Nagykároly és Érmellék, 1914 (5. évfolyam, 1-17. szám)
1914-02-21 / 8. szám
V. évfolyam. Nagykároly, 1914. február 21. 8. szám. Nagykároly és Érmellék A Nagykárolyi Kereskedő társulat hivatalos közlönye. /% ti'k a SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Nagykároly, Széchenyi-utcza 20. szám. („Kölcsey-nyoinda r.-t.“) Hirdetések szintén ott vétetnek fel. Nyilttér sora 50 fillér. Főszerkesztő: DR. VETZÁK EDE. Felelős szerkesztő: Főinunkatárs: DR. BORODY DEZSŐ. DR HEGEDŰS ISTVÁN. Laptulajdonos : KÖLCSEY-NYOMDA R.-T. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. A LAP ELŐFIZETÉS! ARA: Egész évre........................................8 korona. Fel évre ............................., . . 4 korona. Ne gyed évre...................................2 korona. Egy szám ára..............................20 fillér. Sötét foltok a megyeházán. Imbolygó, sötét foltok lepik el a megyeháza havas, fehér udvarát egyik napon úgy, mint a másikon. A délelőtti órákban mindenfelől gondokba mélyedt emberek tartanak a megyeháza felé, hol az udvaron gyülekeznek, fázva, beszélgetve várnak. Várják, mig bejuthatnak az alispáni hivatalba, ahol elintézhetik az ő nagy dolgukat. Kivándorlók. Mindennapi, szomorú látvány ez a sok fekete ember a fehér havon. Szomorú látvány azoknak, akik a megyeháza körül meg-megfordulnak naponkint. A tágas udvar egyik oldalából a másikba húzódik a sok, sötét csapat, tanácskozik, beszélget, amig telik a nehezen múló, szorongós idő. Két gond is gyötri a szegény, szakadóban levő magyart. Csoda, hogy a kettő meg tud férni egymás mellett. Egyik az itthon mellett érző, másik az uj hazát kívánó érzés. Mig fájlalja itt hagyni az itthoni, másfelől fél, hogy nem találja megkapni a boldogságot jelentő nagy engedelmet, hogy itthagyhassa. Nagy sor ez! Ezért van a nagy töprengés, a csendes, nehéz beszélgetés, tervezés, ott, az utolsó stációnál, a megyeháza udvarán. Talán fel kellene kiáltani, hogy „meg kellene már látni, mi folyik itt.“ De már megláttuk. Mindennap látjuk és fel is kiáltunk hol itt, hói ott, de az emberek csak jönnek, mennek, a fekete foltok gyűlnek, meg eltűnnek. Mindennap annyi, de mindig mások. Folyik a vérünk nehéz, nagy cseppekben. Az ország dolgozó népe hagyja el sorban az országot. Álljunk-e eléjök? Óh igen, csak ne tilalommal. A kivándorlást meg kell akadályoznunk, de nem útlevél megvonásával. Amikor honfitársainknak útjába akarunk állani, ne felejtsük el, hogy a boldogságuknak is útjába állunk. Azaz, ki beszél itt boldogságról? Talán az a kivándorló, aki rászánja magát arra a nagy vállalkozásra, hogy itt hagyja a házikóját, faluját, a boldogságot keresi. Dehogy! Csak a kenyeret. Azt a mindennapi betevő falatot, amit ott is olyan, sőt olyanabb keserves, iz- zadtságos munkává* * fog megkeresni, mint itthon, ahol azonban már igy sem tudja megkeresni. A kivándorlók nap-nap után hallanak róla, hazakerült, kimerült embereken láthatják, hogy mire mennek ki Amerikába, mégis kimennek. Mint ahogy a viznek nem lehet megtiltani, hogy ne a mélyebb helyet keresse folyásában, az embereket sem lehet visszatartani attól, hogy ne menjenek a megélhetésük után. A kivándorlók nem hűtlen emberek, csak jövőtlen, szegény emberek. Ezeket már nem lehet itt tartani szép beszéddel, szavalással. Mint ahogy nem is lehet őket visszariasztani sem. Nem használnak még azok ^kétségbeesett levelek sem, miket az itthoíTm áradott, de már készülőben levők kapnak a nagy vizeken túlról. A minap egy szatmári kivándorolt, „John Szuhányi“ irt haza panaszos levelet, a Szamosnak. Szuhányi János már hat éve öli magát kint, Amerikában. A levele olyan is, mintha nem magyar ember irta volna. A neve is már John. Szive azonban még mindig haza-haza sajog és ha bajban van ő Amerikában, hazagondol azokra, akik még itthon lehetnek. Most is azt irja a levelében, hogy baj van odakint. A munkanélküliek ezrével ődöngenek a nagy amerikai városokban. A nagyobb városok naponta 400 embernek adnak ingyen ebédet. De mi ez a sok ezer éhezővel szemben. A korcsmáknak háromnegyedét becsukták, hogy a munkátlanok züllését megakadályozzák. A régi bő kereset Amerikában is megcsökkent. Ezeket