Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-07-20 / 29. szám
XXII. évfolyam. Nagykároly, 1905. julius 20. NAGYKÁROLY 29-ik szám \ -tv VIDÉKÉ J ^ 'Tdxsa.a_a-lx^o.i, szépixodalmi és isixiexetterjesztő Ixetila/pNAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. II Negyedévre..................2 kor. Fé lévre........................4 kor. || Egyes szám..................20 fül. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A Zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Mvilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Javíts, míg lehet. Bizonyításra nem szorul, hogy az elhanyagolt vagy elhibázott nevelés és nemesebb érzület hiánya mily sok rósz cselekedetnek okozója. Nap-nap mellett fordulnak elő esetek, hogy mulatságban lévő, vagy mulatságból hazatérő ifjak és korosabb férfiak is a szesz mámorának hatása alatt — nem rendelkezve egészséges és józan gondolkozásukkal — társaikat, legjobb barátaikat megtámadják, véresre verik, sőt életüktől is megfosztják. Szomorú tapasztalat, de való! Nem akarom állítani, hogy a rósz cselekedetet csak a mámoros állapotban lévő ember követi el, mert a más irányban jelentkező nagyfokú köny- nyelmüség, munkakerülés, kapzsiság, gazdagodási vágy, nagyzási hóbort stb. ösztönöz sok embert büntetendő cselekedet elkövetésére. És sajnos, nemcsak a nagyobb és népesebb városokban — hol minden rendű és rangú kétes existentiák is gyülhelyet találnak — fordulnak elő agyafúrt csalások, lopások, rablások és gyilkosságok, de a kisebb városokban és igénytelen falvakban is, melyeknek lakosai folytonosan egymás között élnek s egymással jó ismeretségben s nem ritkán barátságban is vannak. Itt a mi városunknak csendes nyugalmát is a közel múlt napokban egy rémes eset zavarta fel; egyik ifjú a másik ifjú barátjának életét oltotta ki; hogy minő külső indító okból, azzal nem foglalkozom, de nem is tartozik j a dologhoz, mert az ily cselekedetet I — saját szempontomból tekintve — indokolni nem lehet. Villámgyorsan terjedt el a hir az | egész városban, hogy egy serdülő korban lévő iparossegéd a vasárnapi mulatságból vele együtt hazatéré barátján! zsebkésével oly mély szúrást ejtett, hogy az, nehány órai kínos szenvedés ] után meghalt. A nemesebb érzelmű emberek utálattal és undorral említették a gyilkos nevét, ki csak alig lépte át gyermekéveinek korát, már is gyilkosságot követett el; de mély sajnálkozással és részvéttel gondoltak a szerencsétlen ifjúra, ki minden emberi érzelemből kivetkőzött barátja gyilkoló kezének áldozatául esett. Igazán borzasztó, igazán rettenetes I! Ha ezen eset felett komolyan elgondolkozunk s egyszersmind az ehhez hasonló eseteket, melyekről közvetlen j tudomásunk volt, vagy melyekről részletes híreket hallottunk, vagy olvastunk, emlékezetünkben felújítjuk, — akaratlanul is a mélyebbre ható indító okokat keressük. Felvetjük magunknak a kérdést, hogy vájjon mi oka lehet annak, hogy az ember embertársa ellen, az ifjú barátja ellen s a gyermek játszótársa ellen emeli gyilkoló kezét? Minő oka lehet annak, hogy a gyilkos fegyver tulajdonossá nem gondol sem az erkölcsi törvények tilalmára, sem a büntető igazságszolgáltatásra, hanem minden nemesebb érzelmét elnyomva és minden tiltó parancsot megszegve s feledve, hogy embertársának is ép oly joga van az élethez mint neki, — gyilkos szándékkal támad társa ellen s halált okozó sebet ejt rajta. Nem tudom, igaz-e, de én hiszem s úgy is vagyok meggyőződve, hogy az emberben, mihelyt öntudatra ébred s létezéséről és a mások létezéséről tudomást nyert, — két tulajdonság, két irányban való hajlam kezd rendesen fejlődésnek indulni, melyek egymással