Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1905-04-13 / 15. szám

XXII. évfolyam. Nagykároly, 1905. április 13. 15-ik szám. _ *T' / i *> ! í.o V ~W ‘ *. V v-. «s >• Társa-clSLla^CLi, szé^piroöLeilaacLi lesztő ii.etilsLp>. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. Negyedévre..................2 kor. Fé lévre.........................4 kor. Egyes szám.................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Városunk sérelme. A nagykároly—somkuti h. é. vasút igazgatósága körlevélben tudatja, hogy üzletvezetöségének székhelyét városunk­ból Gilvácsra helyezte át. Nem ismerjük azokat az indokokat, melyek az igazgatóságot erre az el­határozásra bírták. Nem ismerjük azo­kat a czélszerüségi, takarékossági, vagy adminisztrationalis érdekeket, melyek­nek következménye volt ez, a másképen meg nem magyarázható intézkedés. Nem hisszük, hogy a somkuti vasút igazgatósága ki tudná mutatni, hogy annak a vasútnak valami óriás anyagi haszna, vagy az üzletvezetésben mu­tatkozó hátrányok elhárítása kívánná az üzlelvezetöségnek Gilvácsra való át­helyezését, vagy legalább tisztviselőinek érdekében cselekszik midőn őket kény­szeríti Gilvácsra költözni. De igenis mi ezen intézkedésben városunknak (így igen nagy sérelmét látjuk, melyet szó nélkül eltűrnünk nem lehet. Körülbelül tiz év óta áll fent a nagykároly —somkuti vasút. Létesítésé­től kezdve üzlelvezelöségc mindig Nagy­károlyban volt és sohasem hallottuk, hogy az a csekély távolság, mely a vasút kiindulási pontjától Gilvácstól városunkat elválasztja, valaha az üzlet- vezetés tekintetében gátat képezett volna. Hiszen Gilvácsot rendes személy- vonattal 30, gyorsvonattal 15 perez alatt el lehet érni s a vonatközlekedés oly jó, hogy naponként ötször is lehet Gilvácsra utazni. A vasút kiindulási pontja Gilvács, mely Nagykároly és Szalmái' között középpontot képez. A vasút abból a forgalomból, melyet lebonyolít, édes­keveset juttat városunknak, mert keres­kedelmünkre nézve sem bevitel, sem pedig kivitel tekintetében 'számításba sem jöhet. Úgy a személy, mint a teherforgalmat vagy Szatmár, vagy pedig Budapest felé irányítja és váro­sunk sem közvetve, sem közvetlenül a vasút forgalma által érdekelve nincs Daczára annak, városunk a vasút lé­tesítésére 60,000, mondd: hatvanezer koronát áldozott akkor, midőn ezt a szép summát belső szükségleteinek fedezésére is fordíthatta volna. Áldozott pedig azért, mert a vas­útnak Nagykároly—Somkuti vasút lévén a czime, megígérték, hogy az üzlet- vezetőség székhelyét Nagykárolyba fog­ják tenni s igy városunk az üzletvezctö- ségi tisztviselők részéről eszközlendö forgalomban némi kárpótlást remélt el­érni, továbbá, hogy egy közintézmény­nyel városunkat gazdagítsa. Elmúlt tiz év, sohasem volt semmi baj, a vasút végezte a maga dolgát s nem hallottuk, hogy a kisiklások azért történtek, mert az üzletvezetöség Nagykárolyban van. A napokban azután kaptuk a kör­levelet, melyben az áthelyezésről érte­sülünk és pedig, mint már megtörtént tényről. Igaz, hogy ez a vasút belső ügye. Nem is szólnánk hozzá, ha az a bizo­nyos hatvanezer koronánk nem feküdne a vasút törzsrészvényeiben. — De igy talán nekünk is van hozzá egy kis közünk. Miért áldoztuk mi ezt a szép ösz- szeget? Miféle érdekek indították a vas­utat az üzletvezetöség elhelyezésére? Erre kérünk feleletet! Csak úgy egyszerűen faképnél hagyni bennünket, mint szent Pál az oláhokat, talán még sem ildomos? Hiszen egész Magyarországon sem ismerünk oly vasúttársaságot, mely egy faluban tartaná üzletvezetöségének szék­helyét akkor, midőn közelében egy város van, a hol liszlviselöitiejv igényei kielégítést nyerhetnek. Mert mi nem hisszük, hogy egyet- I len tisztviselője ennek a