irja haza John Szuhányi. Azonban a sok-sok száz ember, aki naponkint elhagyja Mvgyarországot, még mindig nagy reménységgel veszi kezébe a botot. Reméli, hogy a Pénz hazájában neki nagyobb szerencséje lesz, mint a többieknek. Láng. Irta: Színi Gyula. A kékhimes abroszon virágos findzsákban párolgott a kávé. Az ódon fekete, sárgaréz- fogantyus pohárszékből az asztalra kerültek a kis ezüstkanalak és a csillogó cukormillye. Az ablakfülke félhomályából selyemruha halk suhogása hallatszott. Ósdi szabású violaselyem köntösében lassan közeledett az asztal felé Agáta kisasszony és elefáncsontszin fehér finom kezével helyresimitotta kacéran fehér hajszálait. Bágyadt könnyűséggel intett egy magas, szikár, ősz urnák, hogy üljön le melléje. Ez az öreg ur karcsú, elegáns, de roskatag volt fekete ruhájában, mint valami Erard-féle zongora. Szava dallamosan csengett, bár a megereszkedett hurok bánatosan remegő zöngésével. A levegő tele volt melanchóliával és re- zignációval, a múlt aranypora mint sápadt fátyol terjengett a szobában. A bútorok a gondosan ápolt fény alatt korhadtak voltak és a szu percegett bennük. A rézkilincseket a rozsdától, a fehérre festeítt ajtókat a sárgulástól már csak lelkiismeretes gondossággal lehetett óva óvni. A zöld függönyök bágyadtan, szinte hervadtan lógtak alá. A kőporral fehérre mosott pallón kiütközött a régi fa vörösbarna erezete. A régi óra bus melódiákat ketyegett. De egyszerre hosszú, éles csicsergéssel megszólalt a kalitban a kanárimadár. Egy fiatal leány lépett be a szobába. Vizzel telt kis vályút hozott és betette a madár kalitkájába, — Tilda, hol van Róbert? — kérdezte Agáta kisasszony. A leány nem felelt semmit, hanem önkéntelen sejtéssel az ajtó felé fordult, a mely e pillanatban megnyílt. Nagy kamasz ifjú jelent meg a küszöbön. Mosolygott és ki volt pirulva. Agáta kisaszony Tildára nézett, a ki nyakig elvörösödött. — Mit lebzseltek mindig a konyhában ? — kérdezte szigorúan, de magában mosolygott. — Üljetek már le. Tilda az asztalra tette a vizes karafinát, leült és kék szeme csillogásával intett Róbert- nek, hogy foglaljon helyet mellette. * A szobában egyre sürösödött a homály. A tárgyak elvesztették rikító vonalaikat, a gondolatok józan, korlátolt éleiket. Valami metafizikai hangulat terjedt el a levegőben. Az öreg ur a nagy világegyetemről beszélt, a nagy, ismeretlen űrről, a melyben más világok mozognak, mint a miénk. Halk hangon arról a titokról sugdosott, a minek a nyitját a filozófusok keresik. Szavára a hallgatók előtt valami fenséges, imaginárius vidék tárult fel, hol az óriási napok komoran rójják emberi képzeletet meghaladó pályájukat. Minden dimenzió megszűnt, a gondolatok mint üstökösök csapongtak a fantázia végtelen világában. A nők talán többet sejtettek, mint a férfiak és bár mesterkélt szavaikkal nem tudták volna megmagyarázni gondolataikat, eszük mélyen szántott az eszmék lágy, légies talajában. Elkövetkezett az a pillanat, mikor az ember végtelen kicsinysége tudtára ébred és a nagy, szinte ijesztő mérték láttára ébred és a benne a kicsinyes gond, a napi felelősség érzete. Róbert gondolatai is fékeveszetten neki- száguldtak az űrnek, mint a Phaéton tüzes lovai és ő, a ki eddig figyelmesen hallgatott, megszólalt. — Én azt hiszem, hogy a világot az égés tüneménye magyarázza meg leginkább. [Csak meg kell figyelni, hogyan terjed a láng. A tűzre egy merev, holt fahasábot tesznek. Az apró lángnyelvek azonnal hozzásimulnak és a szó szoros értelmében nyalogatják. Úgy viselkednek, mint élő lények és tényleg élnek, mozognak is. A fának valóságos fájdalmat okoznak. A fa nyöszörög, pattog. Háta megfeketedik, éle kivörösödik és apró, eleven tüzkigyók siklanak rajta végig. A hasáb lassanként izzadni kezd, erőlködik, sziszeg, mig végre lángra lobban és boldogan, vigan ég: él. Nem az ember születését példázza-e az égés? Az élet nem hőben fogan-e? Mikor erőink fogyni kezdenek, nem a meleget keressük-e minden áron ? Hiszen mikor élni, akkor égni akarunk, hogy ki ne hüljünk! A Nap a mi hőforrásunk, éltetőnk és szülőanyánk. Mint a hogy a láng a holt fából eleven tüzet csinál, akkép a Nap a föld holt anya-