szemben állanak. Egyik a roszra, másik a jóra való hajlam. — Ha a kis gyermekek játékait figyelemmel kisérjük, tapasztalhatjuk, hogy az egyik, midőn látja, hogy játszótársa véletlen esés vagy ütés következtében fájdalmat szenved, — részvéttel viseltetik iránta és a legöszintébb szeretettel igyekszik rajta segíteni s ha baja elmúlt, vagy könnyebb lefolyású volt, vele együtt érez, együtt örvend, miként elébbvele együtt osztozott fájdalmában. Ellenben egy másik gyermek játszótársának balesetét nem fájlalja, sőt nyilvános jelét adja annak a kárörömnek, melyet neki a másik kis társa baja és szenvedése okozott. Az ilyen észleleteket, az ilyen tapasztalatokat kellene a szülőknek komolyabb figyelemre méltatni s arra igyekezni, hogy gyermekükben a roszra való hajlam már csirájában elnyomassák, megsemmisitessék. Le kellene szál- lani a gyermek felfogásához, észjárásához és megmagyarázni neki, hogy mily rut dolog a mások baján és szerencsétlenségén örvendeni és mennyivel rútabb, ha a mások baját és szenvedését mi magunk okozzuk. Fejleszteni, nemesíteni kellene a gyermekben a jő és erkölcsös érzelmeket, a jóra való hajlamot. Értésére kellene adni és szivébe vésni ama magasztos elvet, hogy amit nem akar, hogy mások cselekedjenek vele, ö se cse- lekedje azt másokkal. Hatni kellene a lelkiismeretére, hogy abban a jóra való irány fejlesztessék s megértetni vele, hogy a jólelkiismeret a legigazságosabb biró és a mit az megenged azt tegye, de a mit ellenez, attól óvakodjék. A hibát, bűnt és rósz cselekedetet a maga elijesztő alakjában kellene a gyermek szeme elé festeni és annak úgy a saját lelkületére visszaható súlyos következményeit, mint az el nem maradható szigorú büntetést oly élénk színekkel kellene előtte leírni, hogy a gyermek még a rósz cselekedetre való gondolattól is elrettenjen. Igyekezni kellene arra, hogy a gyermek testi fejlődésével fokozatosan a lelki világa, gondolatai és érzelmei is nemesebb irányban fejlődjenek, hogy minden csábítások és kisértések ellen vértezve lépjen ki az életbe. Ha a szülök gyermekeik érzelmeinek nemesítésére, hajlamaiknak jó irányban való fejlesztésére több gondot fordítanának s maguk is ily irányban jó példával elöl járnának, — hiszem, hogy az érintett esetekhez hasonló, sokkal ritkábban fordulna elé. ,T ^ TARCZ A. Modern betegség. Irta: Pozsonyi Gábor. Élet és halál: magasztos fogalmak, melyek önmagukban rejtik mind azt, mi évezredek óta szent volt az emberiségnek s ma — úgy látszik — mindkettő tőzsde czikké sülyedt. Mint valami játékpapiros, olyan az élet! Melynek értéke csak addig van, mig busásan hajt élvezetben kamatokat. Belértéke semmi. Mert ahogy egy perezre megrendül a belévetett bizalom, mint hasznavehetetlent dobják el maguktól fiatal, életerős emberek s a nagy, minden értékest fölfaló krach üli diadalát, — az érzelmeket és gondolatokat sárba taposó halál. Nem az a halál, mely mint megérdemelt nyugalom, mint egy megújuló szebb élet kapuja intett felénk az életküzdelemben. Hanem az a vigaszt nem ismerő halál, melyen túl nincs semmi, mert az maga az örök megsemmisülés. Világos dolog, hogy ha az életnek nincs becse az emberi gondolkodásban, úgy a halálnak sincs enyhet adó nyugalma. Ha az élet értéktelen, a halál az értékest hogy rejthetné magába? az igy egy nagy mínusz, mely csak csökkenti az élet meglevő értékét, de annak végig élését meg nem nemesbiti. Mind ez eszembe jutott most egy szegény diák öngyilkosságát olvasva. Hát kellett neki egy nyomorult óraüvegért eldobni magától az életet s mérhetlen fájdalmat okozni szüleinek?! Óh, nem kellett ... Hanem ez a modern idők szelleme és keze volt, amely öngyilkosságba