Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1904-06-23 / 25. szám

25-ik szám. T’slxsslcLslIxxxí, szépdxod-SLlxxxi és isirLexetterjesztő ixetllai/p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. ! Negyedévre...................2 kor. Fé lévre..........................4 kor. || Egyes szám...................20 fill. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi‘iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Száztíz — négy ellen. A helybeli gör. kath. magyar egy­ház nemzeti küzdelmébe egy bántó hang vegyült. A már csaknem három év óta nagy lelkesedéssel és kitartás­sal folytatott küzdelem, mely mar­inál’ eredménynyel kecsegtetett, min­denkor úgy nyilvánult meg, mint az egész egyházközségnek egyhangú kí­vánsága, melyet semmiféle mellékérde­kek nem mozgatnak, hanem egyedül és kizárólag a magyar nemzeti jelleg megóvása, az eloláhositástól való fé­lelem. Többször hallottuk ugyan emlegetni, hogy az egész mozgalom nem egyéb, mint egyes emberek által félrevezetett tömegnek okvetetlenkedése s ezt a vá­dat különösen azok szerették hangoz­tatni, a kiknek nagyon érdekükben állott volna a mozgalom leszerelése, hogy azután aknamunkájukat minél szaba­dabban, minél merészebben folytat­hassák. E híresztelésekkel szemben az egy­házközség köréből mindenkor a leg­teljesebb egyetértés, a tántoríthatatlan meggyőződés s a legszilárdabb akarat került nyilvánosságra, s lapunk leg­utóbbi számában foglalkoztunk a jú­nius 4-iki egyházi gyűlés határozatával, melyben jeleztük, hogy mily egyöntetű, egyhangú s megmásíthatatlan az egy­ház tagjainak az a kívánsága, hogy a nagyváradi egyházmegyéből a mun­kácsi egyházmegyébe legyenek átcsa­tolva, s a helyreállítandó békének csakis ezen kérelem teljesítése az egyedüli czélhozvezetö eszköze. Nem tudjuk elgondolni sem, hogy miféle czél vezette azt a pár embert, kik a június 4-iki határozat ellenére beadták gróf Károlyi György ország- gyűlési képviselőnek kezeihez azt a kér­vényt, melyben tagadják, hogy az át­csatolás az egyházközség többségének kívánsága lenne, hanem ellenkezőleg azt állítják, hogy a többségnek az a kívánsága, miszerint az egész moz­galom szűnjék meg és a nagyváradi püspök által részükre lelkész nevez­tessék ki. Nem kutatjuk az indokokat, melyek a kérvényt aláíró nyolcz embert annak benyújtására indították. De minden­esetre nagyon feltűnő dolog, hogy midőn az ügy oly férfiú pártfogásába került, mint gróf Károlyi György, ki megmutatta, hogy akar és tud is tenni; midőn az ügy annyira megérett már, hogy a kivitel iránt a legilletékesebb fórumok jóindulata is-meg volt nyerve, akkor egyszerre csak a nagy homály­ból, melyben eddig rejtőzködtek, előáll nyolcz ember s háromszáz egyház- községi tag nevében az egész moz­galom leszerelését kívánja s fellépésé­vel megbélyegezni akarta a legtisztább nemzeti érzéstől vezérelt vezető férfiak eddigi működését. Hát ez bizony elég csúnya dolog volt, bármi is lett légyen az indító ok. Hanem ennek a nyolcz embernek ugyancsak csattanó választ adott maga az egyházközség folyó hó 19-én tar­tott gyűlésében s ez a legfényesebb bizo­nyiték arra, hogy az aknamunka nem sikerült s a fegyver visszafelé sült el. Amennyire fájlaljuk, hogy ez a disz- szonáns hang belevegyült ebbe a do­logba, annyira örvendünk is neki. Örvendünk, mert legalább most már mindenféle gyanusitgatás meg fog szűnni. A vezető férfiak nem lesznek kitéve annak, hogy minduntalan meg- gyanusitgassák őket. Ama igazán lélek­emelő, megható jelenetek, melyek a városháza nagytermében tartott gyű­lésen lefolytak, az a lelkes hazafias