Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-25 / 52. szám
lamil bámulták egy darabig. Mig a családapa imára hivó szózata s az est jelentőségét megmagyarázó beszédje után tört ki a tiszta öröm s vette kezdetét az ajándékok kiosz-; tása, megszemlélése ; az ajándékoknak, miket a Jézuska hozott a jók számára. Ma ?!... De minek szaporítsak szót olyanok elmondásával, amit mindegyikünk lát, mindegyikünk tud. Felállítok inkább egy képzeleti karácsonyfát, álljak ezt körül szépen, mint aze: lőtt régen és mint azelőtt régen a családapa beszélt a szent est jelentőségéről, elmondom a karácsonyfa eredetét és legendáját, amint innen is, onnan is összeböngészhettem. * * * Mint minden népszokásnak, úgy ezeknek a misztériumoknak, mondjuk vallási színjátékoknak alapja is, a melyből többkevesebb igazsággal lekövetkeztethetünk, nagyon messzire, a népek őskorába nyúlik vissza. Oly messzire, a hol a valót csak a valószínűséggel és a jóhiszeműséggel pótolhatjuk. így némelyek szerint a karácsony- ünnepi népszokások még arra a rómaiak j által is őskornak hirdetett időre vezethetők vissza, mikor a római urak a Szaturnáliák- nak nevezett és Szaturnusz ősisten tiszteletére decz. 17—23-ig rendezett ünnepeken összes rabszolgáikat és cselédjeiket úgy vendégelték meg, hogy az urak szolgáltak fel a lakomáknál azon idők emlékére, mikor még nem volt rangkülönbség az emberek között. Ajándék osztogatás, este pedig nagy kivilágítás fejezte be ez ünnepségeket. Ugyan ilyen, vagy ehhez hasonló nyomokat találunk az ős germánok, kelták, angolok, francziák, délszlávok stb. népek szokásaiban is. Az kétségtelen, hogy maguk a most Karácsony tájára eső ünnepségek meg voltak1 az ó-világ legrégibb népeinél is; de legköl- tőibb, legszebb jelképe a karácsonyfa, valószínűleg tisztán germán eredetű. Deczember 25-től január 6-ig tartották az ősgermánpk a tizenkét „Rauhnächte“ ünnepeket. Az'éjszaki mitológia szerint ezen a 12 éjszakán vonultak a főistenek el az ország fölött. Wotan isten dühös haddal a felhők között, hogy büntessen, Berchta istennő Holle asszony képében járta be a házakat, hogy jutalmazzon. Az országban törvényszünet volt ezalatt és az egyes hajlékokban ünnepi béke és nyugalom honolt. Önmagától kigyuladt minden éjjel a Berchta istennő kultuszában nagy szerepet játszó fenyőfa, melyet sem szél, sem eső nem volt képes eloltani, mig nappalra önmagától kialudt. i A kereszténység behozatalával ez az égő, önmagától kigyuló fenyőfa szimbóluma lett Jézusnak, az örökvilágosságnak, mely- lyel egybekapcsolták kezdetben még a virágzó almafa ágat, annak jelképéül, hogy alma által jött a bűn a világra és Jézus, az örök világosság által töröltetett el. De bár a kereszténység rohamosan hódította meg a világot, a karácsonyfa csak lassan honosait meg főleg a nem német vidékeken. Legrégibb hiteles tudósításunk 1508-ból való. Ebben az ; esztendőben szónokolt a hires Geiler von; Kaiserberg a straszburgiak karácsony ünnepe ellen, a melynek minden része pogány volt a kegyes férfin szerint, aki a pokollal fenyegette a fenyőfa tisztelőit. Ausztriában és Magyarországon a karácsonyfa múltja alig egy százados. Károly királvi herczeg, II. Lipót harmadik fia, (nősült 181o. szept. 