Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-06 / 36. szám

XVI. évfolyam.

Nagy-Károly, 1900. szeptember 6.

36-ik s^ám,

e *

*0 i

'Társa.cLa.lECLi, szépiro<á.solx2Q.i és isiEM-eretterjeszt® la.etila.p7 NAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE.

Megjelen minden csütörtökön.

Egész évre 4 írt. Félévre . . 2 frt.

Előfizetési árak:

Negyedévre I frt.

Egyes szám 10 kr

Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt.

Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal:

Deák-Ferencz-utcza 40. szám.

(A római kath. elemi iskolával szemben.)

Hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyilttér sora 15 kr.

Bérmentetlen leveleket

előttünk ismeretlentől nem fogadunk el.

;

Kéziratok nem adatnak vissza.

Az iskolai év kezdetén.

Megnyiltak ismét a tanodák és az ifjúság valósággal ellepi azokat. Ha figyelemmel olvassuk a hirlapok közleményeit a beiratások eredményéről, azt tapasztaljuk, hogy csaknem minden intézetnél a tanulók száma meghaladja azt a mennyiséget, mely egészséges viszonyok között megfelelő volna. Alig múlik el a beiratások egy-két napja, már betelik az a szám, melyet az intézet felvehet és sok tanuló kénytelen keresni az intézeteket, a hol még felvehető. Évek óta tapasztaljuk ezen sajnos állapotokat; a sajtó számtalanszor emeli fel intő szózatát, — de mind hiába, nemcsak hogy apadna, de még mindinkább növekszik a tanulók száma.

Hiszen örvendetes jelenségnek vélhetnék egyesek a magyar ifjúságnak ezen tudományszomját, ha nem volna ennek igen sajnos háttere.

Nagyon szép volna, ha maga a tanuló-ifjuság törekednék a tudományszerzés után, ha különösen a középiskolák tanulóinál azt tapasztalhatnók, hogy a tanulás eredménye megfelelő az ifjúság számának ! De sajnos, épen meg- forditva áll a viszony. Ha nézzük a kibocsátott értesitökben a tanulók érdemsorozatát, nagyon csekély azoknak száma, kik legalább jó eredménynyel fejezték be az iskolai évet, de meg- döbbentöleg sok az átúszottak száma, kik elégségessel vagy javító vizsgálatra utasítással tudtak existálni. Majdnem ötven százaléka a tanulóknak ilyen. Ebből az eredményből senki sem

fogja az ifjúság tanulási kedvét kiolvasni, hanem arról kell meggyőződni, hogy az ifjúság inkább kényszerittetik a tanulásra.

És ez a helyes kifejezés. Mert az ifjú, ki akarva nem akarva tanul, csak a szülői kényszernek enged akkor, midőn gyakran hivatásával ellenkezőleg, tudományos pályára lép.

Elszomorító jelenség, hogy nálunk még ma is uralkodik az az eléggé nem kárhoztatható felfogás, hogy földbirtokos, hivatalnok, kereskedő, sőt még a jobbmódu iparos fia is, nem való iparos, vagy más pályára, hanem annak okvetlenül tudományos pályára kell lépnie. Hiába látják a szülék, hogy nekik is mennyi bajjal, nélkülözéssel lehet a szerény hivatalnoki fizetésből megélni, hiába látják, hogy a tanult egyének száma mennyire meghaladja a szükségletet, mennyi a proletár, mennyi az állás nélküli proselyták száma, mind hiába, gyermekeiket mindenáron taníttatni akarják, akár van tehetsége, akár nincs, ijesztgetés gyanánt állítva a nem engedelmeskedő gyermek szeme elé azt a lehetőséget, hogy iparosnak adják.

A mely gyermeknek van tehetsége a tanulásra, tanuljon feltétlenül, mert annak a bizonyos quantumnak, melyet az élet megkíván, meg kell lenni, de azokat az ifjakat, kik alig-alig bírnak keresztül vergődni még az alsóbb osztályokon is, kár elveszni hagyni, mert hogy ezek elvesznek az bizonyos.

Lehet, hogy talán épen ezekben vész el egy-egy kiváló iparos, vagy kereskedő, kik azon szakmákban elsők

tudnának lenni, hasznára válva, családjuknak és a nemzetnek, mig ellenben kénytelenek beérni egy szerény kis hivatalnoki állással, sőt gyakran dijnokság- gal is, és nyomorogni egész életükön keresztül, szaporítani a proletárok számát.

