Nagy-Károly és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1899-10-26 / 43. szám
Tstrsad-alran-l. szé^ixocLSLlnzcu. és isrcieretterjesztő Ixetila/pNAGYKÁROLY VAROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre . . 2 frt. Egyes szám 10 kr Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bórmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Pár komoly kérdés a korszerű népnevelés komoly barátaihoz. Tagadhatatlan, hogy az emberi értelem és különféle erények azok a legfőbb eszközök, melyek a társadalom és igy a nemzet haladását, jólétét, boldogulását és jövőjét minden egyébnél inkább biztosítják ! És ez a legtermészetesebb is. Az értelem által szerezhetők meg ugyanis mindazok az ismeretek, melyek az embernek az ö élete fentartásához szükségesek. Az értelein által válunk képessé arra, hogy a saját érdekeinkről gondolkodva, a már megszerzett ismereteinket mindinkább kibővíteni, tágítani és értékesíteni tudjuk, akarjuk és kutassuk mindazokat az újabb és újabb eszközöket s módokat, melyek a mi czéljaink és vágyaink elérésére alkalmasak ; és melyek megvalósítására azért törekednünk is kell! Az értelem, a helyes és önálló gondolkodás által jutunk végre tudatára annak, hogy: mily sok a mi közös szükségletünk és kívánni valónk ... a mit mi közös erővel elérhetnénk ... de a mit mégsem érünk el; mert mi a közügyi teendőket nem a helyes gondolkodás sorrendjében és nem az általános közérdek követelményei szerint teljesítjük . . . és vagy rosszul használjuk fel az erőinket, vagy épen vesztegelünk. A különféle erények pedig arra ösztönzik az azokban kiművelt és megedzett polgárságot, hogy az az ö emberi, társadalmi és hazaíiui kötelességét a legjobb tudása és tehetsége szerint teljesítvén, ne csak az ö saját külön érdekét keresse, hanem az általános közjólétet és boldogulást is előmozdítsa és mindinkább hozzájáruljon ahoz, hogy az a sok kiáltó nyomor és rossz, mely közéletünkben annyira dúl, lehetőleg és folyton kevesbedjék és ezen munkája eredményében örömét találja . . . Tudjuk azonban, hogy — habár az ember általában úgy értelmi, mint erkölcsi fejlődő képességgel születik is: ez a képesség a helyes irányban csak az esetben érvényesül, ha az a megfelelő, tudatos tanítás, művelés és példaadás : a korszerű nevelés által úgy vezettetik, a mint ez az illető kispolgárok jövő hivatása és javára nézve általánosan és különösen szükségesnek, hasznosnak és czélszerünek mutatkozik. És azért csakis az ily korszerűen nevelt polgároktól lehetne remélni azt, hogy azok a rájuk váró hivatásuknak megfelelve, necsak az ö saját családi jólétüket, hanem az általános jobb jövőt is elkészíteni hivatott, hasznos polgárokká váljanak. Ily polgárságra lenne a mi társadalmunknak és hazánknak szüksége . . . és pedig úgy lent, mint fent . . . mely belátná valahára, hogy nincs az a befektetés mely a mi javunkra oly bőségesen és áldásosán gyümölcsözne, mint az a bizonyos „mélyebb szántás“ és a minél jobb mag elvetése, a mit tehát minden egyébnél nagyobb buz- gósággal, készséggel és egyetértéssel kellene teljesítenünk is; s a mely nem hivakodnék ugyan annyit az ö haza- fiságával, hanem a szerint gondolkodnék, határozna és cselekednék. Ily gondolatokkal és jóakarattal volt eltelve a mi 67-iki országgyűlésünk is, midőn annak a mi nagy hátra- maradottságunk érzetében és tudatában a nemzet és király közt sikerült kiegyezés után az egyik legfőbb és legsürgősebb gondja az volt, hogy a korszerű népnevelés alapját: a Népiskolai Közoktatás törvényét egyhangú lelkesedéssel megalkossa és életbe léptesse ; hogy a mi vagyontermelö osztályaink: földművelőink és iparosaink az ö alaposabb és korszerűbb kiképez- tetésük által a mi