vasúttársaság­nak óhajtott volna Gilvácsra átmenni. Vagy a vasútnak annyira érdekében áll Gilvács fejlesztése, hogy fin- és leány­iskolát, gimnáziumot szándékozik ott J létesíteni, a hol tisztviselői gyermekei­ket neveltetni tudják ? Vagy pedig meg­fogadta a társaság, hogy csak nőtlen vagy gyermektelen tisztviselőket fog al­kalmazni ? Hiszen az a szegény családos tiszt­viselő valósággal tönkre van téve ezen fura intézkedés által. Eddig úgyszólván meg sem érezte gyermekeinek nevelte­tését, mig ezután ugyancsak terhes lesz reá nézve akár Szatmáron, akár váro­sunkban kell azokat iskoláztatnia! Azt hisszük, hogy az az elenyé­szően csekély adminisztraczionalis meg­takarítás (hallomás szerint 2000 korona), mely az üzletvezetöség áthelyezésével elérhető lesz, nagyon hatványozott mér­tékben fogja éreztetni visszahatását egyéb téren. Városunknak érdekében áll, hogy befektetett tökéje némi kamatot hoz­zon. Éppen ezért megköveteljük a vasút igazgatóságától, hogy ezen intézkedé­sét elfogadhatólag indokolja. Mutassa ki, hogy miféle nagy üzleti érdekek kívánták az üzletvezetöség áthelyezé­sét s mondja meg nekünk, hogy azért a hatvanezer koronáért mivel kiván bennünket kárpótolni? Utóvégre is nem nézhetjük össze­tett kezekkel, hogy városunk mindent elveszítsen, s meg kell tenni a lépé­seket arra, hogy a részvényesek köz­gyűlése helyrehozza azt a csorbát, j melyet az igazgatóság önkényes eljá­rása városunkon ejtett. Felhívjuk választókerületünk ország- gyűlési képviselője — mint a nevezett vasút igazgatósági tagja — figyelmét is a városunkon ejtett sérelemre és kérjük, vesse latba minden befolyását, hogy a városunkon ejtett sérelem orvosol tassék. Alfa. T ARCZ A. *H$r* Márczius 15-éről. Irta és felolvasta a gör. kath. magyar népiskola növendékeinek : Fedorkáné Morgen Margit. Kedves gyermekeim! Eljöttem ismét hozzátok, itt állok ismét előttetek, mint most egy éve ilyenkor. Me­sélek újra nektek igaz, örök és feledhetetlen tündér-mesét és ti, tudom figyelni fogtok rám, hisz ma már tudjátok mit akarok köz- tetek, ma már ismeritek a „tan Hónén it“, akit még a múlt év márczius 15-én alig ismertetek és aki eljött ismét közétek, hogy emlékeitekbe felújítsa azt az örök szép me­sét, melyről nektek a múlt év márczius 15-én beszélt. Emlékeztek-e még rá gyermekeim? Hisz egy év oly rövid cs a mese oly szép, oly igaz, hogy lehetetlen volt elfelejteni! Lám! En is gyermek voltam még, kicsiny, minők ti vagytok most. mikor — mikor egv napon — talán épen márczius 15-o volt — hallot­tam e mesét édes jó anyámtól! Este volt, az enyhe tavaszi napsugár még fölnem melegíthette kis szobánk levegőjét annyira, hogy a kályha anyó jótékony rózsa­szín lángocskáit elolthattuk volna, mely egy­úttal enyhe világosságot terjesztett a kisded gyermek-szobában. Körülülliik, mint hosszú téli estéken szo­kás lámpa gyújtás elölt és hallgattuk ama szép mesék egyikét édes anyáin ajakéról, melyet sohasem lehet elfelejteni és melyet mindég-mindég szeretnénk hallani újra és újra. Lelkesült vágygyal képzeljük magunk elé a hős rege alakjait, hallani véljük kürtjeik riadását, kardjaik csattogását, látni véljük szemeik lelkesült ttizét, melyben a honsze­relem ég és végre látni véljük a kiontott vér hullócsepjeit, hallani véljük halálhörgé- süket — midőn megtört szemük utoljára az égre tekint — midőn halványuló ajkaik utol­jára rebegik: „Isten veled édes hazám!