Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-07 / 10. szám
XXIV. évfolyam. Nagykároly, 1907. márczius 7. 10-ik szám. MGYKÍROLY VIDÉKE Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjeleli minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................................................8.—- korona. Fé l évre..........................................................4.— „ Negyedévre......................................................2.— „ Egyes szám....................................................—.20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adoií szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó: Simkó Géza, fömunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A kivándorlás. Régóta felszínre került és azóta a közvéleményt állandóan foglalkoztatja a nagymértékben megindult és azóta épen nem csökkenő kivándorlás kérdése. Ezrével hagyja oda hazáját az idegenbe, messze tengeren túlra törekvő magyarság s a Cunard Line hajóstársaság óriási szörnyetegei viszik az ország dolgos munkabíró elemeit szabad Amerika földjére szebb, jobb jövő reményében — megkeresni azt az óhajtott vagyont, melyet idehaza nem remélnek megszerezhetni. A kivándorlás már valóságos mániává vált. A mi vármegyénk is egyike azoknak, honnan a lakosság nagyobb mértékben kezdi meg odahagyni az ősi fészket, hol édes atyja, nagyatyja meg tudott élni, ö azonban már fokozottabb igényei miatt nem akar megélni. Mert nem igaz az, hogy csakis a megélhetés kérdése az, mely a kivándorlókat Amerika földjére űzi. Nem igaz az, hogy a szegény földhöz ragadt ember hagyja itt családját, kis házikóját, hogy kenyeret kereshessen az ipar és kereskedelem legfejlettebb országában. Oh nem! Akik figyelemmel kisérik a kivándorlókat, igen könnyen meggyőződhetnek arról, hogy újabb időben különösen már a jobb módúnak nevezhető gazdaemberek mennek szerencsét próbálni Amerikába. Hajtja őket a meggazdagodás vágya. És különösen a szinmagyarság az, mely a vándorbotot leghamarabb veszi a kezébe. Vármegyénkben különösen a fehér- gyarmati, csengeri, mátészalkai járásokból és a szatmári járásnak magyarság lakta községeiből indult meg a kivándorlás nagyobb mértékben. Útlevéllel, vagy anélkül, de mennek! Mert hiába vetik őket a legnagyobb ellenőrzés alá, találnak arra utat és módot, hogy kijuthassanak útlevél nélkül is. És nemcsak a kivándorlásra csábitó ügynökök végzik el munkájukat derekasan, hanem egyik legnagyobb oka a kivándorlás növekedésének, a visszatérők biztatásai és beszédei. Hiába követ el a falu papja, jegyzője, tanítója mindent, hogy a kifele törekvőnek lelkében megfogamzott vágyat kiirtsa, hiába hallják, olvassák, hogy annyi derék honfitársuk, falubelijük lelte irtózatos halálát egy-egy nagyobb bánya, vagy gyári szerencsétlenségnél, — nem ér semmit, — mert minden okos szónál nagyobb csábitó erővel bir az idegenből postán hazaérkező pénz, vagy egy-egy visszatért társuk Amerika földjéről mondott meséi. Mert nem egy Ízben tapasztaltuk, hogy az Amerikából visszatérő nemhogy visszatartani igyekeznék honfitársait, hanem még biztatja őket a kivándorlásra. Valóságos Eldorádóknak rajzolja le jaz ottani viszonyokat, hol a meg- j gazdagodás csak az egyén akaratától függ. S ha azután a visszatérő tényleg valami kis vagyont is szerzett, az ö sikere 50—60 embert csábit maga lilán. Eladja, vagy megterheli ingatlanát, melyből eddig szerényen bár, de tisztességesen megélt; itthagyja fiatal feleseget, apró gyermekét s megy, űzi, hajtja a vágy, a vagyonszerzés vágya. Itthon pedig fogy, egyre fogy a dolgos kezek száma, pusztul az ősi kis birtok, mert a szegény itthon maradt asszony nem képes a földeket jól megmunkálni, annak