15-én), hozta divatba; akinek felesége Anhalt-Weilburg Henriette herczegnő állította föl a bécsi Burgban az első karácsonyfát, hogy a császári városban se nélkülözze hazájának ezt a költői emlékét. Általában a karácsonyfa legrégibb alakjában csupán csak áldozati fát jelentett, amennyiben egyes gyógyforrásoknál a betegek hálából gyümölcsöket, viaszt, vajat és egyéb tárgyakat aggattak a forrás körüli fákra. A szentek tiszteletével ezután az áldozati gyertyák kerültek még ezekhez az adományokhoz s amint az erősebben látogatott források körül az alkony beálltával kigyultak a lángok, szép csöndes éjszakákon tündéri fényben ragyogott az erdő legközelebbi része. _ >v A legenda a karácsonyfa feltalálását az egyház egyik legnagyobb szentjének, a francziskánus szerzet megalapítójának, Assisi szent Ferencznek tulajdonítja. E szerint a szent egyszer jászolt épített Karácsonyra és messze földről sereglett hozzá a nép, hogy ott ájtatoskodjék. A szent kunyhója fenyőerdő közepén állott s a nép áldozati mécseket aggatott a zöld fákra. A látvány oly gyönyörű volt, a bucsusokat annyira elfogta az áhitatos igézet, hogy megfogadták, hogy ezen est emlékét minden évben megismételik otthon is. Eleinte ennek a szokásnak veszedelmes vetélytársa volt a jászol, az úgynevezett Betlehem, de a karácsonyfa elragadó szépsége diadalmaskodott és kiszorította a jászolt majdnem mindenütt. Egy másik legenda még költőibb származást ad ez intézménynek. E szerint Karácsonykor a felnőttek mind a templomba seregeitek. Csak a kis házi zsarnokok, a gyermekek maradtak otthon s homlokukat az ablakra szorítva néztek a kivilágított templomra. És amint igy hallgatták az orgona átható zenéjét, szivecskéjük szomorúsággal, szemük pedig könyekkel telt meg. Az angyalok lenéztek és megesett szivük pajtásaikon. Örömet akartak szerezni nekik. Játékot, süteményt, almát, diót, ruhát, czipőt és könyveket hordtak össze, de hiányzott a fény hozzá. Körülnéztek. A kopár vadon letarolt fái között csupán a tűlevelű fenyő díszlett I örökzöld pompájában. Az angyalok kihúzták a földből és föl vitték a menyországbá, ahol ágait gyertyácskákkal és ajándékokkal aggatták tele. Azután meggyújtották a lángokat és a gyermekek közé vitték a feldíszített fát. A kicsikék roppant öröme tetszett az Urnák és ezért meghagyta angyalainak, hogy ezt az örömöt minden évben megszerezzék nekik. Az angyalok kara szívesen hódolt és rázendítette azt a gyönyörű éneket: Dicsősség a magasságban Istennek és békesség a földön élő embereknek ! Az bizonyos, hogy e nélkül a legenda ' N A G Y-K Á R O L Y és VIDÉKE. nélkül is a karácsonyfa a legszebb szokás, a mely csak elvadult kedélyekre nem gyakorol lélekemelő hatást s a melynek rendkívüli szépsége utat tört magának más, nem keresztény vallásoknál is. De milyen óriási nagy a különbség a múlt egyszerű szívhez | szóló karácsonyfája és a modern karácsonyfa között. A villám korában valóságos kis napokkal aggatjuk tele a fenyőt, de nem lehet tagadni, hogy amit fényben nyertünk, vesztettük melegben. Az apró gyertyák mégis melegebbek voltak a villám hideg ragyogásánál ! Holczinger Imre. Karácsony §’§§§i|(gf@t| ümippe^ Isten a szeretet, Ő csak jót tesz velünk, Ezt kiáltja szánk, ezt érzi ma keblünk. Nyújtson az ég napot, nyújtson vészes szelet, Isten mégis a szeretet. Isten I mindnyájunknak atyja, annak nézlek. Ha a nagy világnak bármely pontján élek ; Ha a mély sírba is leszállnom kellene ; Te vagy szeretet Istene ! Bethlehemnek virányain, új nap támadt, Melynek üdvös fénye bőven reánk áradt; Zengjen tehát szívből, ma a hála-ének, A szeretet Istenének. Ámen. Szeretetből teremté Isten a világot, szeretetből megváltá, szeretetből fentartja. í Ezen isteni szeretet különösen a szent Karácsony napján, mint a Megváltó születési napján nyilatkozott. Mint azt a szentirás is bizonyítja : „Mert úgy szerété Isten e világot, hogy az ő egyetlenegy szülött fiát adá, hogy minden valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen“. E nagy szeretetből kifolyólag a megváltottak is, főkép a rokonok, egymáshoz közel állók e szeretet ünnepén szeretetet akarnak kifejezni, meglepvén egymást különféle ajándékkal. Az, a kinek születése emlékét e nagy napon ünnepli a kereszténység, megalapítandó volt a szeretet országát — mennyországot a földön, melyben az igazság, jóság, öröm, béke s mindezeknek szülője, a szeretet honol, mi az emberiség boldogságának a feltétele. Nem ok nélkül mondja Pál apostol eme szép szavakat: „A szeretet hosszútürő, kegyes a szeretet, nem irigykedik a szeretet, nem cselekszik álnokul, nem hivalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi csak az ő maga hasznát, nem gerjed hamar haragra, nem gondol gonoszt. Mindeneket elfedez, mindeneket hiszen, mindeneket remél, mindeneket eltűr.“ 1. Kor. XIII. 4—7. A hol ily tanok nemcsak szavakban hallhatók, hanem tettekben is láthatók, ott van a szeretet országa, ott a mennyország, a boldogság, amint azt az ember e földön elérheti. Hogy mi jó keresztények legyünk, nem elég csak a Karácsony, Nagypéntek, Hús vét megünneplése, hanem kell, hogy úgy cselekedjünk, mint az cselekedett, a kinek tiszteletére ez ünnepeket ünnepeljük. A keresztények milliói, Jézus tanítványai s ezekhez szól következőképen: „Arról ismerik meg, hogy tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek, mint én szerettelek titeket.“ És mégis be kell vallani, hogy Jézusnak ezen meghagyása, mai napig sem teljesedett be. Már az első századokban, a keresztények maguk közt harczoltak a hit dolgában előállott különféle felfogások miatt, s egymást pusztításuknak oka egyetlen betűnek a kihagyása vagy odatevése; a midőn az egyik párt a homousios, a másik a homojutios mellett foglalt állást s kész volt az ellenkező véleményüeket ölni. Nemkülönben volt a későbbi századokban, például a harminezéves háborúban. Igaz, napjainkban szelidebb szellem hatja át az emberek kebelét, amennyiben nincs karóba-huzás, kerékbe-törés, miben egykor Heister és Kopp generálisok kitűntek; mégis ma sem uralkodik teljesen a Megváltó által hirdetett és követőire parancsolt szeretet. Bármerre tekintünk a szeretet, béke, öröm, boldogság helyett lépten-nyomon gyűlölettel, irigységgel, versengéssel, gőgös lenézéssel találkozunk. Hol keressük tehát a felebaráti szeretetet? A gazdagoknál, többnyire rideg, ke- vély visszautasításra találunk. Talán a szeretet hirdetőinél? Ott is zárt ajtóra akadunk. Miért van ez igy? Mert nem ismerik a Megváltó mennyei tanát, ki azt mondta: „Ti mindnyájan a mennyei Atyának gyermekei vagytok“, tehát egymásnak testvérei. Igen kevesen ismerik helyesen Jézusnak ezen tanát s a kik ismerik is, nem akarják megérteni, annál kevésbé követni. Nincs felebaráti szeretet sziveikben, hanem rideg önzés, uralomvágy. Fájdalom, mai nap ezen felebaráti szeretetet saját és édes hazánk kárára, tovább kezdjük űzni magunktól. Sajnos, hazánk egén ismét sötét felhők tornyosulnak, melyek a szeretet csillagát elhomályosítani kezdik. Ideje volna már a szeretet országát megvalósítani, mely nem csak egyes osztályoké, hanem az összes kereszténységé. Kívánatos, a ki felebarátjának még sem nyújtja kezét, legalább ne törjön annak öröme, szerencséje ellen. Adja Isten, hogy mielőbb oszoljanak el az országokat megsemmisítő sötét felhők hazánk egéről és meghasonlást szító érzelmek sziveinkből s a mindent életre