Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-08-25 / 34. szám
3?ársa.ö.al3m.i, sze^pirocä-alsao-i és isi^erottexjesztő . NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. Fé lévre.........................4 kor. Ne gyedévre.................2 kor. Eg yes szám.................20 fill. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Szárazság. Most nem beszélhetünk „szép természet“-röl. Mindenütt, mindenfelé, a hol mozgunk és megfordulunk, a nap perzselő hevének, a tikkasztó hőségnek és szárazságnak csak sivár nyomait látjuk. Virágos, zöld mezőben nem gyönyörködhetik szemünk. A rétek, legelők és kaszálók kopaszok. A gulya és juhnyáj nem talál semmi eleséget s éhségtől és szomjúságtól gyötörve, búsan és kedvetlenül rázza kolompját. A kertekben a virágokat és veteményt hiába öntözik szorgalmas kezek, a fejlődést és rendes tenyészetet olö nem segíthetik, az áldást és termékenységet okozó esőt nem pótolhatják. Hervad, pusztul és kihalófélben van az egész növényzet. A gyümölcsfák sem képesek szembeszál- lani a borzasztó hőség és szárazság erejével, gyökereik nem bírnak elég nedvet és táperöt felszívni, hogy gyümölcseiket fejleszszék és kellően meg- érleljék, elsatnyulva, összeszáradva hullanak le fáikról s emberi élvezetre alkalmatlanok. Még az erdők fái is szomorúan rezegtetik leveleiket s mintha őszi dér érte volna, megsárgulva bo- csájtják el gályáiktól s engedik át a megsemmisülésnek, az örök enyészetnek. Pedig még hol van az ősz, hol vau a hervadás idénye? A kiállhatlan hőség és szárazság az egész növényvilágot ellankasztotta s a meddőség veszélyével fenyegeti, mielőtt természetes rendeltetését elérte volna. Az embernek sir a lelke, ha az üditö esőért szomjazó anyaföldet látja, mely nem tudja a növényzetet kellő táperövel ellátni. Feljajdul a szív s esengve tekintenek a könnyező szemek ég felé, kérve a Gondviselést, hogy küldjön terméken yitö esőt a földre, mely embert, állatot és az egész növényzetet felvidítsa, felfrissítse, uj erőt adjon s uj életre ébressze a természetet és reményt nyújtson a csüggedezö embernek arra, hogy még van kilátás áldásthozó őszre, nem kell kétségbe esni a már-már éhínséggel fenyegető közel jövő miatt. A gazdálkodóra, iparosra, kereskedőre, hivatalnokra, tőkepénzesre, szóval a társadalom minden osztályához tartozó egyénre a legsúlyosabb nyomással nehezedik ez a romboló pusztítással járó szárazság. Kétségbeesve kérdezzük önmagunktól, barátainktól, ismerőseinktől, hogy mi lesz velünk, hogyan fogunk megküzdeni a napról- napra fokozódó drágasággal ? De megnyugtató feleletet sehonnan sem kapunk. Ha kilépünk az utczára s érezzük a majdnem elviselhetlen hőséget s látjuk a kocsik után emelkedő porfelle- get; ha feltekintünk az égre és a máskor csak örömet és lelki felvidulást okozó tiszta kék eget látjuk s a nap égető sugarainak perzselő és ellan- kasztó hatását tapasztaljuk: lehangol- tan s reménytelenül sóhajtunk fel s alig merjük hinni, hogy a Gondviselés a közelebbi napokban üditö esőt fog küldeni a szomjúsággal küzdő nagy természetre. Megdöbbenve halljuk napról-napra,; hogy egyik-másik helységben a kutak forrásai kiapadtak; nincs ivóvíz, a barmokat és más háziállatokat nemcsak takarmánynyal és megfelelő ele- séggel nem tudják ellátni tulajdonos- saik, de még inegitatni sem képesek, csak ha távolabb eső vidékre hajtják. Tehetetlenek, gyengék vagyunk. Ezen rettenetes állapoton változtatni nem tudunk. Az Isten akaratával szemben az emberi tudomány erőtlen. Oh vajha mielébb segítene rajtunk a Gondviselés s elküldené az oly epedve várt esőt, mely mindeneket megenyhitene, felfrissítene s az egész természetet rendes fejlődő és alkotó medrébe visszaterelné! i. Védekezés a takarmányhiány ellen. II. Szórtvetésnél kát. holdankint 70—90 liter, sorosvetésnél 50—60 liter vetőmag szükséges. Termék 30 -60 q. zöldtömeg lehet. Csakis más takarmányfélékkel keverten és mérsékelt mennyiségben szabad etetni. — A fehér mustárt Németországban már régebben termelik, mint a fejőstehenek igen jó takarmányát