Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-07-06 / 27. szám
Nagykároly, 1905. julius 6. 27-ik szám. Xá»rssLd_Sbl3^a.i, szépirodalmi és isnocxeretterjeszto ln.@ tilsukNAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. II Negyedévre..................2 kor. Fé lévre.........................4 kor. || Egyes szám..................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A Zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Az érettségi vizsga. — Kiét ozi— I. Tanügyi mizériáink között talán legelső helyet foglalja el: az érettségi vizsga. Ez a felesleges, semmiféle józan érvvel nem védelmezhető intézmény, csak arra való, hogy az ifjúság réme legyen, hogy a tanulók a nélkül is túlfeszített idegrendszerét egy súlyos megpróbáltatásnak tegye ki. A sajtó országszerte felzudul egy- egy köztudomásra jutott méltánytalan eset hallattára s teljes egyetértéssel követeli az érettségi vizsga megszüntetésének kimondását, mindez ideig azonban hiába, mert a tanügyünk élén álló „tanférfiak“ úgy látszik nem akarnak meggyőződni annak az intézménynek czélszerütlenségéröl. Az érettségi vizsga pártolói azon egyetlen indokot tudják hangoztatni, hogy ezen vizsgára azért van szükség, mert fiatalságunk oly mértékben tódul a tudományos pályára, hogy ma sem képes azon pályán megélni s már is a diplomás emberek számában nagy tultengés mutatkozik. Kell valami akadályt állítani eléjük, mely visszariasztó hatással bírjon. Hát ebben a tekintetben teljesen igazuk van; mert ifjaink tényleg oly mértékben lepik el a tudományos pályákat, hogy az egészségesnek épen nem mondható. Diplomás emberek nyomorognak évek hosszú során keresztül oly fizetésért, mely sem készültségükkel, sem ambicziójukkal arányban nem áll. Pár rongyos forintért kénytelen tengődni évekig, inig végre elérnek egy oly pozicziót, mely legalább a megélhetést biztosítja számukra. Ekkor szárnya- szegett madárként, ideáljukat vesztve, beletörődnek a mindennapi élet küzdelmeibe, szaporítják az elégedetlenek számát, sokszor talán megátkozva azt a pillanatot, melyben magukat a tudományos pályára szánták. Abban a küzdelemben mindenkor az egyén maradt vesztes s a tekintetben végtelen nagyon hálás maga a társadalom, különösen nálunk Magyar- országon, a született jogászok hazájában, ahol csakis az társaságba való ember, a kinek legalább diplomája van, ha már nem származott valamely hétszilvafás nemes családból. Nálunk, a hol lépten-nyomon tapasztalhatjuk a kereskedelem és ipar előtérbe nyomulását, midőn legfontosabb érdekünket az állami élet ezen két hatalmas tényezőjének fejlesztése képezi, akkor még mindig akadnak és pedig sokan, kik a kereskedelmi és ipari pályákat nem úri embernek való pályáknak tekintik. Legyen inkább dijnok, sem mint egy tisztességes iparos, hány és hány ember gondolkozik igy. Hát ha ebből a szempontból kívánják az érettségi vizsgát fenntartani, igen-igen tévesen gondolkodnak az „irányadó körök“. Sajnos alig tudunk esetet nálunk arra, hogy egy érettségi vizsgán megbukott ifjú arra határozta volna el magát, hogy nem megyen neki annak a vizsgának a hányszor csak teheti, hanem a helyett, mint az általános társadalmi műveltséghez szükséges képzettséggel bíró egyén, valamely kereskedelmi vagy ipari pályára lépne és szaporítaná a müveit iparosok számát! Dehogy teszi! Az ilyen ifjú már elvesztette kedvét ezektől a pályáktól, s inkább képes bármire, inkább képes megválni ifjú életétől, semhogy nyolcz osztályt végzett létére hozzá nem méltó foglalkozást keressen. Napdijért nyomorogni urias