Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-28 / 30. szám
XXI. évfolyam. Nagykároly, 1904. julius 28. 30-ik számJ ts\- k't TérsacLalrtii, szépiiocLalEdi és isKCxeretterjesztő la.etila,p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre.................8 kor. Félévre .........................4 kor. Ne gyedévre................2 kor. Eg yes szám.................20 fill. Községi jegyzék és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-teY 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A nőemanczipáezió. „Az asszonyok pedig hallgassanak a gyülekezetben* 1 Pál apostol. Egy igen divatos korszerű tárgyról óhajtunk ez alkalommal e lapok hasábjain szólani. Urbi et orbi telve van korunkban a levegő a nöemanczipá- czió nehéz kérdésével, mely kérdés sok gondolkozni tudó főt foglalkoztat városon, falvakon; — élénk beható vita tárgyát képezi ez a nehéz társadalmi probléma, pro et contra vitatják itt-ott ennek szükségességét, vagy szükségtelenségét; sőt egyes városokban vitagyülések is tartatnak a téli hosszú estéken — e kérdés felett. Sok toll jött már mozgásba, sok papir elfogyott már, sok nyomdafestéket elpazaroltak e kérdés szellőztetése érdekében. Az ország közönségének véleménye két részre oszlik, e nehéz kérdés felett; sokan vannak mellette (ezek az optimisták), sokan vannak ellene (ezek a pessimisták) a nöeman- czipácziónak. Egész könyvet lehetne Írni e nehéz kérdésről; mi csak futólagosán, nehány vázlatos sorban óhajtjuk — lapunk szűk terét tekintve — véleményünket e tekintetben elmondani. Mi is ellenzői vagyunk a nöeman- czipácziónak, csekélységünk szerint hazánkban arra semmi szükség nincs. A külföldről hozzánk átültetett idétlen eszmék, mint idegen virágok, nálunk ritkán termik meg várva-várt gyümölcsüket, sőt sokszor azok a külföldről beplántált növények itt csak bóditó maszlagot teremnek, melyek megmér- gezik a levegőt. A nő, maradjon mindig csak nö! nőiességéből ne vetkőzzék ki soha! a nö ne legyen soha tudós, ne legyen tudákos, ne legyen szellemi proletár, — maradjon meg a házi istenek oltárainál, legyen a családi élet éltető napja, legyen a férfinak őrangyala, küzdelmeiben fele segítsége (felesége), legyen csak családanya, mert erre szülte öt a természet, ebben áll egyedül női magasztos hivatása. „A férfié a dicsösség, a zaj, a munka, a nőé pedig az egyszerű csendélet. Mihelyt e zajtalan kört, ez otthonos kört szűknek találja a nö s a világ zajába vágyik szerephez jutni s feltűnés után sóvárog, nem fogta fel női hivatását, megtévesztő életösvényét. Mint a repkény csak addig folyhat, inig a fal magassága engedi, melyhez élete kötve van, a nö is túl nem emelkedhetik helyzetén önkára nélkül, a nö inég nevét is elveszti, más családba oltatván be mint gyenge ág. — A férfi veszteségeiben talál kárpótlást, a nö elhagyatva egyedül marad fohásza és könyeivel“, ezt mondja többek közt igen szépen, igen jellemzően a koszorús költő Tompa Mihály. Úgy hisszük, vele eléggé nagy tekintélyre hivatkoztunk, állításunk igazolása érdekében ? !... A nőemanczipáezió barátjainak ked- vencz nótájuk ez: azért kell a leányokat, általában a nőket kenyérkereseti pályára képezni, mivel több leány születik országszerte mint fiú és sok leány szegénysége miatt pártában maradni kénytelen, — mi tevő lesz akkor? elzüllik, elaljasodik igen sok. Ez valóságos fogalomzavar s mesebeszéd a nőemanczipáezió barátainak a részéről. Éppen azért marad sok leány pártában, mivel nagyon ki van nevelve, nagyon sokat tud, ennél fogva igényei nagyon nagyok s a nönöveldék által (melyek több kárt csinálnak, mint hasznot) el van a leányok esze csavarva, fantasztává lesznek, — ennél fogva nagy igényük miatt a férfiak fáznak a nösüléstöl. A háziasán nevelt, tiszta erkölcsű, szorgalmas, dolgos leány, inég ha szegény is, elöbb-utóbb mind megtalálja a