Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-02-20 / 8. szám

X’d-rss-ca.a.lrr^.i, szé>piro<3_sú.:r2a.i és isncieretteijesztő Hs_etlla,p_ NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. v­/ Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. I Negyedévre .... Fé lévre.........................4 kor. [ Egyes szám.............. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A pénz hatalma. Csodálatosan züllött a mai ember... Semmi nemes, semmi magasztos, semmi sincs meg benne, a mi a „terem­tés koronájára“ emlékeztetne. Nincs czél, mely kiemelné a hét- köznapiasságból; nincs eszme, mely­nek önzetlenül, minden hátsó gondo­lat nélkül állana szolgálatába; nincs ideál, melyért lelkesülne, melyért min­dent áldozna. Nem mindig volt ez igy ... A család, a község, a nemzet, az állam és mindenek fölött a vallás fogalma szolgáltattak czélt az ember­nek, melyért lelkesült, küzdött, min­dent áldozott és meghalt. Vájjon miért nincs már igy?... Az emberanyag bizonyára nem válto­zott, csak olyan, mint a régi: hús és vérből való. És mégis... Családot, községet, nemzetet, álla­mot, vallást, az egész világot elnyelte a pénz. Ez boldogítja a családot, teszi megelégedetté a községet, gazdaggá és hatalmassá a nemzetet és csak ennek segélyével lehet megszerezni — a meny- országot. A pénz a czél, az elv, a többi csak jelszó, melynek segélyével amaz megszerezhető. De hisz pénz azelőtt is volt, — mondják az olvasók, — miért okoljak mégis minden rosszéit? Igenis, volt pénz ezelőtt is; de más volt a szerepe. Régen ö volt az eszköz, ma pedig maga a czél. Régen a pénzt áldozták föl magasztos elvek, ideálok megvalósításáért, ma mindent feláldoznak a pénzért. A pénz a legnagyobb hatalom! Az apa a tint és viszont, testvér a testvért legyilkolja, ha közte és a sóvárogva epedett pénz között áll. Nemzetek véres háborút viselnek egy­mással, az emberéletek ezreit dobják oda áldozatul, csakhogy pénz és általa hatalmat szerezzenek. Gazdag, tanult ember, szép jelemmel és nagy jövővel csalásra vetemedik, „önbetörö“ lesz — csak a mindenható pénz kedvéért... Társaságok, pártok alakulnak a leghangzatosabb jelszavak alatt s elöbb- ulóbb kiderül, hogy a jelszavak hami­sak, csak arra valók, hogy a czélt eltakarják. Kiderül, hogy a pártok tag­jai oly egyének, kik felismerve közös érdekeit, szövetkeztek, hogy egyesült erővel törjenek a czél felé, mely vég­eredményében mindég egy : minél több pénz szerzése. Örült küzdelmet folytatnak érte az emberek: akinek nincs, küzd, hogy legyen; akinek már van, hogy szapo­rodjék. Mindent lehet pénzért szerezni: kenyeret, jogot, becsülést, befolyást, hatalmat. És itt eljutottunk arra a csúcsra, melyről a körülötte levő dolgokat tisz­tán megláthatjuk. Választ kapunk arra a kérdésre, hogy miért kénytelenek szűkölködni azok, kik a pénzért küz­dött elkeseredett harczban gyengéknek bizonyultak; miért nélkülöznek, bár mindenüket: munkaerejüket adják oda azoknak, kik nálánál erősebbek, nem, furfangosabbak voltak ; — mindez nem másért van igy, mint azért, mert a pénzhez való merev ragaszkodásból a társadalom sem tud lelkesülni és felbuzdulni magasabb eszményekért, melyek közelebb vinnének az embe­rek életjogosultságának egyenlőségéhez. A könyörületesség, a jótékonyság terjedése nem segít a bajon, vissza kell állítani az emberi jogokat, ha mind­járt a pénz hatalmának rovására is.