keltő szeretet napja, honunk minden lakóját nemes gondolkodásra, nemes tettekre hevítse fel. „Egymást értve, boldogítva igy egy nép, Bármi vésszel bizton, bátran szembe lép“ mondja koszorús költőnk. Legyen tehát a Karácsony mindnyájunknak, kik a magunk s a haza javát kívánjuk, a szeretet szent ünnepe. E nagy jelentőségű nap hozza közelebb az emberiséget a felebaráti szeretethez igy az óhajtott külső és belső békéhez s megelégedéshez. Ezen értelemben ünnepeljük a Karácsonyt, mint a szeretetnek szent ünnepét. Boross János, ev. lelkész. ragyogás csalárdnak bizonyult, a tündér álmok nem valósultak, a sors vajmi hamar elszakította őket egymástól. Ez volt első és utolsó szerelme, nem melegedett fel többé .senki iránt, mert úgy szeretni, ahogy ő szeretett, csak egyszer lehet az életben. Természete aztán egyre jobban elride- gesült, ismerősei, rokonai, mind visszahúzódtak tőle, napjai sivárrá lettek. Magányban, elha- gyatottságban peregtek le az évek. Klotho szorgalmasan fonta életének fonalát s talán már Atropos is leselkedett ollójával, hogy elvághassa. Ö nem rettegett a halál gondolatától, sőt vágyott az örök nyugalomra, de azért nem igyekezett siettetni végét, csodás megadással viselte a szürke napok egyhangúságát, gépnek tekintve magát, melynek működnie kell, mig szerkezete meg nem bomlik. Az egyedüllétet azonban soha sem érezte annyira, mint éppen Karácsony estéjén, midőn mindenki, aki csak teheti, családi vagy baráti körben huzza meg magát. A lehangoló magány, a felébredt emlékek szinte leküzdhetetlen vágyat keltettek szélvészhányta szivében, még egyszer szerettetni és viszontszerettetni s látva az egykoron üdén illatozó, most már azonban megsárgult virágokat, a múlt utáni sóvárgás teljes erejével rohanta meg egész valóját. „Sok mindent vél az ember eltemetve, ami évek múltán régi hatalmával kél ismét életre" mondja Werner és a feltámadt érzelmek. sorvasztják, emésztik ezt a botor emberi szivet, mely legtöbb fogékonysággal a vágyra s fájdalomra bir. A múlt annyira felzaklatta bensőjét, hogy felállott és hol lehorgasztott, hol hátravetett fejjel, türelmetlenül alá s fel kezdett járni a perzsa-szőnyegen, mely felfogta lépteinek zaját. Majd az ablakhoz ment s kibámult az éjbe. Künt fehér volt minden, hólepel fedte a parkot, mezőt egyaránt. Még mindig havazott, a sürü pelyheken azonban át-át csillantak a közeli falu házikóinak apró világai. E barátságos kép bosszantotta. Vissza fordult a szobába, de ott meg mindent nagyon is barátságtalannak talált, a meredt vonalú bútorokat, a nehéz, selyemfüggönyöket, a sötét kárpitokat, a rideg festményeket egyaránt. Oda künt azalatt megszűnt a havazás s a szakadozó fellegkárpit mögül előbukkant egy árva csillag. A csöndes téli táj, a temetői nyugalom, a tejfehér mezők, a mozdulatlan sötét fák, megint magukra vonták tekintetét s midőn felnézett az égboltozatra, szemei hirtelen felvillantak, ajkai téveteg mosolyra nyíltak s mialatt két könycsepp gördült végig afezán, áhítattal nézte az ő egykori szépséges csillagát. Egyszerre aztán minden megváltozni látszott körülötte, — a legkisebb bútordarab is beszédessé vált, más szint öltött, a pam- lagok, karosszékek hivogatólag nyújtózkodtak feléje, a tűz kellemesen pattogott, a kis óra hízelgőén, jókedvűen ketyegett. Egész testén melegséget érzett végig bizseregni, leikébe derűs sugár lopódzott, lélekzete meggyorsult és nyitott szájjal, teli tüdővel szívta be azt a jól ismert illatot, mely képzeletében hirtelen átjárta a szobát, karácsonyfa, perzselt