hang, mely az egyszerű, de tisztalelkü s erős hazafias érzelmű polgárok fel­szólalásában megnyilvánult, úgy a nemes grófot, mint a nagyszámban egjybegyült hallgatóságot arról gvözöd- tették meg, hogy nem egyes emberek félrevezetésének tulajdonítható a moz­galom, liánéin a szilárd meggyőződés, a Jhazaíias aggodalom erkölcsi indokai azok, melyek nein engedik belenyu­godni őket abba, hogy a szemük előtt terfrégö számos- elszomorító példa után a nagyváradi gör. kath. román egy­házmegye fenhatósága alatt maradjanak. Az a nyolcz ember igazán jó szol­gálatot tett az ügynek. Azt kívánták, hogy az egész hit­község minden egyes adófizető tagja meghivassék egy gyűlésre. Meg lettek hiva! Azt kívánták, hogy megszavaztas­sák a hitközség arra nézve, vájjon tényleg kivánja-e az átcsatolást? Megszavaztatták őket! Nos és mi lett az eredmény? Jó Tivadar András uram hiába erőlködött, bizony nem tudott négy szavazatnál többet összeszedni a maga kívánsága mellett! A 212 hitközségi adófizető tag kö­zül 114 jelent meg a gyűlésen. A jelenlevő gróf Károlyi György köteles­ségének tartotta ismételve előtárni a nagyváradi püspök által nyújtandó kedvezményeket, a melyek pedig elég kecsegtetők s habár a hitközség tagjai tudták, hogy ügyük egyhamar nem fog véget érni, tudják, hogy talán még esztendőkig lesznek kénytelenek lelké­szüket nélkülözni, mégis a legnagyobb lelkesedéssel, tisztes, agg polgárok és polgárnők hangosan tiltakoztak Tivadar András uram munkája ellen s a feltett kérdésre névszerinti szavazás utján 114 tagból 110 jelentette ki minden habozás nélkül, hogy öle a munkácsi egyházmegyéhez kivannak csatlakozni s ez az egyedüli kivezető ut számukra a mai tarthatatlan helyzetből. Nos kell még szebb, erősebb bizo­nyíték mint ez a szavazás? Reméljük, hogy most már nincs egyéb hátra, mint kívánságuknak tel­jesedése. Reméljük, hogy többé nem kell félniük az intrikáktól s lelkes tá­mogatójuk is kétségbevonhatatlanul meggyőződött arról, hogy ennek a lel­kes, hazafias hitközségnek kívánságát teljesíteni kell, mert ezek mindenre készek, de oláh szertartásu pap nein kell nekik semmi körülmények között sem. A kik a gyűlésen jelen voltak, soha­sem fogják elfelejteni azt a riadó él­T ARCZ A. Feleségemnek. i. Nincsen a világon Drágább kincs tenálad, Aranyért, gyémántért Oda nem adnálak... Az arany, a gyémánt A fösvénynek drága: Bírnék bármennyivel Volnék szegény, árva... Az én boldogságom Csak a te hűséged: Az én gazdagságom A te egész lényed! II. Milyen más is lett az élet, A mióta veled élek.... Örömemet osztom veled, Bánatomban vigaszt lelek.. . Mert az öröm igy megosztva A boldogságot fokozza. A bú, bánat könyebbé lesz, Hogyha két szív együtt érez! Jöhet ránk az élet bajjal, Szembeszállunk a viharral... Bátrak leszünk, én úgy érzem : Uyy-e édes feleségem ! ? Baka Elek. Gaal Anna. Irta,: 'V á, r y ÍF’exein.cz. A vidám kiránduló társaság hangos ta­nyát ütött a szamosparti füzesben ; egy hatal­mas, rezgő nyárfa árnyas lombkoronája alatt csakhamar rőzseláng lobogott. — A társaság után jött kocsikról lekerült a hideg kávc, hideg sült, sonka, s azoknak, kik kedvelik a népies különlegességet, szép fehér, debre- czeni szalonna. — Hófehér, keskeny kezű városi leányok csakhamar hangos jókedv között, kedves ügyetlenséggel forgatták a vé­kony vesszőből készült nyársat, min rózsává pirult a szalonna, étvágygerjesztő illatot ter­jesztve a balzsamos tavaszi levegőben. A vig társaságból csak ketten vonultak kissé félre, le egész a Szamosig egy törpe nyárfabokor mögé, melynek ezüstös levelei hangos rezgéssel tánczoltak a tavaszi