Panaszkodunk, hogy nálunk a kereskedelem és ipar nem tud arra a nívóra jutni, melyet Németország, de különösen Anglia elért. Panaszkodunk a kis ipar pangásáról, a külföld versenyéről stb. Nos ezek a jogosult panaszok épen abban rejlenek, hogy menynyire elvagyunk maradva mi, mert nincsenek oly képzett kereskedőink és iparosaink, kik a mi kereskedelmünket és iparunkat emeljék. Ha a tanuló-ifjuság a helyett, hogy minden áron tudományos pályára lépne, sokszor talán a kedélyének, természetének jobban megfelelő iparos pályát választaná, mennyire megszűnnének a bántó ellentétek, mennyire megszűnne ama kicsinyelés, mely még ma is nyilvánul az iparos pálya iránt.

De a vezetésre váró ifjúság ezt magától nem teheti. A szülőknek kellene meggondolni azt, hogy gyermekeiket hajlamoknak jobban megfelelő pályákra bocsássák.

Igaz, hogy nálunk még az iparos tanonczok helyzete sok igényelni valót hagy maga után. Különösen a tanoncz házi helyzete, házi nevelése körül fordulnak elő viszás helyzetek, melyek elriasztják az intelligensebb elem részvételét, de hiszen azzal az anyagi áldozattal, melybe a tudományos pálya

kerül, lehetne ezen is segíteni és a tanonczok helyzetét méltóbbá tenni, s akkor nem kellene az iparos tanoncz- iskola értesítőjének panaszkodni a tanonczok erkölcsi viselete tekintetében, ha az iparos tanoncz — megfelelő díjazás mellett — végezné a kizárólagos hivatási teendőket — szabad idejét pedig szülei felügyelet alatt, az otthon körében töltené.

És ha az ifjúság az elemi iskolák elvégzése után nem keresné a középiskolai kiképeztetést, hanem azonnal önkényt az iparos pályára lépne, megszűnne az a viszás helyzet, hogy csak az az ifjú lép más pályára, a ki minden kísérletezés daczára sem képes átúszni az iskolát s igy kényszerűségből megy iparos vagy kereskedőnek.

Nem a tanárok rósz akaratát vagy nemtörődömségét kell a szülőknek emlegetni, midőn gyermekeik rósz bizonyítványt hoznak haza, hanem be kell látniok, hogy az a tanár sem bocsáthatja át — lelkiismerete ellenére — a gyermeket, csak azért, hogy a szülőknek bánatot ne okozzon, vagy hogy azoknak kedvezzen, hanem a szülőknek kellene meggondolniok, hogy ne engedjék gyermekeiket olyan pályára, mely nem nekik való, szaporítva a tanároknak — a nélkül is nagyon igénybe vett — gondjait.

S ha az a gyermek az alsó osztályokban nem úgy tanul a mint kellene, hagyják abba az erőltetett tanulást, inkább legyen belőle derék müveit kereskedő és iparos, mint proletár.

—

TARCZA.

Húzzad czigány . . .

Húzzad czigány, úgy sem soká húzod, Hadd szóljon hát még egyszer a húrod ! Addig húzzad, mig a vonód Kibírja,

Mig a szívem, szegény szívem Mély keservét kisírja.

Elvitték a falu legszebb lányát,

Sírasd el a lelkem boldogságát;

Síró nótád temesse a Keservem,

Hadd felejtsem, hogy azt a lányt Egyszer én is szerettem.

Húzzad czigány! Utoljára húzod,

Sose bánd, ha szakad is a húrod;

Húzzad mig az utolsó is Elszakad,

Mig a szívem, árva szivem Keservében meghasad.

Szendröi Holozsnyay CyriH.-A- juLtsü.o:ncLAz öreg ur letette villáját, az előtte álló sótartó-állványból kivett egy fogpiszkálót, melyet minden oldalról gondosan megszemlélt, szerviettájával letörölt és fogai közé vezetett.

E műveletet mind lasabban végezte. Bóbiskált. Az asztalon levő tányérok s egy palaczk, melynek czimkején e felirat díszelgett : „tíordeau fin“ tanúskodtak arról, hogy az öreg ur jól lakmárözott. Szundikálásából pedig könnyű volt következtetni, hogy a nyelv- és gyomorélvezet kellemes hatása el nem maradt. Szemei kissebbedtek, szempillái le-lekivánkoztak, parókája ferde helyzetbe jutott, miáltal a különben tisztes arcznak bohókás jelleget kölcsönzött.