liozadékát kellőleg kihasználni. S hogy mit vészit az ország az ö munkás kezének hiánya miatt, mily óriási kárára válik ez a nemzéti vagyo- n(Kodásnak, az csaknem kiszámíthatatlan s legkevésbé sem ellensúlyozza az 1 a pénz, melyet az idegenből hazakül- denek. Valóban legfőbb ideje már annak, hogy ezzel a kérdéssel a legkomolyabban foglalkozzunk. Legfőbb ideje már annak, hogy a kivándorlás megakadályozására oly intézkedéseket léptessünk éleibe, melyek radikális gyógyszerül fognak hatni. Nagyon igazsága van gróf Andrássy Gyula belügyminiszternek, iiogy a kivándorlás megakadályozása nem erőszakos utón, nem a kivándorlás alakiságának megnehezítésével, nem is az egyéni szabadság súlyos megsértésével érhető el, hanem oly intézkedésekkel, melyek a kivándorlásra hajlókat önkényt fogja szándékuktól visszatartani. Erre pedig csakis a gyáriparnak fellendítése és fejlesztése lenne a legalkalmasabb. Mert bármennyire is csábítsa az embereket az Amerikában elérhető magas munkabér, melyet talán idehaza meg nem kaphatnak, mégis ez a magyar föld, a család, bir annyi vonzóerővel, hogy az állandó és biztos keresetet élvezők nem egy könnyen fognak reáfanyalodni a messze, veszélyes és sokszor sikertelen tengeri útra. Ha minden vidéknek meg lenne a maga gyári vagy ipari vállalata, hol a földműves magának, vagy családja tagjainak biztos kenyeret kaphatna, s mellékesen művelhetné csekély földjét I is, akkor a kivándorlás önkényt meg- í szűnnék, akkor a magyar nem vágyna a tengeren túl keresni boldogulását. De mikor érhetjük ezt mi el? A mi megkötött kezeinkkel mikor juthatunk mi oda, hogy gyárkémények füstölögjenek vidékünkön? A közös vámterület áldásai mellett mikor fognak a mi tőkepénzeseink ipari és gyári vállalatok alapításába belemenni? Mikor a külföldről és különösen osztrák szomszédainktól beözönlő ipari termékek teljesen fedezik a mi szükségleteinket, mikor évenként több mint 400 milliót visz ki tőlünk a külföld ipara, akkor hogyan kívánjuk megakadályozni a kiT A RCZ A. Szól a Carónia ...... ........Jönnek; mindig egyre jönnek. Szatmá rból, Szilágyból, Hevesből, Csongrádból. Bizony igy már nem mint régen, csak a szegény Trencsénből, Árvából. Egész faluszámra jönnek, rajtam megszállanak. Bánattal vegyül a jó reménység, zokogásba vész a bucsuzás, azért folyton szaporodik számuk. Egy esztendő alatt kétszázezer ember. Hi- szenez már egy egész nép.Életerős, munkabíró, szorgalmas, józan nép. S ha már elmegy a legények eleje, istenadta sok lánycseléd mit csináljon árva fejével ? Csak fölszedelőzköd- nek szegények húszával — harminczával s imhol ülnek ök is a hajókürtö tövében. Félnek pedig, sóhajtoznak, azért mégis kívánkoznak az uj igéretföldére. Mi lepte meg ezt a higgadt, othonülő népet, hogy igy felkel seregestül s megy mint egy uj népvándorlás lázától megkapva ? Hiszen a continentális föld népe nem mozdul könnyen, mint a tengerparti lakos. Ez fél a nagy úttól. Tenger gyötri, éghajlat bántja, hatóság mellőzi, minden idegen megcsalja; azt is tudja már, hogy földet ott se osztogatnak ingyen. Van szántó, legelő, bánya és erdő s ott még mind kihasználatlan az, ami erre mifelénk már kimerült, kihalt. Hanem a kincs ott se gazdátlan ám s verejtékes munkával kell érte fizetni. Aki idehaza ur volt, az odaát dolgozik mint a szolga; aki munkásember volt, dolgozik mint a marha. Nehéz kenyér s mégsem oly jó mint az alföldi czipó, mert olyat ám a chinai császár asztalára se tesznek, amilyen kenyeret asza- mosháti, debreczeni, komáromi menyecske süt a maga búzájából. Nem is azért jönnek és oh higyjétek el! kalandvágyból, jókedvből se jő minden ezredik se hullámok kényére bízni veszendő életét. Miért vannak mégis