szél­ben : Gaal Anna, az alispán lánya és Bán Emit egy huszárhadnagy. — Senkinek sem tűnt fel, hogy nem vesznek részt a uzsonnán, az alispán a borokat kóstolgatta, nejének pedig a tiszti ügyészijével volt fontos köz­leni valója a kis barna fekete szemű, a rósz nyelvek szerint tüzvérü megyei főpénztárosnó legújabb flirtje felöl. Gaal Anna szemében elfojtott könny ra­gyogott, kissé félre fordította dús, szögfürtös fejét s szemét a folyóra szegezve hallgatta, mit beszél a hadnagy, mint töri össze hideg, nyugodt szavakkal szivét, lelkét. Nem tehetem Anna, igazán nem tehetem, előmenetelem zárná cl a nősülés, tönkretenné jól indult karriéremet. — Maga okos lány, belátja, hogy igazam van; feledje el ezt az idylt, mely köztünk volt, én kérni fogom áthelyezésem más garnizonba, maga feled és boldog lesz, óhajtom is, hogy az legyen; ugy-e megbocsát? Nem haragszik? A lány keze után nyúlt, mely idegesen tépegetett egy vad pézsmát. — Anna arczán minden igyekezete daczára végig futott az a visszafojtott könny ; valami mélységes kese­rűség szorította össze torkát, mérhetetlen gyűlölet szállott szivébe, hirtelen letörölte kényét s büszkén, villámló szemekkel, égő arczczal szólt a huszárhoz : . — Nyomorult gaz. A huszár felsziszent, — Anna legyen okos, — szólt sértődött hangon. De Goal Anna már tova sietett s elve­gyült a zajos társaságban. A hadnagy komoran nézte, a mint sugár, karcsú alakja, melynek fejlett formás idomaira rásimult a lenge könnyű ruha, végiglibegett a rét szőnyegén ; talán meg is bánta a mi­ket Annának mondott, talán egy pillanatra, de ismét visszatért arczára a gondtalan derű shalkan fütyörészve „Özvegy vagyok, özvegy; bánatos kis özvegy .. “ dallamát, ment fel­keresni a „vármegye özvegyét“ a szép Dérynét. Az uzsonnái már befejezték, a férfiak közt csengett a pohár, politizáltak s jelölte­ket kerestek a legközelebbi tisztujitásra. — A hölgyek szőnyegre hozták azok intim dol­gait, a kik ott nem voltak, egy kicsit meg­szólták őket; a lányok, fiatal urak daloltak, az ardói kis szőke szolgabiró hegedült, egy­szóval pompásan folyt a mulatság. Anna arczán is mosoly ült, néha fölcsen­gett kaczaja is, de nem úgy mint máskor: I szívből fakadó jókedv zengő virágaként; ha­nem úgy mint a gerlebugás, mintha sirt volna a jókedve, szép kék szeme sem volt tiszta, derült, valami homályos folt, — talán köny- ! lepte, de ki vette volna azt észre. Néhányan lementek egész a Szamospar- tig, hol kék vizinefelejts nyílott, a lányok zsombékról-zsombékra lépve szedték a parti j mocsár kedves virágát, néha félősen felsi- koltva, ha a picziny láb lecsúszott a gyep­tőről, a sekélyes zöld növénynyel benőtt vízbe. Gaal Anna egy ideig szótlanul nézte a megdagadt Szamos gyorsan futó vizét, melyen a parthoz kötve nehány apró csolnak him- bálódzott. Egyikre, egy keskeny szandolára rálépett s álmatag arczczal himbálta apró lábaival. A hadnagy a parton a nagy nyárfa mö­gött ép akkor tűzött a szép özvegy Déryné szőke hajába egy kis kék ibolya csokrot s egész hozzá hajolva beszélt valamit, arczán látszott, hogy várja, nagyon várja a választ. [ Anna rájuk pillantott s keskeny ajka idege­sen rándult meg. Gyerünk csolnakázni, —• szólít hirtelen, — ki tart velem? S a következő pillanatban gyakorlott kézzel nyomta a vízbe evezőjét s a könnyű sajka sebes iramba futott végig a Szamos vizén. * * * A múlt télen az özvegy Déryné zsurján ismerkedtek inog Bán Emil meg Gaal Anna. — A huszár, — mint minden huszár, — nagyon csinos, jó tánezos, s ügyes társalgó s végtelenül üres szivü; ez utóbbit Anna

Next

/
Thumbnails
Contents