és tavaszszal vagy nyáron vetik. Nálunk ezen időszakban a földi bolha nagy károkat okoz benne, ha azonban augusztus végén vagy szeptember elején vetjük és csak némileg kedvező az időjárás, késő őszre jó zöldtömeget adhat, mert a kisebb fagyok iránt nem érzékeny. Az alföldön ritkán sikerül. Ezen növénnyel a zöldtakarmányozást késő őszig ki lehet nyújtani és vele lehet befejezni, azonban bezsombolyázni a mustárt nem szabad, mert csípős izt kap és nem eszik az állatok. Augusztus végén, szeptember elején vetendő 20—30 cm. sortávolra, vetőmagszükséglet kát. holdankint szórtvetésnél 15—18, sorosvetésnél 12—15 klg. lehet. Vetés után 6—7 hét múlva használható és 60—80 zöldtömeget adhat egy kát. holdról. A csibehurnak előnye, hogy igénytelen, gyorsan fejlődik, jóminőségü takarmányt szolgáltat, de száraz klíma alatt nem díszük és 1 ezért szeptember elején vetendő, a mikor már nehány esőre van kilátás. Különösen szereti a jobbminőségü homoktalajokat (az alföldön nem sikerül), ha néhány esőt kap, vetés után 7—8 hét múlva használható. 11—13 cm. sortávolra vethető, 1—2 cm. mélyen, vetés után boronálni és hengerezni kell. A vetőmagszükséglet szórtvetésnéi 12— 15 sorosnál 9—12 kg. A közönséges válfaján kívül van egy (óriási)-nak nevezett j válfaja is, ez azonban igényesebb, 10—11 hétig fejlődik és mintegy 50°/0-Kal több vetö- j mag keli belőle. Zölden és szénává száritva etethető vagy bezsombolyázható, szénatermése 8—15 q, zöldtakarinány termése pedig 25—35 q. lehet kát. holdankint. A fagy iránt ! érzékeny és ezért a hideg idő beállta előtt feletetendö vagy bezsombolyázandó. A tavaszi borsó és őszi árpa keveréke szintén nagyon alkalmas arra, hogy vele a zöldtakarmányozást késő őszig kinyújthassuk és esetleg bezsombolyázva, téli takarmánykészletünket szaporítsuk. Ezen keverék oly módon vethető, hogy kát. holdankint 1 hektoliter tavaszi borsót és 1/í hektoliter őszi árpa keveréket julius—augusztus hóban 20—25 cm. sortávolra vetik, vetés után boronálni és hengerezni, kikelés után pedig ismét boronálni kell. Kedvező időjárással a keverék október—november hóban nagymennyiségű zöldtakarmányt ad és ez fejezheti be a zöldtakarmányozást, a fölösleg pedig bezsombolyázható. Télen át a tavaszi borsó visszamaradt töve kipusztul, az árpa megmarad és ez jövő év tavaszán vagy korai zöldtakarmányt ad, vagy pedig magnak hagyható. A takarmányszükség csökkentésének másik eszköze az, hogy őszszel olyan takarmánynövényeket vetünk, melyekkel tavaszszal korán T ARCZ A. ♦-SS--* A darázs. — Fantázia. — Irta: Reviczky Irma. Négyen voltak a Latyrus lugasban. Három pille és egy darázs. A pillék a napsugárról lekéstek és nem bújhattak be éjszakára a rózsa kelyhébe. A darázsat pedig vakította a lenyugvó nap aranyglóriás fényköre. És rá nem talált az odvas fára, melyben éjente meghálni szokott. A hamvas kis pillangók, az egyik kék, a másik halványsárga és a harmadik barnapiros, szépecskén meglapultak a felfutó Latyrus szökő indáján. A darázs meg egy sárguló levélkére szállt rá és ott zümmögött: zöm, zürn, züm! És magába szívta a bükköny édes illatát. — Mit zümmögsz örökösen, te léha fráter és zavarod édes álmunkat! szóltak a pillék. De a darázs tovább zümmögve, rájuk se hederitett, a pille-kisasszonyokra. Amiért a kék pille újra megszólalt: — Legalább mulattass bennünket dongó urfi, ha már egyszer aludni nem hagysz és mondj valami szép mesét. — Nem vagyok én pillangó, aki a szövés mesterségét érti. Mondani, mondok, de nem mesét, — hanem egy bár hihetetlenül hangzó igaz történet két . . . A pillék: Mond el dongócskánk, szaporán. Mert mire felszáll a hajnali-csillag, mi is tova szállunk . . . A szomszéd kertbe. A hol annyi szép rózsa virít . . . A darázs hosszú csapjaival kissé megigazította elnyomkodott szárnyait, azután kezdi: — Olyan gyönyörteljes éjszaka volt mint a, mai, mikor én a világra jöttem. Vagyis, egy néhány századot élő, vasba vert há°rsfa pudvájából, a hová anyáin mint petét lerakott, kibújtam és szárnyra keltem. Csak bajosan tudtam repülni és