közgazdálkodásunk emelésére is képesebbek legyenek; és ez által az elnyomatás alatt kizsákmányolt nemzetünk ismét megerősödvén az az önálló és független életre hivatott népek közt ismét és minél előbb helyet foglalhasson. Ámde — fájdalom! — a mi törvényhozásunknak ezt a bölcs gondoskodását és jóakaratát az annak végrehajtására hivatott községeink, felekeze- teink és az annak felügyeletével megbízott közegeink még máig is csak kivételesen teljesítették. Mi kezdettől fogva úgy jártunk el ebben az életbe vágó nagy dologban és még ma is úgy járunk el, mint az a rossz gazda, ki az örökségét átvevén, nem az a fögondja, hogy a legszebb jövedelmekkel kecsegtető földjeit minél jobban megmunkálja, hogy azoknak aztán annál biztosabb jövedelmére számíthasson . . . hanem hogy úri szenvedélyeinek éljen . . . habár ez által mindig több és több adósságba keveredik is. Mi az emberi töke mindennél nagyobb értékű földjének a művelését hanyagoltuk el, a helyett, hogy a helyes gondolkodás követelménye szerint a legnagyobb buzgósággal első sorban is azt gondoztuk és ápoltuk volna. Ez esetben, a mi értelmi és erkölcsi erőink megnövekedésével, a mi kereset- és adóképességünk, gondolkozás módunk, az eszközök megválasztásában előre való látásunk, továbbá nagyobb szorgalmunk és takarékosságunk mellett áldozatkészségünk és igy a jobb jövőnk többi alapfeltételei is annyival meggyarapodván, mi sem állana többé útjában annak, hogy a mi erőink növekedésének arányában a többi felmerülő szükségleteinknek és vágyainknak is — és pedig minden adósság kikerülésével — eleget tegyünk. Valóban szomorít dolog az, hogy ml az önrendelkezési jog három évtizedes múltja után sem ébredtünk még arra az öntudatra, hogy a mi legérdekesebb vagy ónunkat: az emberanyagot: a mi utódainkat úgy munkálnák meg és nevelnők fel, hogy a mi könnyelműségünket és gondatlanságunkat legalább majd azok jóvá tehetnék! Szerény és az ügy iránti érdeklődésemből származó kérdéseim tehát, melyeket a korszerű népnevelés nagykárolyi barátaihoz intézni bátorkodom, a következők: 1. Hogyan van az, hogy a nagykárolyi iskolafentartók nagyrésze a TÁRCZA. Mi is a szerelem . . . Oly sokan keresték, De meg so’ se’ lelték E kérdésnek nyitját. Mohos fejű bölcsek Felette tűnődtek, S ma se tudják titkát. Poéták éneke, Mily sokszor zengette: Bűvös édes álom, Kikelet rózsája, Harmatos virága. Lombos üde ágon. — — Ha kezed kezembe, Szemed a szemembe, Szótalan . . . csendesen . . . Tudjuk mi és mégse Mondjuk te se, én se: Mi is a szerelem. Vári Olvaszthó Ferencz. T7“ árd-á;».. Az antik kor óta egyetlen társadalmi intézménye sem tartotta fenn magát annyira, mint a lóval való versenyzés. Az a varázserő a mi ebben megnyilvánul egyike a legmagasabbaknak. A ki ebben a világban él, az nem ismer akadályt: megjelenik a kitűzött napra félholtan is. És bár férfiak küzdtere, a hölgyvilágotnem kevésbbé vonja sorompói elé, a hol egy mosolygás vagy bátorító kézszoritásra, a hölgy kezek által nyújtott díjért, az urlovas kész nyakát szegni, a hölgy lovagja színeiért hírnevét eljátszani. _ És ezek az asszonyszemek, napsugaraikkal gyakran igen nagy gyakorlati szolgálatokat is tesznek a lenge dresz-ek alatt dobogó sziveknek, mindannyiszor,! valahányszor Bóra asszony fagyos kisé-í rétével végig sikong a levélhullató táj felett. így volt ez Kisvárdán az idei október elején tartott versenyen. Előző napon nagy a készülődés nagy j darab földön, egyszer aztán vacsora tájon j megindul és szakad a zápor, mint a parancsolat. Eperjeske és Nyíregyháza között hallgatják ezt a zenét, de sokan. Ott tulnan, nem tudni ki hogyan, de itt a lovag telepen fakad az áldás erősen; Bugyi mereng az emberi nagyság örök