-A- l^óToorló czig-á:n.37-ols: letelepítése. ügy látszik, hogy a kóbor czigányok kérdése most már nem is kerül le a napi­rendről, inig az meg nem lesz oldva. íme a somogyvármegyei törvényhatóság már 'szabályrendeletet is alkotott azok ellen, melyet csakhamar bizonyosan a többi is követni fog.: És igy, ismerve korinányelnökünknek nemrég az országgyűlésen tett azt a kijelen­tését, hogy a mi kóborló czigányaink letele­pítésével is foglalkozni kivan, biztosak lehe­tünk az iránt, hogy ezen, bár tehetséges, de a tunyasága és rakonczátlansága miatt a lakosság biztonságára nézve veszedelmes népfajnak a rendes és munkás életre való vezetéséről és kényszerítéséről való gondos­kodás nem fog többé soká váratni maga után. Kétségtelen ugyan, hogy ez a munka a legnehezebbek egyike leend; mert ez a nép­faj az ő sok százados vándorlásába már annyira beleélte magát és ebben a folytonos viszontagsággal és veszélylyel teljes útjában az ahoz szükséges, daczolni tudó tulajdon­ságai annyira kifejlődtek, hogy a mi köz- igazgatásunk, mely különben eddig nem is igen vette ez ügyet komolyan, mindeddig képtelen volt arra, hogy azt — daczára a soha meg nem szűnő országos panasznak — megzabolázza s rendes munkára és élet­módra szoktassa és letelepítse. Ha azonban már eddig is szégyenletes volt az, hogy ez országosnak nevezhető csapást magunktól el nem hárítottuk: való­ságos szegénységi bizonyítványt állítanánk ki magunkról, ha hazánkat e veszedelmes nép garázdálkodásaitól megszabadítani még most: a közigazgatás újjászervezése alkalmá­val se törekednénk! Mert bármily nehéz és komoly munka legyen is az, hogy e furfangos népet, mely az egész életét oly hosszú idő óta a pol­gári társadalommal folyton ellenséges lábon töltötte, letelepítsük és a rendes polgári élethez szoktassuk: ebből nem következik, hogy a sokszorosan nagyobb és erősebb társadalom az azok féktelen erőszakoskodá­sának végét ne vethesse és azokat is a rendes s munkás polgári életre ne kénysze- rithesse ... hacsak erre a szükséges és meg­felelő eszközöket megválasztja és azokat czélszerüen alkalmazza is. És nagy élhetet­lenségre mutatna az, ha a rendezett s pol­gárosodott társadalom és közigazgatás még most sem találna módot arra, hogy ez annyira és méltán rettegett népet a társa­dalomra nézve nemcsak ártalmatlanná, hanem hasznossá is tegye! Hát az bizonyos, hogy itt oly közön­séges rendeletekkel, hogy azok a kóborló, hazátlan emberek, kik bizonyos helyeken a meghatározott idő alatt le nem telepednek, —- igy meg úgy fenyittetnek meg, nem sokat érnénk. Mert az a félvad nép, mely a foly­tonos csavargásba és többnyire tolvajlás — és rablásból élő szabad életbe már annyira belenőtt, hogy az vérévé vált... az ő élet­módját gyökeres és az egész múltját meg­másítani alkalmas eszközök nélkül megvál­toztatni, az ő saját akaratából, alig képes. Ezen gyökeres és kényszerítő eszközök azonban, az ő határozott szigorúságuk mel­lett is, helyesen csak olyanok lehetnek, melyek az illetőkre nézve kíméletesek, nem terhesek és amelyekből kitűnjék, hogy azok TARCZ A. napokról___ Elmúlt napokról álmodom, midőn Kitárt karokkal váró jó anyám Keblére dőlve olyan gondtalan, Nyugodt kedélylyel elábrándozám. Majd — és ugyancsak gyermekéveim Tündér-meséi tűnnek fel elém, A mint elzengtek édes ajkain, Honnan jóságom dijjait nyerém . . . Majd felvonul a csendes nyári éj Ezer világu csillagtábora, Lelkembe honnan bűvös ihlete Erkölcsöt, istent bévarázsola----------­Ho l vannak most e régi jó idők? — Hol vannak most e szép, dicső napok ? S hol van ezeknek lelke — jó anyám'? — Elment velők — hisz’ ő is rég halott. Ott domborul az árnyas sirhalom A már kihűlt s elhamvadt szív felett, Hol nem zavartan enyhes lomb alatt A kis pacsirta zeng lágy éneket. S mig összesúgnak bús szerelmesen Az eldugott fűz és a sok virág A kis pacsirta méla énekén — Elmúlt napokról álmodom tovább. Prépostfi Lajos. Érzéki csalódások. (Megrövidített felolvasás.) Minden képzelhető emberi tudás és ismeret csak két körből származhatik. Az elsőből azok az eszmék, a melyek anyagta­lanok, mint például: szabadság, szépség és számtalan ezekhez hasonlók. A másikból az anyagi tárgyakhoz és tüneményekhez kö­töttek. A bölcselkedők, s különösen a régi bölcselkedök szerint, az elsőknek forrása tisztán az elme, az utóbbiaknak a tapasztalás; ámbár bajos elképzelni, hogy valaki a szép­ségről — ne a szép tárgyakra gondolva, tudjon elmélődni, más részről meg az is bizonyos, hogy a