Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-15 / 50. szám
TáirssucS-SülrscLi, szé^lxocLsJLxsn-i és ismeretterjesztő ii.@tilarpNAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. üegjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .......................8 kor. || Negyedévre Fé lévre...................................4 kor. Egyes szám Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-lér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nvilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. el. A népkonyha. Az emberi nyomor minden időben jelentkezik, mert a földi javak nem mindenkinek egyforma mértékben jutottak osztályrészül. Gazdag és szegény fogják felváltani egymást az idők végtelenségén keresztül akkor is, ha ezerszer osztanák fel a földi javakat, minden embernek egyenlő arányban. Csakhamar ott lennénk a hol most, az igyekvő, szorgalmas, takarékos embernek bizonyára többje lenne, mint ado- logkerülö, lustának, ki életét csak élvezetek között, könnyen szeretné leélni. Bizonyára nem érdemli meg embertársainak szánalmát az olyan ember, ki bár minden kellékkel bir arra nézve, hogy becsületes, tisztességes munkával megkereshesse magának és családjának mindennapi kenyerét, hogy helyet foglalhasson azok sorában, kik a társadalom számottevő tagjait alkotják: e helyett a társadalom parazitáivá süllyednek le s mindent elkövetnek arra, hogy embertársaik gyengeségében bizva hamis jelszavak hangoztatásával maguknak dolog nélküli, könnyű életet biztosítsanak, vagy pedig egyszerűen s társadalom terhére, annak nyakán élösködjenek. Pedig ezeknek száma is nagy és sajnos, gyakran épen az ilyenek képesek legkönnyebben megtéveszteni a jótékonyságot és elvonni a jőltevök figyelmét azokról, kik csakugyan érdemesek lennének a segélyre. Mert hány és hány oly nyomorultja van ennek a földnek, kik legnagyobb igyekezetük daczára sem képesek boldogulni. Hány olyan ember van, ki kész örömmel görnyedne a munka terhe alatt, csak képes lenne hozzájutni. Betegség, ínség, hány oly szegény küszöbét lépi át, ki szégvenli azt, hogy embertársai könyörületessé- gére kell hogy szoruljon, s inkább éhezik, fázik, semhogy ajkáról a kolduló szót elhangzani engedje. Hány oly alakkal találkozunk, kinek arczárói leri a nyomor, az éhség, de azért nem nyújtja ki kezét alamizsnáért, hanem munkát kér, hogy dolgozzék s ha nem tudunk neki adni, tovább megy, addig a mig talál, vagy pedig egy nappal tovább éhezik. Oh, az eltitkolt nyomor százszor fájdalmasabb, égetőbb mint bármily más nyomorúság! Milyen felemelő, milyen megnyugtató, boldogító érzés az, ha a szenvedők könnyeit letörölhetjük, a nyomort, az Ínséget enyhíthetjük. Milyen magasztos érzés a jótettnek érzete! Felkeresni azokat, kik elbújnak elölünk, meglátni a nyomort ott, ahol azt titkolni akarják. Módot nyújtani arra, hogy a szeménnetes szegény is segitve legyen, úgy, hogy annak a segélynyújtásnak terhét ne érezze, hogy ne kellessen azért pirulnia. Ne mondhassák reá, hogy a társadalom kitartottja, de azért mégis könnyebben viselhesse nyomorúságát. Panaszkodunk szüntelenül a mindinkább fokozódó drágaság ellen, melynek terhét még a jobbmódu is érzi. A lefolyt szűk esztendő bizony már érezteti hatását s különösen az élelmi cikkek áránál válik mind érezhetőbbé a