foglalkozás; boldog, elégedett, vagyonos, de dolgozó iparosnak, vagy kereskedőnek lenni nem az. Hát ebből a szempontból az érettségi vizsgának fenntartása vagy eltörlése teljesen közönbös. Az iskolai és a házi nevelésnek kellene oda hatnia, a társadalomnak kellene közremunkálkodnia abban, hogy ezek a téves eszmék végre valahára kiküszöbölhetők legyenek. Mindaddig pedig, mig ezek az eszmék tért foglalnak, addig, mig be >em látjuk, hogy a kereskedelem és ipari foglalkozások legalább is egyenértékűek a diplomával, addig ne beszéljünk nemzeti magyarosodásról, ne beszéljünk előrehaladásról, mert a külföldhöz képest csak gyenge csecsemőnek érezhetjük magunkat. Házfel avatá si ünnepély. (—y.) A nagykárolyi ipartestület f. hó 2-án vasárnap, tartotta házfelavatási ünnepélyét és ugyanaz alkalommal az elaggott és munka- képtelenné vált iparosok alapja javára a Polgári Olvasókör kerthelyiségében táncz- mulatságot rendezett. Az ünnepély az ipartestület tanácstermében délután 5 órakor vette kezdetét. Oly nagy közönség volt jelen az ünnepélyen, hogy az ipartestület nagy tanácsterme nem volt képes befogadni a megjelenteket, azoknak egyrésze a folyosón, másrésze az utczán állva, a nyitott ajtón és ablakokon keresztül hallgatta az ünnepség lefoyását. Ott volt Nagy László alispán, Debreczeni István polgármester, Borody György városi tiszti ügyész, Dr. Adler Adolf lapunk szerkesztője, Vetzák Ede takarékpénztári igazgató és még számosán. Gróf Károlyi István városunk országgyűlési képviselője, kinek védnöksége alatt folyt le a tánczmulatság, táviratilag tudatta Budapestről, hogy lázas betegsége miatt nem vehet részt az ünnepélyen. A nagyterem ez alkalomra virágokkal volt feldíszítve s a terem közepén 24 fehér ruhába öltözött, vállukon széles nemzeti szallaggal ékített koszorús leány, hátuk mögött mindegyik vőfélye foglalt helyet. Körülöttük helyezkedett el a közönség. Pontban 5 órakor érkezett meg Nagy László alispán, Debreczeni István polgár- mester és a Rákóczi-induló hangjai inellett vonultak a terembe hol az emelvényen foglaltak helyet. Ezután kezdetét vette az ünnepély. A műsor első pontja a helybeli dalegyesü- let énekszáma volt. A Hymnust énekelte el, melyet a közönség állva hallgatott végig. Majd ennek végeztével Dr. Adler Adolf ipartestületi ügyész lapunk szerkesztője lépett az emelvényre és az ipartestületi ház építésének keletkezéséről tartott csinos beszédet. Beszédének bevezető részében rövid visszapillantást tett a régi magyar iparra s innen tért át a mai iparos osztály viszonyaira általánosságban. Ezekből kiindulva a helybeli ipartestület 1886-ban történt keletkezésétől a mai napig való fejlődését tárta szemeink elé s a mennyire az idő rövidsége engedte, egyes részletekre is kiterjedt. A mostani ipartestületi ház épitésének keletkezéséről beszélve bővebben sorolta fel annak minden részletét. Röviden az építésnek története következő : T ARCZ A. Házavatáskor. Irta: Baudisz Jenit. 4 nagykárolyi ipartestület házfelavatási ünnepélyén szavalta NAGY MARISKA k. a. Nehéz munka filléreiből emelt Iparegyesület szép otthona Légy üdvözölve! Bár elmúlt a remekelt Munka, a tisztes ezéh kora, Nincs magára hagyva az ipar embere! A tisztes frigyládát falaid közt őrzik, A hol a kis ember jogát védik Meri erőt ad az egyesülés szelleme ! Pedig nehéz időket élünk: Nincs méltó bére munkáskarnak, Ellenünk tört minden, csak tengődünk, Erezzük súlyát gyáriparnak S osztrák léha ipar magyart nyomta, ölte! Melyik iparos szerez ma házat ? Szőlőt, vagy másféle földi javat ? Eltűnt rég a magyar ipar