maga párját. De minden leány mivel több nö születik mint férfi, — férjhez se mehet; kell a felesleg is, e világon pedig semmi se annyira szükséges, mint a felesleg és!... Ugyan melyik férfinak lenne gusztusa elvenni egy bölcsészettudori diplomával bíró leányt?... hogy neki mindig filozófáljon ?... a nők úgyis j mindnyájan nagy bölcsek, kivált ha fejkötö alá kerülnek. Ezelőtt a régi világban is megéltek a nők hivatal nélkül is, ezután is meg fognak élni, a női proletárizmust növelni valóban czélt tévesztett dolog. XIII. Leo római pápát meglátogatta élete utolsó éveiben szülő falujából egy anya, s a pápa nyájas beszélgetés közben kérdezte tőle, vannak-e leányai? a nö igennel válaszolt; — kérdezte a pápa azt is, hol nevelteti őket? — sehol! magam nevelem, válaszolt a nö. A pápa igen megdicsérte az anyát e tettéért, mondván: „jól teszed! mert egy leány-gyermeknek mindig az anya legjobb nevelője és tanára.“ Úgy hisszük álláspontunk védésénél Ö Szentsége is elég tekintély ? ... Nem női emanczipáczió kell! — hanem a férfinem regenerálás a, hogy Istenben s női ideálban bízni s hinni megtanuljon. Ez az egyetemes az emberi boldogság kulcsa, — ezt pedig csak a nők valósíthatják meg, ök is csak akkor, ha olyanok maradnak, milyennek csak a férfi álmodja őket, mikor lelke a földi salakból kivetkőzik s szellemszárnyakon az örök eszmék légkörébe száll. Kosa Ede. A nagykárolyi nyilv. közkórház 1903-ik évi működése. Megjelent a városi nyilvános közkórház 1903. évi működéséről beszámoló évi kimutatás, melyet Dr. Sternberg Géza igazgatófőorvos közöl. A humanizmus szolgálatában álló eme intézményt élénk érdeklődéssel kisértük mindenkor s évi kimutatásait sokkal fontosabbnak tartjuk, semhogy egyszerűen napirendre térnénk felette. Mint minden évben, úgy ez alkalommal is ismertetjük azokat az adatokat, melyek a közkórház áldásos működését megvilágítják. Mindenek előtt azonban azzal a két czik- kel kívánunk foglalkozni, melyek a beszámolónak bevezetőiül szolgálnak. \ T ARCZ A. lég"37-. (Idénytárcza). Elismerem, hogy minden élő lénynek, sőt a nem élőnek is megvan a világon a maga rendeltetése és oktalanság zúgolódni az ellen, a mit a Mindenható megteremtett. De már bocsánatot kell kérnem, ha ebben a fene melegben (ez ugyan inparlamentáris kifejezés) mégis zúgolódom, nem ugyan a meleg ellen, a mit ugyan szintén igen nehéz elviselni, de zúgolódom a „legyek“ ellen. Nekem nincs nagyobb ellenségem a világon a — legyeknél. A reggeli órákban még csak megjárja. A hűvösen ülve a reggeli mellett nyugalmasan kipihent idegekkel, fel sem veszem, ha egy-egy légy a tejes lábosra száll s ott csinál nekem concurrentiát a „pille“-fogyasztásban. Reggeli után az Íróasztalhoz ülök. Ha dolgozom Íróasztalom mellett, a legnagyobb nyugalommal egy légy rászáll az orrom hegyére, ez kissé csiklandozza ugyan az orromat, de mosolyogva űzöm el onnan; mikor másodszor is visszaszáll, ez már bánt, meg akarom fogni, megütöm az orrom, leverem a fülem mellől a tentás tollat, ez a kabátomat és inggalléromat összetentázza — akkor kezdek már ingerült lenni. S mikor mindezek daczára a légy mintegy azt mondva: „mégsem félek tőled“, vígan zümmögve ismét az orromra száll, már ez dühössé tesz, nem vagyok tekintettel se az orromra, se egyébre, hanem igyekszem a legyet megfogni; megfogom, ha addig élek is, gondolva magamban. Nem azért gyakoroltuk magunkat fiammal a légy fogásban; s nem törődve az orral, melyet esetleg megüthetek, oda ezélzok és összeszoritva öklömet szétmorzsolom . . . sokszor a levegőt, néha azonban a legyet is s akkor boszu- vágyam ki van elégítve. Ez rendszerint a délelőtt története. Dolgaim délre bevégezve, ebédhez ülök. A forróság és a délelőtti dohányzás meg- gyengiti étvágyamat, mindazonáltal egy kis étvágygyal mégis rendelkezem. Hozzák a levest, félve nézek bele, hogy