olyan forma lehettem, mint egy csupasz szájú „aszfalt- betyárka“, aki még magáról le sem rázta az iskola-padok porát, de azért mégis feszit a déli korzón, akár csak egy kiélt gavallér... De mikor felszállt a nap és melegen rám vetette éltető sugarait, — az ifjút is csak úgy érleli meg, a nő izzó parázs tekintete, akkor megerősödtek a szárnyaim. És „dongó urfié“ volt a „félvilág“, nem hiszed el, kék pille te ? A kék pille: Elhiszem én szívesen. Csak folytasd. A darázs: A nap valahol a délibábos rózsán vesztegelt, midőn én egy felvidéki városkában egy kis Vág-parti kertbe vetődtem. ■— Gyönyörű, júniusi nap volt. A lég telides-teli édes jázmin és rózsa-illattal. — Szálltam rózsáról rózsára, virágról virágra. Utánam zümmögő méhecskék egész raja kelt útra. A hol pedig én jártam, ott nem sokat találhatott az éhes méhecske. Mert én felszívtam az édes mézet mind. És annyira jóllaktam virág-mézzel, akár csak 1 az h’ju leány csókkal, hogy alig bírtak a szárnyaim. Oly nehéz voltam darázs létemre is. — Azért is, hogy kissé kipihenjem magam, rá szálltam egy grófi villa zöldre festett ablakára. És ott sütkéreztem. — Ott is csak édes jázmin és rózsaillat szállt felém. A szobából jött ki az illat. Kíváncsian benéztem. A nap is visszajött — és sugara bejárta a kis szobát ... A melybe azonban egy csillár is szórta a gyertyavilágot. Milyen furcsa dolog, mikor a gyertya világa a napsugárral összevegyül. A: nap tulliczitálja a legnagyobb csillárt is. Tompa, sárga a gyertyák világa. Középnagyságú kerek szobácska volt, melybe benéztem. És ezüst csillagocskával teli hintett halvány-kék selyem tapétájával úgy nézett ki, mint egy kis menyország. A csillár drága metszésű velenczei tükör lemezkékből volt összeállítva. És vagy 60 gyertya égett benne, melyek sárgás lobogó fényt vetettek a szoba közepén felállított ravatalra. — Ezt a ravatalt „rózsa-ravatalnak“ is elnevezhetném. Mert úgy tűnt föl, mint egy óriási rózsa-domb, melybe egy halványarezu, barna leányka van eltemetve. — Akinek csupán az ébenfa haja, édes arczu baba fejecskéje látszik az illatos fehér élő-rózsa takaróból ki. Mintha csak aludna! Mélyen. Édesen. És álmában mosolyogna. Az a csepp száj, egy halványszinü ananász epernél nem volt nagyobb. A sűrű sötét, hosszú selyem pillák, lágyan lecsukódnak és kékes-fekete árnyat vetnek a fehér virág- arezra. Nagyon szép volt a leány! . . . S a veröfényes égen ragyogott a júniusi nap. Az ablak alatt a jázmin-bokron csicsergett egy kis madárka. Egy néhány fecske fürdött a napsugárban. Halkan suttogtak egymással a falevélkék. Csak a szobácskábán honolt árva csönd. Midőn hirtelen feltárul egy alacsony tapéta-ajtó, melyet én eddig észre se vettem — és keretében megjelen egy karcsú ifjú . . . A halványsárga pille : (belekotyog). Mondd csak kérlek, hogy hogy nézett ki az ifjú? Szép volt-e ? A darázs: Mint Adonisz maga. Középnagyságú termete volt. Karcsú dereka, mint a darázsé — minden mozdulata sikkes, finom. Akár csak egy jogászé. Jaj és csoda szép kék szemei voltak. Olyan tiszták mint az ég. Csakhogy, most nedves fényben ragyogtak, mikor leírhatatlan szomorú kifejezéssel a ravatalra tapadtak. Hosszúkás, halvány arcza volt az ifjúnak, a ki alig 20 évesnek látszott és nem is volt sokkal öregebb. Keskeny piros szája fölött fekete rövid bajuszka sötétlett. Holló fekete haja, oldalvást elválasztva, simán a homlokára volt lefésülve, puha himzett fehér ba- tiszt inget viselt és hozzá olyan magas, kemény gallért, 'akár csak az a kémény ott az üvegház tetején! És ha nem lett volna tiszta feliér az a gallér, no meg nem olyan csillogó, mint a befagyott hó, akkor azt mondanám, hogy olyan magas volt az az inggallér, mint a szesz-gyár kéménye. A mely azonban téglás-piros, azért nem mondhatom. Fekete szalonruhában volt. Világos szürke glasszé-keztyü a balkezén. A jobb kezén nem volt keztyü. Mert azzal egy kis buldogrevolvert szorongatott... Majd meg közelebb lépett a ravatalhoz. Pózba vágta magát s szivéhez illeszté a fegyver csövét, e szavakkal: „Lia édes, kö-