Már-már elalszik karos-székén. Ekkor eszébe jut, hogy kötelesség szólitja. Nem, talán hivatal, vagy üzlet. Oh nem! Jeresi Jeresi Jeremiás ur az ilyenekkel sohasem törődött. Régi nemes család utolsó ivadéka, kire meglehetős vagyon szállt, melynek járadékaiból nyugodtan megélhetett, sőt fényűzést is engedhetett meg magának. Tehát nem a hivatal, nem az üzlet kényszeritette, hogy ebéd utáni álmát megszakítsa vagy inkább meg se kezdje. A kötelesség, mely el- szólitja, sokkal fontosabb. Gáláns kötelesség volt s tudjuk, hogy a hölgyek kegyében járni sokkal nehezebb, mint egy mogorva főnök, vagy ügyfeleinek kívánságait kielégíteni. Különösen akkor, mikor a szőke fürtök jobb j hazába vándoroltak s vendéghaj disziti fe- j jünket. Bárha ez a vendéghaj olyan remekmű: volna is, mint jeresi Jeresi Jeremiás uram, kacskaringái, melyekről az avattatlan aligha j sejtette volna, hogy invitált vendégek s min- ! den este annak rendje és módja szerint el- j búcsúztatják őket.

Ma lép föl először Mimiké az operában. Csak kis szerepe van alig nehány taktusból áll az egész. De szólószerep, jeléül annak, hogy van tehetsége s az a pénz, melyet

jeresi Jeresi Jeremiás uram kiképeztetéseér áldozott, hiábavaló költekezés nem volt.

Látjuk, hogy Jeresi uram (neheztelés ne essék, vitézlő és nemzetes jeresi Jeresi Jeremiás uram, hogy ezután rövidség kedvéért igy szólítom,) látjuk, hogy Maecenas az öreg. (Ezért is meg talál haragudni!)

Maecenas bizony. Nem ám olyan pulya, aki művészetekért való rajongást aií’ektál s titokban örül a szive, amikor dalcsarnokba mehet, hol nagyban gyártják a szerelmes pillantásokat és igazi vagy mesterségesen formált szép lábikrákat mutatnak, inkább többet, mint kevesebbet. Eziránt sem viseltetett ugyan ellenszenvei, mert mindent el lehetett volna róla mondani, csak azt nem, hogy blazirt. Húsz éves korában talán az volt; de ma — csodák csodája! — ifjabb- nak érezte magát, mint akkor.

De ad vocem: müpártolás! Szenve-1 délye volt, tehetségeket szerezni az operának. Az opera az a müintézet, mely igazán pártolást érdemel. A nemzet nagy áldozatokkal tartja fenn, Jeresi uram is gyenge tehetségéhez képest segíteni iparkodott. Nem tudok ugyan rá esetet, hogy egyetlen egy tenoristát vagy baritonistát képeztetett volna ki az opera részére. Az ő genre-je a szoprán-énekesnők. Jól megjegyzendő, hogy nagy súlyt fektetett a szép színpadi alakra. Olyan hölgy, aki ennek a feltétlen követelménynek meg nem felel, nem számíthat támogatására.

Sokat próbálkozott Jeresi uram ezen a téren. De bármennyire is iparkodott a közönség müizlésének fejlesztéséhez hozzájárulni, sikerei biz nem voltak fényesek. De ma — ma fogja hosszú évi fáradozásainak

gyümölcsét élvezni, ma teszi föl munkálkodása koronáját.

Mimiké! Oh, Mimiké! Ma este következik be a várva-várt óra. Három év óta napról-napra várja a perczet, amikor Mimiké kérésére hajol, amikor — Jeresi uram behunyta szemét, hogy jobban odaadhassa magát az édes remény élvezetének.

Mimiké megígérte, hogy nagy örömet fog neki szerezni, ha első fellépte sikerül. A jó leány! Nem a tuczatbói való ez a leány! Nem. Mimiké kegyét birni — dicsőség. Akik ösmerik, mind megegyeznek abban, hogy nálánál szebb, tisztességesebb, szerényebb hölgyet nem ismernek. S ha mégis a színpadra kívánkozott, annak oka nem az, hogy szereti a kalandokat, hanem inkább az, hogy saját erejéből fenn akarja magát tartartani. Hajlama is volt, — úgy gondolta: tehetsége is van, — csak pénz, pénz hiányzott a kiképeztetéséhez. Éppen elhagyta volt a felsőbb leányiskolát amikor szülői egymásután meghaltak, anélkül, hogy valamit hagytak volna reá. Árva volt tehát, amikor az élet szinjátékának nagy rendezője: a véletlen fölléptette Jeresi uramat. Alig látta meg a klasszikus szépségű fiatal leányt, magas alakjával és teli idomaival, azonnal felismerte tehetségét s önzetlenül — mint mindig felajánlotta neki támogatását. Csak egy kis szívességet kért tőle — nehéz megmondani mit; azon töröm a fejemet, hogyan magyarázzam meg, de eszembe jut, hogy a szives olvasó úgyis tudja már.

Mimiké eleinte nem akarta elfogadni az ajánlatot. Egyrészt mert a kis szívességet megtenni nem volt hajlandó, másrészt meg restelte, hogy idegentől ilyen nagy áldozatot