hétről-hétre ezeren s meg újra ezeren, akik jönnek a haza minden tájékáról, mintha találkozást adtak volna egymásnak a Caronia fedélzetén? Űzi őket valaki ? Vagy tán hívja valami ? Az a valami, ami régen idehozta a honszerző ősöket? S ha áldás és dicsőség azoknak, akik elsőkül jöttek ki Ázsiából, a tudatlanság földéről, miért érje kárhoztatás azokat, akik először hagyják el Európát, a képmutatás földjét ? Talán ők a bölcsek és az igazak. Hiszen háromszor váltott hazát e nemzet, menvén mindig nyugat felé. S aztán nem is minden úgy igaz ám, ahogy a tudósok mondják. Mondják, hogy a nép tovavonult mikor nem lelt többé táplálékot magának s nyájának. Mesebeszéd ! Az ősmagyar nem is volt pásztor, hanem harezos, vadásznép. Erdőből a bölény meg a szarvas, fo'yókbói a viza meg a lazaczb'zony ki nem fogyott. A fü gyökere is kizoendül tavaszszal. Nem! nem az ami hiányzott, — de ami nagyon sok volt, terhelte a magyart: a rossz szomszéd s a még rosszabb lakótárs. Kinek volna kedve hiénával társulni, kígyóval lakozni? Gyerünk innen tovább : egy országgal odább. S addig mentek, inig erős fejüket bele nem verték két kemény korlátba, amiket úgy hívnak hogy : Augseburg, Mersburg. Akkor látta meg csak e had, hogy itt van már számára a világ bedeszkázott határa s akkor látta be, hogy im itthon van. Ám egyúttal azt is megértette, hogy itthon lenni jó. Tartalmat nyert ez a szó, hogy: itthon. Kitágult, felmagasztosult s lett belőle: haza. Egy ezredév dicsőség emelte története hirdeti világgá mi volt e nemzetnek a haza. Ma pedig már: nem akar többé itt élni, nem kivan itt meghalni: Miért? Ugyan miért?.! Úgynevezett államférfi, kiben megvan a cynicus szókimondás szemérmetlen bátorsága, nem átallotta kimondani, hogy a kivándorlás nemzetgazdasági tényező : Amerikából sok pénz bejön az országba. És azóta nagyképü politikusok fújják tovább ezt a czifra nótát. Bizony sok pénz ! Maholnap majd akad consortium, amely előre leszámítolja azt a sok pénzt. Van már példa reá: a hesszeni nagyfejedelem igy adta el népének itju virágát. Azért ő istenfélő jó keresztény ur maradt, aki imádságot rendelt a szegény afrikai fekete rabszolgák felszabadítására. De akinek nincs szive érezni, legyen legalább esze gondolkodni. Avagy hiszitek-e csakugyan, hogy sokáig jő ez a pénzfolyam ? Hiszen éppen odaát van a folyóvizeknek az a sajátsága, hogy egyet gondol s azt cselekszi, hogy nem halad tovább; ott megáll egy tágas völgyben, betölti azt szépen s tavat csinál magából. Élő viz, édes viz, hajózható nagy viz. Clevelandban az amerikai magyarság állít ilyen példát: nagy város, gazdag város, magyar város, 40,000 lakosa megmarad magyarnak. Nem a haza határa, de a nemzet élő lelke az, ami megtartja. S e lélek ott él, ott lobog, a drága, a remekbe csengő, az Isten gyönyörűségére hangzó magyar nyelvben ; azt hiszem, maguk az égi angyalok is ezen a nyelven beszélnek, amióta meghallották Szent Imrétől, Szent Margittól. Nem is féltem én azokat, kiket más égövben, más világban is egybeforraszt minden varázsgyü- rünél nagyobb hatalommal e nyelv bűbájos ereje. De ők, ők maguk a kivándorlók, kik ifjak ; és bátrak, vállalkozók és erősek, — nem íéltik-e azokat, akik itt maradnak életben halálban honn a Tisza partján ?! Hiszen ha egyre j többen mennek, egyre kevesebben maradnak itthon. Nem merül-e fel az ezer év homályából bús emléke a magyar ösnépnek, amely egykor szintén ott maradt az őshazában ? Nem kevesen voltak; majd annyian mint akiket Árpád behozott a hunok örökébe. Hol van hát a törzsfa amaz ága? Elmúlt, eloszlott, felolvadt a népek tengerében. Lázas agyrém félelme hát ami bánt ? AZ" EGYED Ü CHISM ÉRT KELLEMES IZÜ TERMÉSZETES HASHAJTÓSZER.