keverte azt a jobb sorsra érdemes ifjút... De folytatom tovább!.. H szén az igazi nemes gondolkodásban azért élünk, hogy nyugodtan halhassunk meg. Hogy az az emlék, mely utánunk az élők tömegében fenmarad, — mert azt, hogy éltünk, száz öngyilkosság sem másíthatja meg, — hogy az az emlék felemelöleg, nemesbitöleg hasson a tovább élőkre, hogy mi, bár nem földi alakban, de érzésben és gondolatban tovább éljük bennük a földi életet, és ki tudja, igy egy fényesebb, egy verőfényesb örökkévalóságot a földi életen túl. Tolsztoj az öngyilkosságról szólva, azt abban az esetben megengedhetőnek tartaná, ha bizonyosan tudnák, hogy e földi életünk testi alakjának összeomlásával tényleg megsemmisülne. De ki tudja ! Hát ha lelkünket nem tudtuk megölni; hát ha ilyen erőszakosan szakítva meg annak földi életét, csak növeljük kínjait, csak marczangolóbbá tesz- szük szenvedéseit?! Hátha végig érzi a lélek az öngyilkosság után mind azt a but és bánatot, azt a kishitűséget és kétségbeesést, azt a vergődést és reménytelenséget, melyet öngyilkosságával meghatványoz a hátramaradottak szivében ? És Tolsztojnak igaza van! Tagadjuk bár az élet folytatását, — higyjük a teljes megsemmisülést, — de a tett, mit elkövettünk, annak minden borzalmassága, minden átka és minden jajveszékelése örök időkre sebet vert az emberek szivébe és itt e földön tovább él, mint örök bűn, az öngyilkosság életet sorvasztó, küzdelmet megnehezítő, hitet fagyasztó réme. Megmérgezi a szeretett család további életét és ártatlan gyermekek fogantatásának gyönyörébe kint vegyit láthatatlan, — él tovább örökké a hánytorgó önvivódás, — mint a mesebeli „örök zsidó“ ; mintha minden élőnek egy jajkiáltása volna egy-egy ilyen eset, hogy merényletet követtek el az örök élet ellen — melynek neve: küzdés, munka, alkotás és megpihenés, — örökös változandóságban. Hogy akar az pihenni, aki még nem küzdött végig mindent! Hogy akar az megenyhülni fájdalmaiban, aki ezzel az élő emberiségnek okoz fájdalmat? Mint legközelebb nálunk is: fiatal emberek dobják el maguktól az életet. Ha betegek, szerencsétlenek, sorsüldözöttek teszik: az emberi gondolkodás megleli a megfejtését, — hogy az ilyen halál a természetes halál egy öngyilkosságba burkolt alakja. Önkívület és őrület vágták el az élet úgy is szakadozó fonalát. De ha olyan fiatal lények teszik, kiknek testük ép, csak lelkűk tántorodik meg a jégzajlástól, melylyel az első nagyobb szerencsétlenség neki ront: akkor megdöbbenve esik gondolkodóba az életbölcselem, és ku- j tatja: mi az oka, mi a megfejtése a köny- nyelmü élet-halál játéknak ? Igen sokszor, állás, tekintély, vagyon, tá- ' mogatnak egyeseket az életküzdelemben. Hányszor van az, hogy az apa egy tekintetétől családok jólléte függ; egy szavától a tőzsdén százak és százak boldogulása vagy romlása következik be, úgy, mint mikor egy terebélyes fának a termése lehull az ágról — mintha valamely törzs férges, kora- érett termése lett volna. Mit tegyen akkor annak a szegény özvegy asszonynak a fia, aki millió megaláz- ! tatáson és lelki hánytorgáson keresztül jut el a férfikorba és akinek még akkor kell az életet megkezdeni, de élőről! — és akit taszigálnak ide-oda, mert szegénységben fo- gantatott, szegénységben, mely minden földi nyomorúság melegágya. Hogy tudná az például a becsületét megvédeni, érte sorompóba szállni — akinek, mert szegény — a példaszó szerint: „alig van becsülete.“ Eszembe jut itt Vázsonyi Vilmos országgyűlési képviselőnek egy a Pesti Hirlapba irt vezérczikke, melynek czime volt: „ Vagyontalan — megbizhatlan I“ ... Ál EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES IZÜ TERMÉSZETES HASHA1TÓSIER,