tél súlya. Kétszeresen nehezedik. ez a teher a szegényebb néposztályra, melynek körében joggal merül fel a kérdés: mi lesz velük ? Messze van még a tavasz, a beálló munkaidő, — addig még élni kell s a gyomor megköveteli a maga részét! ? A szegénység magában is nagy teher, s mennyivel nagyobb ott, hol több tagból álló család kéri a családfőtől a kenyeret. Társadalmi intézményeink között a jótékonyság szolgálatában alig bir valami nagyobb fontossággal, mint a népkonyha. Segítésre érdemes szegényeket ingyen, vagy pár fillérért jó meleg, tápláló étellel ellátni, a legkin- zóbb nyomorúságot, az éhséget csillapítani, egy menhelyet nyújtani, hol az éhező biztosan tudja, hogy el nem utasítják, hol a szemérmetes szegény érzi, hogy neki ide be lehel, be szabad lépni, mert megfizeti a maga élelmét, van-e ennél jótékonyabb, nemesebb, humánusabb intézmény? Személyválogatás, vallásfelekezeti különbség nélkül szolgálni a jótékonyságot úgy, hogy annak súlyát senki se érezze, — nem a legjobb megoldási módja a segítés kérdésének? Ha valamikor szükség volt a népkonyha áldásos működésére, úgy most bizonyára égető szükség van arra. Vájjon hány szegény leste szorongó szívvel, hogy meg fog-e nyílni az idén, vájjon élvezhetik-e annak áldásait? A kik még nem tudják mit jelent egy olyan intézmény egy oly városban is mint a miénk, menjenek el egyszer és nézzék meg. Nézzék meg azokat az örvendező arezokat, azokat a didergő, fázó, éhes gyermekeket, asszonyokat, beteges, öreg embereket, kik körül ülik, vagy állják a helyiségeket, hogy milyen megelégedéssel távoznak elköltött ebédjük után. Menjenek el s azután tudni fogják mi a népkonyha! Gazdagok! A kiknek az Isten a földi jókból dúsan juttatott, adakozzatok a népkonyha czéljaira! Jó módúak! a kiknek feleslegetek van, segítsétek a népkonyhát adományaitokkal. Minden fillérrel egy-egy könycsep- pet törültök le, minden kenyér darabbal jótékonyságot gyakoroltok! A népkonyhát csak a társadalom egyesitett erejével lehet fentartani, arra egy szerény egyesület nem képes. Mindenkinek szivét meg kell hogy hassa a kérők szózata, a szegények, nyomorban sinlödök óhaja. Adjatok a népkonyha fen tartására, mert másképen nem képes áldásos működését folytatni. Alfa. Városunk kövezetvámszedési joga. Vármegyénk közigazgatási bizottsága az iránt kereste meg a debreczeni kereskedelmi és iparkamarát, hogy városunk kövezetvámszedési uj szabályzatára nézve véleményét TARCZA. Prolog. Irta: Baján Nándor. Előadta a nagykárolyi stalus-quo izr. tantestület által 1904. decz. 10-ikén jótékony czélra rendezett estély alkalmával Adler Ernő, joghallgató. A zajló élet fáradalmas utján Pihenni álljunk meg egy perezre csak ! Hideg világ van künn ... le- s felhullámzik, Dühöng és elsodor a forgatag. Hideg világ van künn... a szív elhallgat És ég felé tör ott velünk a por S a vészes forgatagban együtt küzdnek A nagy pompa és borzasztó nyomor. Az ünnep beköszöntött. Szerte omlik A lobbanó mécs nehány sugara. Am ott dereng a halvány mécs megett sok Letűnt dicsőséges nap hajnala. A szabadságért hadba szállt lzráel És küzdve győzött Johanán fia. A mécs megrezzen... Vájjon visszajösz-é Dicső múlt egyszer még — vagy tán soha ? Szegény hajlékban galambősz ember gyújt Chanuka*-estén mécset, sorba mind. Éigyel mellette apró