“ .... Ah! De ez sötét kép! a gyermek- képzelet tovább megy. Nézi, nézi a dicsők eltűnését, de képzelete meghalni nem en­gedi! Meghalni ők?! Kik megváltani jöttek egy nemzetet?! És ha meghaltak, nem fog- nak-e, nem kell-o nekik feltámadni, mint feltámadott harmadnapra halottaiból a világ megváltója — Jézus Krisztus!? Óh! Boldog gyermek-kor, oh édes emlékek ! Képzeleted feltámasztja halottaiból a halottakat. Szép mese volt. Igaz mese volt. Azóta hallottam már sokszor — pápaszemes — komoly bácsik ajakéról, kiket úgy hívtunk hogy Tanár Ur ; jóságos, szelíd mosolya né- nikéktől, kiket úgy neveztünk Tisztelendő Nővér, megaztán, megaztán selyembe öltö­zött nénik, divatos bácsik is beszéltek róla, nagy termekben, sok-sok ember előtt, épen ezen a napon, melyet úgy hívnak, márczius 15-e; ezeket nem tudom, hogy nevezték, ah, de egyikük sem tudta elmondani olyan szé­pen, mint édes anyám, ott a kályha szelid j fényénél, a kisded gyermek-szobában! Édes [anyám! .... Így hívják azt is, amiről be­szélt ! . . . Édes anyánk a Hon ! Mondta Ö ! Oh ! és mennyire szeretjük az édes anyát! Nagyobb lettem, felnőtt vagyok, az élet vál­tozó napjai feledtetik a gyermekálmokat, sivataggá változtatták a rózsás tündérkerte­ket, ah de elfeledtetni még se bírták a me­sét : Márczius 15-éröl! Kedves gyermekeim ! Szóljak-e róla nektek ma is, mint a múlt évben, gyujtsam-e meg kicsiny szivetek szö- vétnekét, hogy világitóm legyen, midőn em­lékezetem a múlt homályába révedez, ke­resve ama nagyok neveit, kiket évtizedek sem bírtak kitörülni annyiak emlékezetéből, kik feltámadtak halotlaikból, hogy szivük tüzét, lelkűk lángját fiaikba leheljék; kiknek emlékét nemcsak mi ünnepeljük e napon, de az egész magyar nemzet! Ah! Nagyok! Dicsők lehettek ők, kiket nem lehet felejteni! Hányán hulltak azóta az enyészet kar­jaiba ; hány gyermek szülőjét, hány szülő gyermekét, hány férj nőjét, hány nő férjét és mindannyi bármily nagyon szerette is a távozót — felejtett. .. Tehát el lehet feledni az édes anyát, cl a kedves gyermeket, el a hü nőt, de azokat, kikről márczius 15. regél — elfeledni nem lehet soha! Nem! mert inig a halál visszahozhatatlanul elveszi az árvánmaradottól az édes anyát, addig ők, életük árán adták vissza egy elárvult nem­zetnek haldokló édes anyját a — Hazát! * * * Hol volt, hol nem volt, volt egy ország, gyönyörű kisded ország! melyet örökdús borostyán-koszorú vett körül, átölelve a da­rab földet — mint anya gyermekét — és úgy védte a sors mindennemű viharai ellen! Örökdús ligetek, sárga kalászszal rengő ré­tek, árnyat, békét lehelő erdők, kristály vizű csörgő patakok, tejjel, mézzel teli nagy fo­lyók voltak e szép ország tulajdonai. Ide járt fürödni a napsugár, mikor ál­maiból — borostyánkoszoru — vánkosa kö­zül kidugta ragyogó fejét, ide jött ismét vissza mikor — nemzeteket figyelő — kőr­útjából visszatért, hogy borostyánágyán újra álomra hajtsa elfáradt fejét! Ah! Mert ennél szebb földet nem talált sehol! Lakói voltak e tündérországnak — sehol hasonló nem (‘található — vitéz lovagok, mind megannyi királyfi, fejükön ragyogott a sisak, mellükön feszült a pánczél, oldalukon ragyogott a kard. Paripáik csodaszépek, tüzesek, vidá­mak, nyilsebesek mint a madár. Lakóhelyeik, ; hatalmas, bevehetetlen váraik mind meg- ( annyi tündér-paloták, körülvéve virágos lige- ! teliket. Nöjei, lányai is voltak e gyönyörű 1 országnak, mindinegannyi csodaszép tündér Ilonák! Szépek mind, mint a hajnali fény. : . ... Aztán .... aztán... laktak még ez or­szágban e gyönyörű tündér országban rab­szolgák !... Rabszolgák . . . kik uraikat, a j gyönyörű lovagokat szolgálták, kik kérges tenyerükkel morzsolták a föld göröngyét, kik magot vetettek, melyből a sárga kalász kelt, kik nedvet sajtoltak az örökzöld borostyán koszorú oldalaiból, meiylyel hüsiték uraik ajkait, kik emelek ragyogó várait, ápolták virágos ligeteit, kik fiaikat, hőn szeretett AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES 1ZÜ TERMÉSZETES HASHAJTŐSZER.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents