Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-11-23 / 47. szám
Társa-ö-SLlrrDO-L, szépixodalrai és isxxjZLeretterjesztő iretilsup». NAGYKÁROLY VAROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Nlegjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre 4 írt. Félévre . . 2 frt. Negyedévre I frt. Egyes szám 10 kr Községi jegjzök és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. A nő legnemesebb foglalkozása. A nö született betegápolónö: Kedélyéletének egyformasága, melyhez a szánalom, a szeretet, az irgalom érzete egyaránt közel áll, gyakran angyali türelme, az a szívós kitartása, melylyel a legnagyobb nehézségeket leküzdeni birja s a legnagyobb megerőltetéseket is győzi, végül magas színvonalon álló kötelesség érzete, mintegy megteremtették a nőt e magasztos hivatásra. Az említett tnlajdonságoknál fogva a gyöngébb szervezetű nö gyermeke betegágyán, vagy teljesen idegenek mellett is, a legnagyobb megerőltetésekkel, a legnagyobb fáradtságokkal szinte könnyen meg tud küzdeni, úgy hogy alig létezik olyan erős férfi, ki vele e téren versenyezhetne. A betegápolás kiválóan társadalmi intézmény. Hiszen a betegség egyenlővé teszi az embereket; minden bajával, minden rettegésével egyformán sújtja a gazdagot, szegényt; éppen úgy felüti gyakran borzalmas tanyáját a szegény kunyhójában, mint a gazdag és hatalmas palotájában. Ha pedig már a gazdag beteget is szánnunk kell, mennyivel inkább kell ezt ott tenünk, a hol szegénység mellett még betegség is honol. A soha nem nyugvó mindig elöretörekvö tudomány lehetővé tette a legborzasztóbb betegségek enyhítését, a szinte elviselhetetlennek látszó fájdalmak eltűrését is. De a gyógyszernél sokkal hatásosabb a a beteggel való megfelelő bánásmód, ha az ápoló képes a betegség szomorú óráit eloszlatni, a betegség nyomasztó tudatát enyhítenie, sőt talán egészen távol tartani a beteg elméjéből és ez által még a legreménytelenebb beteget is megvigasztalni. Ha meggondoljuk, hogy gyakran hány ember nyugalma, boldogsága, munkaképessége függ egyetlenegy beteg hogylététöl, ha meggondoljuk, hogy a tökének mily összege, mennyi remény, mennyi boldogság fűződik gyakran egyetlenegy beteg gyors fölgyógyulásához ; mily gyakran az egész család boldogsága van veszélyben a betegágyon és a beteg állapota mily szoros kapcsolatban áll a család egész jövőjével: csak akkor vagyunk képesek fölfogni, hogy a társadalomnak mily nagy mértékben fontos és nemes föladata a betegek ápolásáról kellően és a legnagyobb lelkiismeretességgel gondoskodni. Ez nemcsak az emberszeretet ügye, de egyúttal a közjónak is egyik legfontosabb kelléke. Ámde a modern betegápolás szerfölött bonyodalmas munka, nagy igényeknek kell megfelelnie. Egyaránt követel értelmességet pontosságot, önzetlen feláldozást mindazoktól, kik e magasztos hivatásnak óhajtják idejüket, életüket szentelni. Mindenek fölött pedig lankadatlan kitartást és feltétlen megbizhatóságot, mert a legcsekélyebb hiba kiszámithatlan bajt okozhat, mint azt az utóbbi időben több Ízben szomorúan tapasztalhattuk. Nem csodáljuk, hogy az a betegápolónö, ki egy beteg gyermeket az égő lámpa mellett rövid időre magára hagyta, minek következtében a gyermek — felborítván a lámpát — a rávetödö lángok között odaveszett, megörült, mert nem viselhette lelkiismeretén kötelességének végzetes mulasztását. Azt a betegápolónöt, aki hivatásának a modern elvek szerint felel meg és amellett szive, kedélye is kellő helyen van, sokkal magasabb színvonalon állónak kell tartanunk a legképzettebb orvosnál és megérdemli, hogy utóbbival egyenlő társadalmi rangban állónak tekintsék és életpályája anyagilag is teljesen biztos alapra helyeztessék. Ök igazi papnői a szánalomnak és irgalomnak és társadalmi rangjuknak olyannak kellene lenni, mint egykoron a görögöknél a papnőknek, a kiket az istenek iránti tisztelet egy fénysugara ragyogott be. A novemberi csillaghullás. Dr. Kövesligethy Radó egyetemi tanártól, az ógyallai csillagvizsgáló érdemes aligazgatójától kapjuk „A novemberi csillaghullások“ czimü czikkének kivonatát. Ez a most kiválóan érdekes czikk a budapesti „Uránia“ tudományos színház műsorába tartozik és közönsége részéről általános tetszést arat. íme a kivonat: Kis regény utolsó fejezetének illik be, amit november 13-ika és 27-ke körül a világos égen olvashatunk. Egy epizód a létért való általános küzdelemből, mely nem pusztán képletesen szólva, már réges- régen az ég boltját is tekinti harczterül s mely folytonosan, bár csatáiban nem mindig ily szembeszökő módon dúl. A Nap hatalmas autokrata; birodalmában, a bolygók rendszerében, elgon- dolhatatlan idők óta, egynéhány, kevésszámú physikai törvény által megszabott szabály szerint uralkodik, oly annyira, hogy ez államban még meglepő eseménynek sincs helye. A számoló csillagász ismeri történetét, még mielőtt megszületett az első Írásjel és belát jövőjébe egyaránt. A nap hatalma, mely kiterjed ránk a Földre, minden bolygóra és a bolygók terében lebegő legkisebb porszemecskére is, nem nyomasztó, csak jótékony: szellő és vihar, felhő és folyóvíz, szobánk kan- dallótüze, életünk és ennek minden nyil- vánulása a Napban, bolygói rendszerünk középpontjában birja forrását. Nem oly kedvezően, mint mink, gondolkodik e birodalomról az idegen vándor, az üstökös csillag, mely a mérhetetlen távolságú álló csillagok tereiből, hozzánk elvetődik. A legtöbb esetben az idegen csak látogató kíván maradni; úgy számítja ki útját, hogy bolygó rendszerünkön át elhaladhasson a Nap előtt s azt megkerülve, ismét kijusson a tér ismeretlenségébe. Ha valamely körülménynél fogva az idegen jövevény rendszerünknek honos polgárává lesz, s a Napot szabályos időközökben közelíti meg, akkor minden nap közelségben többet-többet vészit illékony alkotó részeiből és csóvája csakhamar jelentéktelenné válik. Ámde hogyan esik meg, hogy az egyetlenegy látogatásra készült vándorból családtag leszen? Bizony, éppen nem az üstökös saját akaratából, hanem mindig' kényszerítő erőszak hatása alatt. És itt kezdődik az üstökös tragédiája. Ez égi testek, majdnem minden esetben, oly pályát választanak, amelyet csak sikamlásnak tudok nevezni. Úgy képzelhetjük a dolgot, hogy az üstökös a végtelenségből jön és oda visszatér, ha TARCZA. Kék szemek. Ezer világ van kék szemedben, Soh’sem tanulhatom meg én. Nem fénylik oly ragyogva, fennen A csillag sem sötét egén. Szép kék szemed ég, gyújt epesztve, Vidúl, örül, mosolyg nevetve, Suttog, beszél, szivembe néz, Megigéz. Komoly-szendén ha rám tekintesz, Pillád alig emelve fel, Merőn, soká arczomra nézesz, S úgy tetszik, kissé könnyezel: Olyan szemed, mint kék iringó, A harmatos mezőbe’ ringó Ártatlan, szende, szűz virág, Kis virág. És ha felszáll egész’ a felhő, A szép fehér bársony lepel, Az a derűit kék ég előjő Szeplőtlen, tiszta fényivel: Nap, lángoló nap gyúl ki rajta, Mély szenvedélytől égve, izzva, Hevít, vért forral, elragad, Eget ad. És ha lezárod szempilládat, Keblemre hajtva szép fejed, Szemed megmondja úgyis vágyad, Beszéljem-é szóval neked ? Érezzük, értjük mind a ketten S látjuk távol beteljesedten, Midőn mi majd egygyé leszünk, Egy leszünk! (Várad.) Soós Jenő. A jövő század almanachja. (Folytatás és vége.) Egyszer csak kapom a leveleket a család tagjaitól, kik közt egy magas udvari tisztviselő és egy igen kiváló politikus is van. írják, hogy már ők is hallottak valamit harangozni a családnak e dicsteljes eredetéről, sőt több mint félszázad óta kutatják, kergetik az erre vonatkozó kútfőket, adatokat, a melyek ime szerencsésen napfényre kerültek a penész alul, — de már most valijam meg stante pede, honnan vettem. Feleltem aztán a következőket: „Tisztelt barátom ! Ezt a nemességet nem I. Mátyás adta nektek, hanem én. Legyetek azonban teljesen megnyugodva, mert körülbelül épen annyit ér, mint a többi, hasonló családi legendák. Egyébiránt maradtam stb.“ Mondanom sem kell, hogy az egész család megneheztelt rám és én keserű szívvel határoztam el, hogy többé nem adományozok nemességeket. No, hát épen ez az, erre jó a kétféle foglalkozás; ha az egyikben rövidség éri az embert, beletemetkezik a másikba. Nyomban ez esetre, közönséges ujságreportot Írtam Nagy Andrásról, a ki húszezer forintos alapítványt tett Hód- mező-Vásárhelyen. Elujságoltam, hogy az öreg gazda artézi kútra szánta a pénzt, legyen a városnak egészséges ivóvize. Nem hallgattam el, hogy egy darabig habozott, mert egy-két odavaló ur váltig azt tanácsolta: neveltessék inkább az összeg kamataiból idők végéiglen egy szegény tanuló fiú, ez az igazi halhatatlanság, mert mindig lesz valaki Hód- mező-Vásárhelyen, aki áldja a Nagy András porait, neki köszönvén tudományát. Hát a mint irom, irom, egyszer csak megfogja a kezemet, szinte akaratom ellen s viszi tovább pennástul a papíron a pernahajder szépirodalmi miniszterem, a ki szereti a színes mondatokat és nem törődik a száraz tényekkel — folydogál az Írás következőképen : — „No, szép volna ez is, — jegyzi meg Nagy Ándrás uram — majd alszunk rá egyet. Másnap reggel volt a közgyűlés, a melyen az adományt kellett bejelenteni, kérdezi a városház kapujában a tanácsoló urak egyike: — No, mire határozta magát kegyelmed? Nagy András uram röstelkedve vo- nogatta a vállát. Hát csak mégis úgy gondoltuk meg az anyjukommal, tekintetes uram, hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a tiszta viz még egyet sem.“ így jelent meg a report, de lett is miatta nagy háborúság a hatalmas paraszt Londonban, maga Nagy András rnram czáfoló leveleket Íratott, sőt még a városi közgyűlésen is megfordult a crimen laesae Nagy Andrásiensis; szónokok keltek fel, a kik nagy eioquentiával demonstrálták, hogy nem hazafias dolog ilyeneket imputálni Nagy Andrásnak, a ki ezt, okos ember létére, sohase mondhatta. Képzeljék boszankodásomat! Hát van igazság a világon? Én egy kis jou-jout, egy drága kövecskét teszek az öreg nyelvére, holott a Ciceróé alatt is csak közönséges kavics volt, s ime kigyót, békát kiált tőle egy egész város. No, nem is irok én hamar ujságczikket! Volt nehány mese-vázlatom, a miket a megboldogult Grünwald Béla hagyott rám, keserűség földjében fogamzott kender, a melyekből nekem ostorokat kellett volna fonnom a magyar demokraták ellen. (Hanem ón csak ingecskéket szőttem rájuk e kenderből.) Az egyik beszélyben, a hol maga a hős különben költött alak, költött névvel, költöttcselekményekkel inkább csak mellékesen, szin gyanánt, megint kicsúszik a toliamból egy igazi név. Egy felvidéken virágzó jó család ősének, a század elején, I. Ferencz alatt, alispánkodó Pál urnák a neve. Mindössze annyit Írtam e Pálról, hogy egy gyémánt-gyürüt viselt, mely, midőn a bécsi udvari színház egyik páholyában ülne és tapsolna, vibráló fényével bántja a vele szemben ülő Ludovika császárné szemét, ki is azt üzeni, (persze Pál ur előadása szerint) a hoppmesterétől: hogy szépen kéreti a tekintetes urat, legyen szives a gyűrűje kövét befelé fordítani.
