal visszariasztani akarják a függetlenségi pártot attól, hogy a bank felállítását követelje.

Úgy látszik azonban, hogy ezek a kísérletek dugába dőlnek. Mert a függetlenségi párt nem kapható a leszerelésre. Az egész párt, élén Kossuth Ferencz kereskedelmi miniszterrel és Justh Gyulával, a képviselöház érdemes elnökévnl szilárdan áll azon elhatározása mellett, hogy az önálló bankot megvalósítja, mert a mainál kedvezőbb helyzet alig fog kínálkozni ennek létesítésére.

A magunk részéről, kik az önálló bank felállításának feltétlen hívei vagyunk, örömmel látjuk, hogy a függetlenségi párt szilárdan ragaszkodik a választóknak tett Ígéretéhez s a nemzetet az önállóság és a gazdasági függetlenség felé vezeti, amelynek létfeltételét képezi a nemzeti bank.

Az ilyen fontos és életbevágó kérdések megoldásánál természetes, hogy nagy óvatossággal és körültekintéssel kell eljárni, de minden aggodalmaskodás mellett is számítani kell a nemzet önérzetére, áldozatkészségére is,

s különösen a magyar nemzetére, a mely már nem egyszer megmutatta, hogy mily áldozatra képes, ha, azt a haza jóléte és érdeke kívánja.

Az alaptőkének összehozása aligha képez akadályt. Hiszen ime, a mi szerény városunknak egyik — igaz, hogy előkelő és régi — pénzintézete jár jó példával elöl arra, hogy megmutassa melyik az a biztos ut, amelynek igénybevételével a nemzeti banknak bármily nagyságú alaptőkéje összehozható.

A nagykárolyi önsegélyző népbank ugyanis, az 1908. évi üzletévröl előterjesztett igazgatósági jelentésében már jelzi, hogy az önálló nemzeti bank felállítása esetén 100,000 korona értékű részvényt szándékozik jegyezni.

Minden vezérczikknél, röpiratnál és problematikus értékű véleményeknél szebben beszél a tett.

Ha a nagykárolyi önsegélyző népbanknak eléggé nem dicsérhető szép példáját Magyarország pénzintézetei követni fogják és mindegyik a maga vagyonához mérten részt kíván és fog venni a nemzeti bank megalakításában, akkor felesleges minden további dik- cziózás és aggodalmaskodás, hanem radikálisan hozzá kell látni és csakhamar egy oly nemzeti bank létesül, amely a nemzeti eszme szolgálatában mindenféle viharral szembe fog szál- lani.

És ez lenne az igazi nemzeti bank. Magyar pénzt, magyar nemzeti czé- lokért áldozni lehet-e ennél szebb hivatása azoknak a pénzintézeteknek, a melyek a magyar haza törvényes támogatásának keretén belül oly szép üzleti eredményeket tudnak elérni?

S vájjon nem a nemzet kebelébe tartoznak a pénzintézetek is és azoknak részvényesei nem hazafias kötelességet teljesitenek-e akkor, midőn sietnek utasítani igazgatóságaikat a népbank példájának követésére?

Azért előre bátran! Biztosítsuk az önálló bank alaptőkéjét jó előre s akkor majd könnyebben beszélünk az osztrákkal, ha megmutatjuk, hogy nem szorulunk sem az ö, sem pedig külföldiek tőkéjére, hanem képesek vagyunk a magunk erejéből is százmilliókat összehozni ?

A mi igazságunk.

— A nagykárolyi székhely pártjának Emlékirata. —

(Folytatás.)

Még javában folyt Rákóczi szabadság harcza, amikor Szatmár és Németi még tovább mentek és kilépve a passiv reziszten- cziából, Rákóczi háta mögött fölajánlották magukat Becsnek. Nánásy Miklós bírót küldték e czélból már 1708-ban Bécsbe, de az árulás kitudódott s a hazafelé igyekvő Ná- nássyt Vay Ádám börtönre vetette.

Ez azonban a Szatmár városi hangulaton és érzelmeken mit sem változtatott, tovább is folytatták titkos alkudozásukat a császáriakkal és ugyanaz a két város, a melyik a nemzeti hadseregtől következetesen megtagadta a legminimálisabb segítséget is, 1710-ben 4000 forint adót fizetett Steinville császári generálisnak önkent, mert hiszen a császári hadak valahol Pest körül táboroztak s az egész keleti Magyarország kurucz kézen volt.

Ha ezekkel az adatokkal még kellőképen ki nem volna mutatva, hogy milyen is volt igazán a szatmári városi „kuruczság“, minden kétséget kizáró bizonyságot nyújtanak az ezutáni események.

Tudnunk kell, hogy Szatmár és Németi városok még a középkorból származó, régi kiváltságaik megerősítésére és terjesztésére, különösen pedig a szabad királyi jelleg elnyerésére évszázadok óta törekedtek, de sikertelenül ; sem lélekszámban, sem vagyonban, sem kultúrában nem állottak a fejlődés olyan fokán, hogy e kívánságuk telje- sedhetet volna, az 1687-ik évi XVIJ. t.-cz. által pedig intézményes akadály is állíttatott törekvéseik elé, amennyiben ez a törvény kimondotta, hogy a szabad királyi városok száma többé ne szaporittassék, ha csak Ö Felsége nagy érdemekért valamék várost különösen kegyelemre méltónak nem találná; képzelhető, hogy közvetlenül a Rákóczi sza- badságharcz utáni időben milyen züllött anyagi és kulturális állapotban volt Szatmár és Németi ; lakosságának száma is nagyon megfogyatkozott, vára elpusztult, úgy, hogy a két város az ország jelentéktelen helyei körében is az utolsók között volt, mindezek ellenére ezen, e városok közjogi emelkedésére teljesen alkalmatlan időben Szatmár és Németi ismét felveszik az immár oly sokszor elejtett fonalat; ismét folyamodnak a szabad királyi jellegért és aránylag könnyen, olcsón és gyorsan meg is kapják, de koránt sem azért, mintha e rang emelkedés belső feltételei nálunk megvolnának, hanem kizárólag a Rákóczi korban tanúsított nemzetellenes maguktartása jutalmául.

Egyedül Szatmárvármegye követei, akik közvetlenül ösmerték Szatmárnak és Németinek a háború alatt viselt dolgait, ellenezték az országgyűlésen a városok kérelmét, de természetesen hiába, mert a bécsi kormány nem hagyhatta jutalmazatlanul azokat a szolgálatokat, amelyeket Rákóczi leghütle- nebb városai a császárnak tettek. Hogy Szat-