jóléte! De megvirrad nekünk is valaha Hisz nekünk is élni kell, akarunk! Bem lesz mindenki hozzánk mostoha, S tisztes munkára lesz erős karunk! E szép álmunk, mig valóra válik, eljő, Addig te közhaza, légy velünk 1 edd a mi jogos, njabb érdekünk Legyen isten veled, boldogság, erő! Czecz Hv£eLt37"i_ Huraoreszk. Irta : "bátsi Balia Teiiő. II. Vége lévén a vacsorának, szobámba mentem ; de kerülte az álom ez éjszakán a szememet, egyre az forgott a fejemben, hogy én már fiatal emberré lettem ; szabad cziga- rettáznom is és ... a legközelebb elmegyünk nénémmel a Kardjunker bácsihoz, aki majd betesz valamelyik minisztériumba!... Mivel én Kardjunker bácsit ez ideig nem ismertem, igen kiváncsivá lettem, ugyan miféle ember lehet"? Alacsony terinetü-e, magas-e, jó ember-e, vagy talán szigorú?... így vesződtem Kardjunker bácsival alva is, ébren is és arra ébredtem fel reggel, hogy Kardjunker bácsi: egy magas szikár ember... reám kiáltott; mintha már ez a hivatalban történt volna velem, hogy: — Dobod el rögtön azt a czigarettát! Ettől én úgy megijedtem, hogy azonnal eldobtam és föl akartam állani ültömből; de... e helyett a kezemet előbb, aztán a fejemet csaptam a falhoz és erre fölébredtem. — Hát... csak álmodtam !.. — mondám hangosan; amikor nyílt a szobám ajtaja és Szabina néni lépett a szobámba, mondván : — Kelj föl gyorsan, reggelizni fogunk és megyünk Kardjunker bácsihoz ! Nekem sem kellett több; de, észnélkül ugrottam ki az ágyból és alig pár perez alatt fölkészültem és megreggeliztem, majd elmentünk hazulról. Szabina néném pedig a konyhaajtót benyitva a folyosóról; beszélt egész hangosan a Kati szakácsnénak, mondván: — Kati! Tegnap óta az ifiur többé nem ifiur; de, tekintetes ur!... Erre már kivágtam a mellemet és épen abban a perezben jött arra a folyosón egy képügynök, aki beszólt a konyhába, hogy : Vegyenek képet!— Nekem sem kellett több, reá rivaltam ... hogy: Takarodjék! — Mi történt az ifiurral? — kérdé rémült ábrázattal az öreg Kati szakácsnő és könnyekre fakadt. — Az, Kati, monda még hangosabban Szabina néném, hogy letévén az érettségi vizsgát, többé nem fog iskolába járni, de hivatalba fog menni! — Jesszusom! — csapta össze a kezét az öreg Kati szakácsné. De tovább nem beszéltünk vele, mert sietnünk kellett és gyorsan a legközelebbi bérkocsi állomásra mentünk, ahol beszállva egy konflisba, oda mondta a czimet nagynéném a kocsisnak, hogy: Páva-utcza... — azonnal becsapódva az ajtó utánunk, a konflis ügetni kezdett velünk át a legsötétebb Ferenczvárosba. Végre oda értünk a ház elé és kiszállva, a kocsit várakoztatták mig kijövünk és beléptünk abba a házba, ahol Kardjunker bácsi lakott. Nagy, szép, tiszta, kertes ház volt ez ; beérvén a kapu alatt, szembe tűnt már a névjegye a bácsinak. A szobaleány a szobába vezetett minket és kérdé, kit jelentsen be ? Szabina néném igy szólt: Jelentse, hogy özv. Hódfalvy Jánosné született Kecskeresztszeghy és vár- dülö-omladóházi Szeszternák Szabina úrnő és unokaöcsém : Miklósházy Domokos tekintetes ur vagyunk itt!... Értette ? ... kérdé a szobaleányt, aki menni akart már. — Igen, nagyságos asszony . .. parancsára ! válaszolt a szobaleány és eltávozott. Pár perez, nyilt az ajtó és egy alacsony, poczakos emberke lépett be ; aki nekem igen ellenszenvesnek tűnt föl. Ősz volt már a szakálla, bajusza és aranyba foglalt szemüveget viselt, igen fitymálólag beszélt velünk. — Üljenek le! — mondá Kardjunker bácsi és ö maga a divánra ülve, Szabina néném mellette foglalt helyet; mig én kerestem hová üljek és meglátva egy puffot, arra