puszta tapasztalás az elme közreműködése nélkül még nem ismeret, nem tudás. A saját énünkön kívül eső tárgyakról és lefolyó tüneményekről köztudomás szerint érzékeink által szerzünk tudomást. Az által, hogy azokat tapintjuk, látjuk, halljuk, ízlel­jük, szagoljuk, vagy megérezzük hőmérsék­letüket. Ezért mond juk, hogy öt, illetőleg hat érzékünk van megfelelő érzéki szervekkel, a melyeknek közvetítésével történik minden | érzékelés. Ez az érzékelés azonban korántsem! olyan egyszerű folyamat, a minőnek azt \ némelyek gondolnák. Fötényezői ennek az agyból kiinduló, a testet átjáró s ennek olyan részein végződő j érző idegek, a melyeken ezen végek a külső j hatásoknak ki vannak téve. Mint valami táv-; iró-sodronyok vezetik ezek az idegek a ki- j vülről jövő benyomásokat hihetetlen gyorsa-' sággal az agyba, a hol aztán az érzések öntudattá válnak. Mindezt csak el lehet képzelni; de azt elképzelni, hogy az egyszerű mozgásból miképen lesz az agyban tudás, ismeretkép : valóban lehetetlenség. Az ember ugyan min­dent megpróbál érteni, magyarázni, s meg­kísértették már ezt is, de sikertelenül. Ahoz tehát, hogy a külső világról tu­domást szerezzünk, három szükséges. Elő­ször a külső hatás, aztán az idegek, végül ' pedig az agy munkája. Ilyen összetett lévén, már csak az említettek szerint is, az a folyamat, a mit röviden érzékelésnek mon­dunk, csoda-e, hogy könynyen eshetik téve­dés, csalódás ? Határozatlanok lehetnek a külső hatások, betegek az'idegek, számtalan körülmény zavarhatja meg az itéletképződést, | s bekövetkezik, hogy a külvilágról a való­ságnak meg nem felelő képet nyerünk. Az ilyen csalódásokat közönségesen érzéki csalódásoknak szokás nevezni. Meg is tartjuk ezt a nevet, bár helyesebben mond- 1 hatnék azokat Ítéleti csalódásoknak; be lévén bizonyítva, hogy a legtöbbször elménk ítél különféle befolyások folytán tévesen. Az érzékelés egyik tere sem ment ezektől. Huxley ugyan Élettanában azt mondja, hogy az izlési csalódások igen rit­kák. szaglási csalódás meg nincs is. De ez utóbbit megczáfolja az a kísérlet, a miről a múlt évben a lapok is Írtak. Valamelyik külföldi egyetemen az egyik orvostanár elő­adásának megkezdése előtt figyelmeztette tanítványait, hogy most kísérletet óhajt tenni arra nézve, hogy milyen sebesen terjed a szag a levegőben. Kidugaszoljá tehát a fel­mutatott és folyadékot tartalmazó kis üveget, ők meg szíveskedjenek észlelni. A mint va­laki a szagot megérzi, szóljon. A hogy várni lehetett, az első pillanatokban senki sem érzett semmit; de alig másfél perez múlva, a legközelebb ülők közzül ketten, hárman is jelentkeztek, hogy a szagot érzik ; utóbb a hátrábbülők is többen megérezték; sőt volt olyan is, a ki felállott és kiment, mert a mint mondá, reá a szag igen kellemet­lenül hat. Ekkor a tanár kijelentette, hogy az üvegben csak tiszta viz, tehát egészen szagtalan anyag van. Vájjon érzéki csalódás volt ez ? A szag­lási idegekre nem hatott semmi : de hatott az ítélő elmékre a tanár komoly fellépése. Nem a szaglási érzék tévedett tehát, ha csak nem erősködik valaki és nem állítja, hogy igen, tévedett, mert azt gondolta, hogy érez vala­mit, pedig semmit sem érzett. Csakhogy az ideg nem gondolkodik, a mint nem gondol­kodik a táviró sodronya sem. Az elme gondolkodik, az Ítél. A hőérzék bizonytalanságát egy másik kísérlet igazolhatja. Vegyünk elő három edényt, az egyiket töltsük meg jéghideg víz­zel, a másikat olyannal, melynek melegét még eltűrhetjük, a harmadikat pedig a kettő vizének keverékével. Ha most kezünket a meleg vízbe dugjuk s azután az elegyített vizbe, ez utóbbit hidegnek érezzük; de ha kezünket egy darabig a jéghideg vízben tart­juk és azután a keverékbe, azt melegnek érezzük. Milyen tehát az? Meleg-e vagy hideg ? A jó pinezéröl is azt szokás mondani, hogy az télen meleg, nyáron meg hideg. Pedig nem igaz, mert lélen-nyáron majdnem állandó hőmérsékletű.

Next

/
Thumbnails
Contents