fenyőágak, színes gyertyák, boldog gyermekkorra emlékeztető édeskedves illatát. Maga előtt látta a nagv fát, telítve, mosolyogva pislogó piczi lángokkal, csillogó apróságokkal, aranyozott gyümölcscsel, midőn a fényesen bútorozott teremben, neki, az egyetlen gyermeknek felállittatott. Micsoda szép reményekkel tekintettek szülei az ö jövője elé, minő rózsás életről ábrándoztak leányuk részére ! S ime mi valósult meg, a pazar reményekből, különösen a későbbi korban? Semmi vagy legalább is vajmi kevés ! De ő most feledte a csalódásokat, csak a boldog gyermekkorra gondolt és szivét annyira dagaszták az áradozó érzelmek, hogy majd megfulladt. Hevesen felrántá az ablakot. A fák lombtalan ágain át kilátott a síkságra. Felette ritkás köd, kékes-szürke fátyol lebegett, melyből elő-elő villant a falusi templom bádogos tornya, s körülötte nyugtalanul csillogó fényekként, a házak pi- cziny világai reszkettek. Tekintete azonban ismét csak az égboltozaton pihent meg, megint csak gyönyörködött csillagában, mely Csalfa volt ugyan, de azért mégis biztatott, s le nem véve szemeit arról a kis tüzes pontról, önfeletten bámult a magasba, mialatt lent megszólalt a falusi méla harang, öröm ünnepre hiva egybe az ájtatos hívőket s csaholásra buzdítva a néma tanyák hü ebeit. A csillag csak ragyogott tovább, Aladin csodás lámpájaként, de egyszerre csak szinle kápráztatóan felvillant s egy pillanatra hosszú tündöklő sávot hagyva maga után az égen, nyomtalanul beleveszett az éjbe. A nő ajkai megszűntek mosolyogni; testéből, szivéből egy perez alatt kihalt az áradozó melegség és szinte úgy érezé, mintha jéggé fagyott volna az a kis húsdarab, melyet szívnek neveznek. De azért csak nézte tovább, szinte megbüvölten azt a helyet, honnan a csillag lefutott, mintha vissza várta volna ragyogását és nézte mindaddig, mig szemei bele nem fájdultak. Midőn aztán végre mégis széttekintett szobájában, úgy rémlett előtte, mintha minden feléje kaczagná e szavakat: .A csillagok letűnnek, ne higyj nekik! Csak hazudnak biztató fényükkel, s aztán magadban hagynak a sötét éjszakában“. Lassan, mintegy gépiesen vissza ült a kandalló elé és tenyerébe hajtva fejét, eltompult agygyal, mint a ki gondolkodni sem tud többé, üres tekintettel meredt maga elé. A tűz egyre gyöngébben, kedvetlenebből égett, az izzó zsarátnokok megfeketedtek s aztán nesztelenül, hamuvá, pernyévé, hullottak szét. Az órák fáradtan, lomhán vonszolódtak tova, a kis lapis-laznli óra arany mutatója unottan haladt előre. Megfontolva vonult egyik számtól a másikhoz, de valahára mégis csak elérte a tizenkettőt. Mélán, szomorúan hangzott el az ütés, — karácsonyest végére ért. Karácsony. Karácsony este. Fényes, égi ünnep. A gyermekeknek arczán égi láz, Pompás paloták közt, miként egy árnyék Borong egy ódon, szürke, néma ház. És mig az ének felbúg annyi ajkon És szerteárad fenn a fellegen: Meghalt egy vézna, hervadt koldusasszony . .. S két árva gyermek nézi kénytelen. Karácsony este. Mindenütt a jókedv, Szegényes ángyon egg szegény halott! Mig élt, az emberek rég eltemették, Most végre hát ö is feltámadott! Nem maradt más, csak két fiú utána, Hideg szobában két boldogtalan; Karácsonyfát se hoz nekik az angyal, Pedig ma szent Karácsony este van. Csak sóvárogva, csillogó szemekkel Egy házra néznek, mi szemközt mered, Az ablak üvegén imbolygó ködkép: El-ellebegö vidám gyermekek. Karácsonyfa a szoba közepében, Súgóira a két árvához ragyog ... Csendül a csengő, az ajtó kitárul... S a két fiúcska hosszan felzokog.