nincs-e benne oly aprólék, a mit nem óhajtanék benne látni. Hála Istennek — nincs. Ezt úgy, a hogy a melegben lehet, elfogyasztjuk és izzadunk tőle nagyot. Egy kis idő után a pecsenye kerül elő, melynek szépen kibarnult burgonya-körözete oly jól hat a szemre, hogy enyhíti a forróság keserveit. Kezdem a burgonyadarabokat kiszedni a tálból és mit találok ? Egy haldokló legyet, melyről ugyan kis feleségem azt állítja, hogy akkor esett bele a tálba, a mikor az ételt behozták, de az én élénk képzelőtehetségem kisüti, hogy azt a pecsenyével együtt sütötték ki. Rögtön abbahagyom az evést. Feleségem borral kinál, hogy a gyomrom meg ne rontsam. Mohón iszom meg egy jó pohárka csomaközit és ezzel az ebédnek vége. Hiába hozzák a jó töltött káposztát, hiába a csokoládé-tortát, én mindig azt képzelem, hogy ..légy“ a tölteléke is ; szerencse, ha a képzelt gyomorrontástól a hideg ki nem lel. A nagy forróság egészen eltikkaszt. Jó lesz kissé lepihenni. Kis feleségem leereszti az ablakredőnyöket, bezárja a spalettáblákat, hogy hűvös legyen a szobában; leterülök a puha pam- lagra, hátha el tudok kissé szenderegni; behunyom a szemem s ime ott van az én ellenségem, a fülemre száll a légy, elkergetem — visszaszáll, igyekszem megfogni, megfogom, megölöm, elégtételt szereztem magainnak, de felmelegedtem bele s a pihenésnek — vége. Bemegyek az irodába, egy élvezetes olvasmányt veszek elő; folyton ott zümmög körülöttem a légy, nem tudok tőle nyugodtan olvasni. . 1 Bemegyek a fodrászterembe, hogy megborotválkozzam ; beszappanozzák az arezo- mat, a borbély arezomra illeszti a beretvát, j az orromra vagy a homlokomra száll a „légy“ | és én nem merek megmozdulni, kénytelen vagyok eltűrni, hogy lassú, előkelő léptekkel; végig sétál a fejemen vagy a homlokomon, j mert ha meg találok mozdulni, a borbély elvágja a nyakamat. Időközben egy másik légy a borbélynak a fülére száll, ez megáll, hogy elkergesse, én felhasználom a szabad időt, a szemben levő tükörbe nézek, hogy hol a légy, az arezomra ütök, hogy megöljem, a légy elrepült és az arezomon egy hatalmas ütés kellemes érzete, a mely arczulcsapásért senkit felelősségre sem vonhatok. Ezt is elszenvedem. Tűrök, gondolva arra, hogy most a kaszinóba megyek s legalább kellemesen eltöltők a napi szenvedések után egy-két órát. Ultimos kaláberhez ülünk, rendelünk egy kis jó hideg sört. Elhozzák. És ép abban a pohárban, mely nekem jutott a fehérhab közepén szemeimbe ötlik „a légy“. Visszaküldöm a sört, bosszankodva magamban és hallgatok, mert ép akkor vette fel egyik játszótársunk pirosra és bemondja a terez kasszát, nekem pedig a kezemben van egy quint tökből két ásszal; kontra játék, kontra béla kassza, mondám csendesen, nehogy az amúgy is meglehetősen ideges barátom nagyon dühöngjön, s a midőn a játékos zöldet hiv egy légy az orromra száll, én megakarom fogni, elejtem a kezemből a makk-ászt, a játékos ki nem mutatott de bensőleg érzett kárörömmel leteszi a kártyát és azt mondván „renonce“ felírja a partit. Partnereim rám néznek, nem szólanak ugyan semmit, de a doktor nevetéséből értem azt, hogy ők most mit gondolnak. De hátha még az lett volna most a partner ki a felvevő volt ? Akkor lettem volna én még furcsa helyzetben. No de a kártya nem ment egészen rosszul, két koronával megúsztam a délutánt s azzal vigasztaltam magam, hogy majd jobban megy holnap, hisz úgyis vasárnap van. És mi történik? Reggel a levélhordótól átveszem a postát, a reggeli mellett átnézem az érkezett leveleket, ezek között egy iskola- épület felavatási ünnepélyére egy másik járáshói 63 kilométer távolságból hozzám érkezett meghívót s azon szavak után, hogy: „melyre kívül czimzett és családja meghi- vatik“ ott találok odapréselve egy igazi legyet! Hát nem igazán elmondhatom-e, hogy a legnagyobb ellenségem a világon a „légy“ ? J>r. A.