problémája felett; Jármy Imre csikorog.1 A szomszéd házban ravaszul sunnyog | egy ur, gondolván elégülten: kedves kicsi feleségem ugyebár elmész Várdába? Az ám elmélkedik a kerti szobában az idea búvár: szó sincs róla, olyan fesch asszony [dues a világon, a ki ebben az itéletnapi időben a várdai versenyt rózsaszínben tudná elképzelni. Elmúlt az éj; Aurora kendőzi ar czát; kövér csöppek hullanak a fákról, mint utolsó jelenetei ^a rejtelmes éjszaka I omló eseményeinek. És mint a múlt idők bál-éje után a tárlatán ruhák, azonképen úszkálnak a bécsi gyorsfelhőfoszlányok, tarkítva a magyar kék eget Mándok felett. Hiszen ez derék! Lesz hát találkozó Várdán ! A házi gazda kihúzza magát; belépése a reggelizőbe billegető és ha a fehér überzichert nem kellene itthon hagyni, arcza teljes ragyogványa kamatokat teremhetne. Egyszer aztán félszemmel gyanúsan tekint jóságos feleségére: dej- szén az kéne annak a vasutasnak, hogy a két asszony azzal álljon most elő nékem, megyünk Várdába! Az emberiség szerencséjére nem történik meg. „Fogj hát kocsis szaporán, nehogy mást gondoljanak sakkor mi lesz az én csárdásomból.“ Elindul a karaván. Ki lóháton, ki kettős vagy négyesével tapodja egy hosszú órán át a nyíri habarcsot, mígnem pattog a suhogó, ropog a várdai maka- dam, szinültig megtelik Grosz vendéglátója harezra kész lovagok, földi napsu- gárt szomjazó keblek, pogány vallást hivő magyarokkal, közöttük Merkur repülő kerekén libegve egy 57 klgmos hun nagyság. A hány ember, annyi gondolat. La- vater kellene ide, az sem sokra menne velük, a hozottat kutatván. Ló, szerszám, ember kikászolódik a mindennapi ábrázatból s bele az újba. Ki fodrász után lát, más frackot traini- roz, van olyan, a ki finánczpolitikát hozott magával a sport sorompói közzé, nevez, mire kentedben bejön, vivén egy meg- nevezhetlen nagy dijat. Megtérőben mindenkinek arczán meglátszik, hogy dolgát jól elvégezve hiszi, midőn a megrendelt paradicsom szószos, eczetes, tormás, kövér marhahúshoz kicsattanó kedéllyel hozzá lát. A kövér marhahúsnál azonban egy hiba esik, az, hogy az evő és evett között azonos az életkor; a paradicsom évek felől illatoz; a torma különös rokonsági zamattal bir a rebarbarához; a sajtnak beállott trappista kiált a lét után; a szőllő czélon, túl lőtt. A fekete kávé sajátságos antracen vegyüléke, végre „talpra magyart“ kiáltván odabenn, panyokára vetett kedélyei ifjú, öreg, asszony, leány rajzik a turf felé. Bora ezalatt megjön és uszályát végig söpörve Várda felett, hoz magával velőt fagyialó zephireket. De mindhiába dűl most neki a sportvilág bajadérainak, a Szalánczy-féle Tri- bune-vitorlának, — a szép asszonyszemek lőtávolban már meleget sugárzanak, vonzzák a még késlelkedőt, felpezsditik a kétkedő szivet a Jármyakban. Piroslik a pályabíró bőrkabátja, cseng a harang . . . kiáll a sorompó elé két bajnok-katona. „Megszűnt minden madár dala, minden Zephir fülel vala.“ . . . Start! . . . Mennek, mendegélnek. Idő múltán aztán egyik lovas felbukik szé- ditően; egy tenyérnyi köz hián teljes a tragédia. Nem igy a sors keze: lovas és ló sértetlen marad; előbbi kantárt sza- laszt, lova sok gondolkodás után a világba szalad... lovagtársa aztán fedetlen fejjel beérkezik egy közül egyediknek. A kezdet jó! Van hát napsugaras clerü, édes asszony kaczagás. Minden következő szám érdekes, vidéki versenyeken szokatlan módon, egy Jacobovics Jóséi norinbergi és divat-üzletében a téli keztyük, harisnyák, alsó és felső gyermeköltözékek, köpenyek, sapkák, úgy a valódi Jäger készítmények is megérkeztek és azok minden verseny kizárásával e vidéken a legolcsóbban árusittatnak. Vadászfegyverek, rewolverek és mindennemű patronok szintén kaphatók.