unokája S a mécs lángjába sápadtan tekint. * A zsidók egyik szabadságharczának emlék- ünnepe. Egy-kettő-három, sorba lángot kapnak És fényben úszik ablak és szoba. Oly jó meleg, didergve szól a gyermek S még ily világos itt nem volt soha! Oh mondd, ugy-é nagy ünnepünk van mostan ? Miért e sok láng ? Oly meleg s ragyog! Az ősz felsóhajt. Szive Izráelnek Sok ezredéves bújától sajog. Dicső egy kor volt, ádáz ellen támadt Reánk, hadd vesszen el az Ur Tana! A Tan a szívben lángolt s lángja mellett Kigyulladt sorban Juda csillaga. Az első láng az ébredő remény volt, A második a szívekből fakadt. A harmadik — nap izgató sugára, A negyedik a fellázadt harag. Az ötödik a kardból pattant szikra És aztán lángban állt az ég s a föld. Izzó láng volt a gyözedelmi mámor S szentélyben a mécs újból tündökölt! A mécsvilágok sorra ellobbannak És sötét lesz a szobában megint. A kis fiú még ott áll ábrándozva S a sötétségbe oly búsan tekint. Hová tiinétek el ti fényes képek, A lánggal ti is kialudtatok ? Oly rég volt már, hogy emléke a mécscsel Lp úgy ellobban, a mint felragyog ? Homályba vész a harczias kor képe Es hontalan lett egész lzráel. I De széjjelszórva egy emléket őriz: j A Tant, amely mellett vigaszra lel. Csak nekünk adott igaz hont az Isten, A szivünkhöz forrt a magyar haza, Hol ezredéves viharokon által Oly boldogító itt az Ur tana! A régi harczias kor elviharzott, A Tant ápoljuk, mert ez ád erőt. Ez kisér minket lelki küzdelemben S mutat győzelmet a zászlók előtt. Az Eszme jutott nekünk örökségül A czél felé, mely büszkén tör elő. A szeretethez visz előre útja S mellette törpül, elvész az erő. Ez iskolában hosszú évek óta Ápolják már a szeretet tanát. E hely serkenti a lankadtat tettre S a fáradtaknak nyugodalmat ád. A rég múltnak emléke tettre hivott, Vessük meg alapját egy új iskolának, Mert számosabban vannak, mint mi voltunk, Akik ma ez iskolába járnak. Pedig mi szép emlékek fűznek hozzá! Régi barátink az ódon falak. Mi felnőttünk és ö maradt a régi, De sok viszontagság közt roskatag. Barátságos még sok kicsiny szobája, De szűk az már s végre tágasabb kell. Jó ismerősünk a vén falitábla S körül a sok kép vén betűivel. De ódon fal, rozzant pad, szűk szobák, Oly régóta már kiszolgáltatok ! Mi más az élet büszke szép falak közt,' Hol minden vonz, derűs, csillog-ragyog. Kényelmes, tiszta, szép termek között A munkakedv nem veszhet el soha. A szív újong, a levegő üdítő És napsugárban úszik a szoba. Dolgozgassunk is hangyaszorgalommal, A czél oly szép s haladni oly nehéz ! A terv ■— ameddig megvalósul — sokszor Elfárad a munka alatt a kéz. De támogatva egymás mellé állva, Megenyhül és elvesz a nagy teher, S nemes tettében jutalmát találva, Az eszméért fellángol a kebel! Oh, lobogjon a szeretetnek lá,ngja És virágozzék fel az iskola! Az új falak közt virágzásnak indul Az élet — és a gond nem fér oda. S buzgó tanítók sokszorozott hévvel Tanitnak ott, hol él minden s virul. Egészséges szobákban játszi kedvvel Tanul az ifjúság s él boldogul. Kit Isten jótevő keze megáldott, Eel a szívvel e szép ümiepnapon ! Az ősök karddal vívtak nagy csatákat, Szellem jövőben a hatalom. j Építsük fel hát újra iskolánkat, j Dicső tettért hevüljön a kebel! j Az ősi harezok méltó párja lesz ez: Dicső emlékük soh'sem hei'vad el!
